Magyarokról, zsidókról, zsidó magyarokról
A kölcsönös emberi közeledés számomra a legfontosabb. Ezért mindig megindít, ha egy zsidó tudatú ember bizalommal van irántam, megnyitja magát és szívesen beszél arról, mit jelent neki a zsidósága, ha kitárja előttem kulturális vagy vallási világát, hát még ha a szívét is. És sok ilyen van.
Évtizedekkel ezelőtt nehezebb volt ez. Tizenévesen, korosztályi nyitottság okán még nem tapasztaltam falakat, legfeljebb ha kortárs írók célozgatásait olvastam korabeli folyóiratokban; de a rendszerváltozás után, fiatal felnőttként azt érzékeltem, van növekvő oda-vissza bizalmatlanság.
A többpártrendszerben politikai fegyver lett a gyanúsítgatás, annak antiszemitázó és zsidózó értelmében egyaránt.
Még ha pártdalnoknak csúfolnának is, merek szólni arról a tényről: a hazai politikában új korszak jött el azzal, amikor a Fidesz behúzódott az MDF romjain jobbközépre. Nemzeti-keresztény vonalat kezdtek el képviselni, de úgy, hogy pártjuknak nem volt és nem is lett szélsőséges szárnya.
Nem sorolom, hogy az Orbán-kormányok mit tettek a hazai zsidó közösségért, a társadalmi-etnikai-vallási tudat gyulladásmentessé, a nemzeti tudat tágassá tételéért. Nem részletezem, időlegesen mit rongált ezen a jó fejleményen a 2002-2010 közötti baloldali-liberális kurzus, hogyan próbálta összeragasztani a Fideszt és a Jobbikot, hogy aztán ellenzékbe szorulva hogyan fogott össze aggálytalanul az utóbbi szélsőséges párttal, s hogy a korábbi hivatásos rettegők milyen támogatóak voltak a baloldal és a szélsőjobb politikai nászában.
A lényeg, hogy az emberek: magyarok, zsidómagyarok és magyar zsidók tanulékonyaknak bizonyultak! Rég nem vesszük már be a magasabb pozíciókból keltett műhisztiket, nem megy már a bajkeverőknek, gyűlölködőknek a megosztás, nincs politikai felhajtóereje, faji alapon semmiképp sem.
A politikai megosztottság erős ugyan, de a magyar-zsidó együttélés egyre zavartalanabb, a kooperálás, szellemi és minden egyéb téren zavartalan és magától értetődő a 2020-as években.
Személy szerint bennem azonban egyre növekszik az afölötti botránkozás, amit holokauszt megtörténte jelent. Nem csak azokra gondolva, akik még életükben a magyar irodalom ékességei lettek, mégis Dávid-csillaggal megbélyegezve és a nemzetből kirekesztve végezték, hanem mindazokra, akik fonák égőáldozatként lágerekben vagy erőltetett menetekben, gettókban odavesztek. Közben erősebben bukkanok a saját, magyar etnikumom meg származási osztályom, a parasztság tragédiáira is. Megrendítenek, de nem homályosítják el a holokauszt komor tényét sem. Osztozom a gyászukban.
Itt élnek közöttünk – vagy éppen rokonságunkban, hisz részben vérségileg is összeolvadunk – a zsidó honfitársak is, akik a kitaszítottság kivételével a kisebbségi lét általános nehézségeivel azért küszködnek. Van egyfajta reneszánsza a zsidó tudatnak és közösségi életnek, de
A vészes szétszórtság persze Budapesten kevésbé jelentkezik.
Szurkoljunk, hogy amíg csak lesz világ, egyazon magyarországi társadalomban élhessünk, és gazdagíthassuk egymást szellemben, emberségben! De miért ne mondanám ki? Szeretetben is.
Nyitófotó: MTI / Illyés Tibor
Összesen 87 komment
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászólás szerkesztése
„Senki sem hiszi, hogy egy japán vagy indiai gyerek angol, csak azért mert Angliában született. Ugyanez vonatkozik a zsidókra is.”
(Jewish World, London, 1915. szeptember 22.)
Nem szeretnék jelzőket használni..........gondolt meg, hogy miket beszélsz, írsz.
Bejelentkezés