Teljes a lelki békém – Csernus Imre a Mandiner Útravalónak

2022. június 26. 11:36
„Egyre jobban zavart a nagyvárosi lét rossz rezgése” – vallja Csernus Imre. A pszichiáter sok éve Noszvajon él, és építi új, neki megfelelő kis világát. Városról és vidékről, férfiakról és nőkről, feltörő félelmeinkről és a változtatás esélyeiről beszélgettünk. Most kávét főz, felszolgál, vendégeivel cseveg – és ezzel tökéletesen elégedett.

Farkas Anita interjúja a Mandiner Útravalóban

Fotó: Ficsor Márton

Lassan tíz esztendeje annak, hogy eladta fővárosi lakását, és vidékre költözött. Elege lett a kiabálásból?
Egyáltalán nem vagyok kiabálós, még ha sokan azt gondolják is rólam. Ha felemeltem a hangomat, annak mindig oka volt. Ma már máshogy, de ugyanolyan lényegre törően fejezem ki magam. A budapesti életemet azért számoltam fel, mert egyre jobban zavart a nagyvárosi lét rossz rezgése. A nagyvárosban élő emberek jó része állandóan rohan, ingerlékeny, frusztrált, feszült, nyugtalan – és mindez hatással van az egészségükre is. Ez a felismerés nem tetszett, elkezdtem nem jól érezni magam. Amellett, hogy egyébként semmi bajom Budapesttel, nagyon szép hely gyönyörű épületekkel, ma is bármikor szívesen vagyok ott rövid ideig. Pláne hogy a munkáim egy része oda köt. Mivel az életem legfontosabb célja a megújulás, valószínűleg egy idő után beleunnék abba is, ha csak az egri Depresso kávézót és a Csendülőt csinálnám. Sok mindennel foglalkozom: előadást tartok szerte az országban, cégeknél végzek krízisintervenciót, és sportolókkal is foglalkozom. Mások mellett a tokiói olimpián bronzérmes női vízilabda-válogatottnak is én vagyok a mentális segítője.

Amit érzek, azt kimondom; amit szeretnék, megteszem; és mindezért vállalom a felelősséget”

Hogyan került éppen Eger környékére?
Mivel rengeteg előadást tartottam és tartok ma is országszerte, tudatosan figyelni kezdtem azokat a tájakat, településeket, ahol jól érzem magam. Így találtam rá erre a vidékre, és nem bántam meg a döntésemet. Sok barátom lett, nem kívánkozom el innen. Szeretem, hogy a noszvajiak és általában a falvakban élők még észreveszik a másikat, köszönnek egymásnak az utcán, akár le is állnak beszélgetni. A nagyvárosban lakók meg lehet, hogy hosszú évek alatt egyszer sem váltanak szót a szomszédjukkal, még a nevét sem tudják.

Fotó: Ficsor Márton

Meg is tudott itt gyökerezni?
Ennek egy titka van: ha a városi ember nem felejti el, hogy ő a jöttment, és nem viselkedik úgy, mint ahogyan a városiak szoktak, tehát nem lesz nagyképű, hanem szerény, odafigyelő, alázatos, és megfogja a munka végét éppen úgy, ahogyan a falusiak – ez kulcsfontosságú. És akkor egy idő után el fogják fogadni. Persze óvatosan szemlélik, hogy ki ő és mit akar, de ha a nagyvárosi allűröket nem veti le, akkor soha nem lesz a közösség tagja. A városi ember úgy állítja be a dolgokat, hogy ő mindig mindent tud. Ez nem igaz.

A városi ember úgy állítja be a dolgokat, hogy ő mindig mindent tud. Ez nem igaz”

Előbb úgy fogalmazott, hogy a nagyvárosok rossz rezgésének mindenféle mentális és fizikai betegség a következménye. A mindannyiunknak megálljt parancsoló koronavírus-járvány nem javított kissé a helyzeten?
Ellenkezőleg. A nagyvárosi ember életében a járvány éppen hogy nem tett jót. Azért nem, mert pont egy olyan életelemét szüntette meg, ami miatt olyan sokan nagyvárosban laknak. A nyüzsgés, a „fontos vagyok, megállás nélkül élményeket szerzek” érzete egyik pillanatról a másikra megszűnt, rengetegen bezáródtak a kis lakásukba. És bár az ország minden pontján voltak fertőzések és halálesetek, egy vidékinek ott volt a kert, a természet, a tavaszi, nyári, őszi teendők. Arról nem is beszélve, hogy a tyúkok járvány idején is enni kérnek, a gyümölcsöt meg le kell szedni és eltenni befőttnek. A városi ezzel szemben jellemzően mit csinált? Lement a multik boltjaiba, megvette a kaját vagy online rendelt valamit, és nézte a falat hónapokon keresztül. Miközben persze konfrontálódott a ki nem mondott félelmeivel, mert nem volt mivel kompenzálnia őket.

