Személy szerint bennem azonban egyre növekszik az afölötti botránkozás, amit holokauszt megtörténte jelent. Nem csak azokra gondolva, akik még életükben a magyar irodalom ékességei lettek, mégis Dávid-csillaggal megbélyegezve és a nemzetből kirekesztve végezték, hanem mindazokra, akik fonák égőáldozatként lágerekben vagy erőltetett menetekben, gettókban odavesztek. Közben erősebben bukkanok a saját, magyar etnikumom meg származási osztályom, a parasztság tragédiáira is. Megrendítenek, de nem homályosítják el a holokauszt komor tényét sem. Osztozom a gyászukban.
Itt élnek közöttünk – vagy éppen rokonságunkban, hisz részben vérségileg is összeolvadunk – a zsidó honfitársak is, akik a kitaszítottság kivételével a kisebbségi lét általános nehézségeivel azért küszködnek. Van egyfajta reneszánsza a zsidó tudatnak és közösségi életnek, de
ha egy imaházukból két fiatal elmegy, az már komoly lejtő lehet a helyi hitéleti-közösségi kiürülés útján.