„Próbáljuk meg a tereinket politikai állásfoglalás nélkül vizsgálni” – Wesselényi-Garay Andor a Mandinernek

2022. április 20. 19:01
„Sajnos sokan azonosulnak azzal a hibás, bináris gondolattal, hogy aki a modernizmust szereti, csak liberális lehet, míg aki a népi építészetet szereti, csak konzervatív.” Mi segíthet megérteni a kortárs építészetet? Hol tart a mai tudományos gondolkodás az építészetet illetően? Wesselényi-Garay Andor építész, építészettörténész, egyetemi tanár, az MMA-MMKI tudományos főmunkatársa gondolataiból nem csupán ezekre a kérdésekre kaphat választ, de azt is megismerheti, hogyan lesz valakiből építészetelméleti szakember.

Móré Levente interjúja; fotók: Ficsor Márton

 

Hogyan került kapcsolatba az építészettel?

Ha gonosz akarok lenni magammal, úgy is tekinthetek az életutamra, mint a bizonytalanságok által kijelölt ösvényre: minden alkalommal addig mentem egy irányba, amíg nem szembesültem azzal, hogy nem megy tovább. Eredetileg zenésznek, hegedűművésznek készültem, de egyre nagyobb nehézséget okozott közönség előtt, szólókoncerteken megjelenni, mert nagyon izgultam; másfelől egyre bonyolultabbnak tűnt összerakni a darabokat. Nem technikai problémákba ütköztem, de minden darabnál fontos az aránytan és az időgazdálkodás, aminek megfogalmazása már nem ment igazán jól. Amikor felmerült a pályaválasztás, az utolsó pillanatban ugyan, de az építészkarra adtam be a jelentkezésem. A szüleim építészsége kapcsot és biztonságot adott a szakmához: nem kellett megfejtenem, mit jelent építésznek lenni, hiszen ebben éltem.

Milyen volt ilyen háttérrel érkezni az építészkarra?

A Műszaki Egyetem építészkarát hatalmas felszabadultsággal végeztem el, játéknak fogtam fel a tanulást: úgy gondoltam, mindent kipróbálhatok, és úgy tűnt, abban a közegben volt is erre fogadókészség. Furcsa csodabogár voltam a középiskolában azzal, hogy hegedültem és olvastam.

Ez helyre került az egyetemen, mert ott összegyúlt százhúsz ugyanilyen csodabogár az ország mindenféle iskolájából.

Nagyon jól éreztem magam ebben a közegben. Talán harmadéves koromban értem egy hasonló határhoz, mint korábban a hegedűnél: elkezdtem nem érteni, hogy miképp is kellene metaforákon keresztül közelíteni egy-egy épület problémájához, viselkedéséhez, térbeli szituációjához; és ez kicsit már előre jelezte azt, hogy a későbbiekben lesznek problémáim a megbízói szándékok építészeti fordításával. Ennek ellenére sikeresen diplomáztam, a tervem harmadik lett a Magyar Építőművészek Szövetsége diplomadíj-pályázatán – akkor még nagyon kevés díjat adtak ki, nagy szám volt. Ezek után úgy éreztem, kellő muníció ez ahhoz, hogy gyakorló építész lehessek, azonban ekkor szerveződtek az új doktori iskolák, így végül én is az egyetemen maradtam PhD-képzésen. Ez számomra nem csak kutatást és tudományos munkát jelentett, hanem annak lehetőségét is, hogy ott maradhattam, ahol otthon éreztem magam.

Mi fogadta az építészet világában?

Forrongó kor volt ez, a rendszerváltás még frissen élt az emberekben, özönlöttek a szakmai információk a nyugati építészetről.

Szinte vibrált a levegő a szellemi áramlatoktól,

így a dekonstruktivizmus és a posztmodern hasonlóságainak és különbségeinek feltárása körül. Sokat gondolkodtunk azon is, hogy milyenek kell lennie egy háznak – ilyen szempontból erősen önreflektív időszak volt. A baráti körömben talán azt sem túlzás kijelenteni, ezek voltak a hétköznapi témák, mindenki ilyesmin gondolkodott.

Hogyan indított saját vállalkozást?

Másfél év után otthagytam a PhD-képzést. Meghalt az édesapám, és a vagyontárgyai között volt egy kft. is. Ma már könnyű egy kft. alapítása, de akkoriban nagyon macerás volt, így azt gondoltuk Osváth Gáborral, remek barátommal: ha már megértjük egymást, átvehetnénk a céget és megpróbálhatnánk a saját lábunkra állni. Ez nagyon jól beleillett a ’90-es évek első felének hangulatába,

minden kortársam azt érezte akkor, hogy önálló irodát, vállalkozást kell alapítania.

Hevített intellektuális és művészi légkört alakítottunk ki magunk körül Gáborral, amelyben megvolt a helyem. Nagyon jól tudtunk egymás keze alá dolgozni, de a lelkem mélyén egy idő után már éreztem, hogy nem találom a hangot a megbízókkal, elveszek a magyar-magyar fordításokban és csak egy szűk értelmezési skálán tudom megértetni magam.

Van olyan megépült háza, amire szívesen gondol vissza?

A Madár utcában áll egy Gáborral közösen tervezett házunk, amit a Metszet (akkor Alaprajz) és a Szép házak is lehozott. A belső tereket nem mi csináltuk ugyan, de nagyon örültünk annak, ahogyan kívülről rátaláltunk az épület formáira. Egy építészeti történetet, a lehető legszorosabb konzekvenciákat elmesélő posztmodern épület lett ez, amelynek posztmodernségében a személyes narratíva hangsúlyozása volt az elsődleges tervezési eszközünk. Épült persze más is: a mátyásföldi színház belsőépítészetét Gábor tervezte, én pedig dolgoztam még egy-két házon Solymár és Üröm környékén, de ezek nem lettek olyan jelentősek, mint a Madár utcai.

