Kurt Cobain Tésán

Reggel hat. Ilyenkor még nem kopácsolnak és flexelnek a környéken, és nem szól az efféle munkákhoz elengedhetetlen zene sem. Nyolc körül már nem fogom megúszni, de addig még van két órám. Áldott állapot. Nem tudom, mások hogyan vannak ezzel, engem sajnos az őrületbe tud kergetni, ha olyan zenét kell hallgatnom, amit magamtól nem szeretnék hallani. Az ácsok, a kőművesek és segédeik valami számomra felfoghatatlan okból úgy érzik, hogy ennek a minősíthetetlen zenének kell szólnia délután négyig ahhoz, hogy érdemi munkavégzés történhessen. De most még csend van. Kiülök egy kávéval a ház alatti placcra. A kertben a szokásos reggeli „ügymenet” zajlik. Jönnek a harkályok, a gerlék, a mókusok, a csuszkák és a vörösbegyek. A lábatlangyíkot is ott találom a szokott helyén, a kerti tavacska mellett. Nyári reggel. Meleg lesz, ez már most látszik, noha a magas cser­tölgyek alatt még hűvös van. A nemsokára beköszöntő hőség valahogy mégis benne van a levegőben. Soha nem szerettem igazán a nyarat, nem nekem való. Őszi és téli ember vagyok. A ködös novemberi napokon érzem elememben magam. A néma erdők mélyén cuppogni a sárban nekem olyan, mint másoknak a homokos tengerpartokon sütkérezni. 

Persze a tengerpartok is ősszel a legszebbek. Néhány évvel ezelőtt egy szeles, októberi napon legalább tizenöt kilométert sétáltam az Északi-tenger partján, Oostendétől Mariakerkéig és vissza. Soha mélyebben és tisztábban nem éltem át a tengeri térélményt, mint azon az őszi délutánon. Messze bent, már az angol partokhoz közel olykor egy-egy esőfüggöny jelent meg, a belga partok fölött sütött a nap, felhőárnyékok vonultak át a homokdűnéken. Csak mentem és mentem, nem gondoltam semmire. Útközben láttam a németek által épített atlanti fal egy megmaradt részletét, néhány betonbunkert és az égre meredő, rozsdás ágyúcsöveket. A bunkerek tetején sirályok ültek. Mit számít ma már, mi volt itt hetvenöt évvel ezelőtt, legfeljebb erre gondoltam. Mi maradt meg belőle. Néhány ilyen betonförmedvény a dűnék között, és ezek az ágyúk, amiket nemsokára úgyis megzabál a sós levegő. Hiábavalóság az egész, legfeljebb még erre gondoltam, a történelemnek nevezett eszeveszett ámokfutás relikviáit lassan legyalulja az egészen más léptékek szerint dolgozó földtörténet. Az Északi-tenger nem kék volt, hanem inkább világosbarna vagy legfeljebb halványzöld, amikor rásütött a nap. Tovább már nem egyszerűsíthető tengeri táj a végtelenben feloldódó, egyenes vonalaival, szinte geometrikus perspektíváival. Az efféle üres tájak úgy vonzanak, mint az éjjeli lepkéket a csupasz, égő villanykörte a műhelyemben, ahol írni szoktam. Most is itt ülök, és éppen most repült be egy minden bizonnyal a szenderfélék családjába tartozó példány a résnyire nyitott ajtón. 

Bár úgy kezdtem ezt az írást, hogy reggel hat van, valójában éjfél múlt húsz perccel. De engem az idő nem érdekel. Legalább itt, a szövegben hadd ne érdekeljen. A szöveg akkor lélegzik, ha saját ideje van, de leginkább akkor válik élővé, ha képes az időtlenséget megérinteni. A szabadság rejtélyes fogalma számomra leginkább az írás által megközelíthető. Esetleg még a zenében, ritkán, kivételes pillanatokban. Ennek a sajátosan értelmezett napnak a délelőttjén zenéltünk Norbival, egy helybeli barátommal. Nemsokára fellépünk egy fesztiválon. Egy-két hónappal ezelőtt a focipálya lelátóján ültünk, és néztük az ifik meccsét. Meccs közben találtuk ki, hogy mi lenne, ha eljátszanánk az egyébként 1994-ben meghalt Nirvana-frontember, Kurt Cobain instrumentális felvételeit. Pontosabban azt találtuk ki, hogy egy alternatív univerzumban ifjúságunk egyik ikonja, Kurt Cobain nem lőtte főbe magát, hanem megismerkedett egy magyar fotográfuslánnyal, Eszterrel. A megismerkedésből szerelem lett, Kurt elvált a feleségétől, elvonókúrára ment, és felhagyott a rocksztársággal. Eljött Eszterrel Magyarországra. Eszter már elhunyt nagyszüleinek az Ipoly mente egyik zsákfalujában, Tésán volt házuk. A ház régóta üresen állt. Eszter és Kurt megnézték a házat, Kurt azonnal beleszeretett, és később rendszeresen kijárt oda. Kóborolt az ártéri mezőkön, üldögélt az Ipoly mellett vagy a régi ház elvadult kertjében, az almafák alatt. A zenélést persze nem hagyta abba, de már inkább csak magának játszott. Egyszerű dolgok voltak ezek, néha csak ritkás hangok az akusztikus gitáron, és a hangok mögött a tésai vidék zajai. Madarak, egy távolodó busz, favágás, az Ipoly zúgása a gázlóknál. Elképzelünk és belakunk egy világot, ez a terv. Ebben áll a szabadságom, a szabadságunk, semmi másban.