Fotó: Ficsor Márton

Akkor mégiscsak akadt ebben pozitívum is? Hiszen szembenézni magunkkal az első lépés a felelősségvállalás és így a tudatosabb élet felé.
Igen, de csak akkor, ha a félelmeinket nem tünetileg kezeljük, hanem a kiváltó okokat szüntetjük meg. Akkor mondhatjuk el magunkról, hogy felnőttek vagyunk, ha vállaljuk az érzéseinkért a felelősséget, és nem menekülünk előlük. A karanténhelyzet egy megméretés volt, a városiaknak ablakot nyitott egy másfajta világra. A katarzis azonban nem jött létre: a többség alig várta, hogy visszaálljon minden a régi kerékvágásba. Ami villámgyorsan meg is történt. Ha nem így lenne, nem látnék ma is pont annyi frusztrált, dühös arcot Budapesten, mint azelőtt. A fogyasztói társadalomban élő ember nehezen engedi, hogy bármi is kizökkentse a komfortzónájából, a feszültség pedig tovább generálja a fogyasztást. Feltűnő, hogy amikor jön a hétvége, elutaznak vidékre az emberek, vagy csak egy napra bezárnak a boltok, mennyi kaját és piát vásárolnak – mintha a világ­végére készülnének. A kényelmetlen érzéseket, félelmeket elfedi a habzsi-dőzsi. És akkor csodálkozunk, hogy jönnek a rossz hangulatok, a pánikreakciók meg az alvásproblémák.

Fotó: Ficsor Márton

Olyan ez, mintha valami katasztrófa felé haladnánk?
Már régóta afelé haladunk. A kérdés az, hogy az ember tud-e okilag változtatni. A feszültséget le lehet vezetni tüneti szempontból és oki szempontból. Utóbbi esetben belső rendbetétel kellene, de sok ember nem vállalja a vele járó, fájdalmas konfliktusok miatt.

Nem tesszük meg – de talán nem is tudjuk, nem jutunk el odáig, hogy felismerjük: ezt kellene tenni.
Van az a mondás, hogy a törvény nem ismerete senkit nem mentesít a felelősség alól. Manapság egyre divatosabb a tudatos szó használata, de közben a legtöbben így is ugyanazt csinálják, mint eddig. És hiába nem változtatunk, az idő múlásával az a nagy konfliktus mindenkire várni fog.

Nagy ára van annak, hogy senki nem teszi fel a kérdést egy tizennyolc-tizenkilenc évesnek, hogy »te tudod egyáltalán, mi a felnőttség?«”

Mindenki ráfázik?
Mindenki.

Ön is ráfázott?
Persze. Csak ha ráfázunk, nem mindegy, hogy utána a saját felelősségünket megvizsgáljuk-e, és ha felismertünk valamit, akkor változtatunk-e. Ezt hívják tanulásnak.

A fogyasztói társadalomban élő ember nehezen engedi, hogy bármi is kizökkentse a komfortzónájából”

Lehet valamit tenni e tendenciák ellen, vagy már nem csupán a csatát, de a háborút is elvesztettük?
A változást kétféleképpen lehetne elindítani. Az egyik már megtörtént a szigetszerűen, alulról jövő, egyéni kezdeményezések révén, például olyan szülők által, akik egészen más attitűddel nevelik a gyerekeiket, mint ahogyan az ő szüleik tették. A strukturális változás azonban még várat magára.

Csernus Imre
Verbászon született 1966-ban. Az általános és a közép­iskolát Jugoszláviában végezte, tizennyolc éves korában került Budapestre. Évekig kezelt drogfüggőket pszichiáterként az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben. 2017-ben felszámolta budapesti magánpraxisát, és Noszvajra költözött. Számos könyve jelent meg, a legutóbbiak az Egy életed van (2019) és a Főnix (2020). 2021-ben mutatták be a Szabó Győző színész önéletrajzírásán alapuló, Toxikoma című magyar játékfilmet, amelyben Bányai Kelemen Barna alakítja Csernus Imrét.

Nyitókép: Ficsor Márton

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés