Ha ma mutatnák be a 8½-et, bizonyára kevésbé lenne reveláció, mint 1963-ban volt. És egyébként sem ünnepelnék körül olyan egyöntetűen és hangosan, mint akkor tették. Elvégre Guido alkotói válsága, szenvelgése-álmodozása a luxusszanatóriumban, csapongása az elvetélt ötletek, a kísértő emlékek, a szeretett és nem szeretett nők között: a férfinárcizmus pontos természetrajza. Azé a férfinárcizmusé, ami minden hazug premisszájával és nevetséges-kártékony vonásával, minden fellengzős és ripacskodó allűrjével együtt létrehozott és évszázadokon át működtetett egy kultúrát. Hogy jó-e egy kultúrát a nárcizmusra alapozni, jó-e „zsenikultuszt”, a hírnév, az alkotói öntudat hagyományát ápolni, persze kérdéses.
Annyi biztos, hogy a férfinárcizmus hangos elítélése, ami manapság dívik, semmivel sem tette tisztábbá a dolgokat.
Nem helyezte új, reálisabb alapra a kultúrát. A férfinárcizmus helyett, ami a kortárs hangadók szerint megnyomorította a világot, van most, ha csak a bestseller-listákból, irodalmi trendekből indulunk ki, női nárcizmus mint leitkultur. A ma divatos „nőíró” még bensőségesebb, még melegebb és meghittebb viszonyt ápol önmagával, mint a nyugati egyetemek tananyagából kirostált, halott fehér férfiak bármikor is tették.
Nietzsche a „távolság pátoszáról” írt. Ma, mondani se kell, a közelség pátosza az irányadó. A közelségé, amely a leglényegünkig juttat bennünket. Bármiféle distancia kialakítása szentségtörésként hat, és nem véletlen, hogy a mai világban éppen az „ítélkezés” számít főbenjáró bűnnek. Ha valakinek, horribile dictu, igénye lenne arra, hogy önmagát ítélje meg, arra egyenesen úgy néznek, mint az öngyilkosjelöltre, és felszólítják, hogy mihamarabb hívja fel a lelkisegély-szolgálatot.
Pedig a 8½-ben Fellini sem tesz mást. Ellép kicsit maga mellől, keresi a távolságot, a távolságokat, amelyeket a különböző helyzetek kínálnak: Guido a szeretője után a feleségét is odahívja a szanatóriumba, hogy elkerülhetetlen legyen a találkozásuk, s a kipattanó konfliktusban még tisztábban pillanthasson rá önmagára. Elmélyülten vizsgálódik, és ebben a vizsgálódásban persze jó adag nárcisztikus kíváncsiság, pojácaság is van, mégis sikerül annyira tárgyilagosnak maradnia, hogy ne legyen cinkos vagy lezser önnön gyengeségeivel szemben. Fellini öniróniája a distanciateremtés eszköze.