Hogyan hagyta ott a gyakorló építészséget?

Hét év heroikus munka után beláttam, hogy tönkre fogok menni, ha építész maradok. Olyan helyen kellett bizonyítanom, ami nem a sajátom, amelyben időről időre szembesültem azzal, hogy rosszul mérem fel a lehetőségeket, rosszul értem meg a helyzeteket. Amikor a céget otthagytam, át kellett gondolnom az építészettel való viszonyomat, és elemi erővel tört fel belőlem, hogy szeretném befejezni, amit elkezdtem. Azóta is fontos személyiségjegyem, hogy nem szeretem félbehagyni a dolgokat. Ha van egy ötletem, előbb-utóbb megvalósítom. A tavalyi építészeti interjúmaraton is ilyen volt. Nagyon érdekes, hogy ehhez a pandémia kellett, mert korábban nem tudtuk volna, hogyan érdemes megszervezni és publikálni egy ilyen programot.

Vissza akartam menni az egyetemre és nem csak a PhD-képzés miatt. Az egyetemi időszak boldog korszak volt; szerettem az egyetemi légkört, és

azt éreztem, ha visszamegyek, vissza tudok talán adni valamit annak a közegnek, amitől rengeteget kaptam.

Nem mehettem azonban a BME-re, mert ott már nem kaphattam állami ösztöndíjat. Ezzel szembesülve az ELTE művészettörténeti képzésére jelentkeztem, ahol két évet töltöttem el. Az átmeneti időszakokban mindig a tanulás segít nekem, amihez az ELTE jó közegnek bizonyult. Vadas József (akit én fantasztikus és méltatlanul aluldicsért designtörténésznek tartok) akkoriban a Soproni Egyetemen tanított és megjegyezte, hogy az ELTE után oda el tudnék menni doktorálni. Azonnal lecsaptam a lehetőségre. A tanulás számomra mindig felszabadító élmény, amin keresztül rájöhettem, hogy máig vannak új gondolataim és ötleteim. Egyáltalán nem aggódom azon, hogy talán nincs igazam – lehet, hogy nincs. Csomay Zsófia azt mondja – és én is hajlamos vagyok ezt gondolni –, hogy a gondolatok fontosabbak, mint az ötletek.

Mit választott doktori témának?

A parametrikus építészetet megelőző korszakban, az ezredfordulón volt egy hirtelen felívelése a lágy formáknak a dekonstruktivista építészet ellenében. Az építészek ekkor felhagytak az összedőlni látszó házak gondolatával – különösen a World Trade Center tragédiája után, hiszen

gondolkodó ember nem láthatta már értelmét dekonstrukcióról beszélni, amikor egy épület milliók szeme láttára dőlt össze.

Az ekkor megjelent lágy formák a zoomorf építészetben és a biológiai designban öltöttek testet, pontosabban ekként teoretizálódtak. Norman Foster glasgow-i konferenciaközpontja úgy néz ki, mint egy tatu; a milánói feszített ponyvás konferenciaközpont a Samyn & Partnerstől pedig úgy, mint egy féreg. Santiago Calatrava kinyíló milwaukee-i múzeumára úgy is tekinthetünk, mint egy sasmadárra kibontott szárnyakkal. A korszak fontos felismerése volt, hogy a ritmikus, íves vonalakba beleláthatunk bármit, mint egy Rorschach-tesztben.

Ezt nevezték el biomorf építészetnek, amibe jelentősen belejátszottak Makovecz Imre ’90-es évekbeli antropomorf Angyal-ördög vagy Angyal-szörny házai, ahol a háznak gerince, taraja, szeme van. Azt találtam ki, hogy mi lenne, ha ezeket nem a morfizmus irányából közelítenénk, hanem a mimézis irányából. Az ötletet a művészettörténeti tanulmányaim és konkrétan Radnóti Sándor órái adták, aki nagyon sokat beszélt a 19. század másodig feléig, sőt, talán a szecesszióig a művészetet hajtó erőről, a mimézisről, amit nevezhetünk utánzásnak vagy akár imitációnak is. Bevezettem a mimetikus építészet fogalmát, mert úgy láttam, általánosabb és talán jobb lesz így kezelni az akkor futó korstílust. Akkor azt éreztem az építészet legnagyobb problémájának, hogy nincs evidens helye a képzőművészetek között, mert szolgálatnak tartják. Úgy gondoltam, ha sikerül egy jellegzetesen képzőművészeti fogalom mentén tárgyalni az építészetet, talán a művészeti különállása is megszüntethető. Ne felejtsük el, hogy a modernek elutasítják ezt a dolgot, mert nekik az a fontos, hogy a téren keresztül határozzák meg az építészet önállóságát, sajátszerűségét – azt akarták megmutatni, hogy az építészet különbözik a képzőművészettől. Én épp ellenkezőleg, azt akartam bizonyítani, hogy amennyiben találhatunk olyan képzőművészeti fogalmat, aminek használatával az építészet is értelmezhető képet ad, a fogalmon keresztül beláthatjuk, hogy az építészet művészet.

Ezek után kezdett írni és tanítani?

Még az ELTE időszakában kezdtem el építészetkritikákat írni, ekkor kerültem be az építészet elméleti közegébe. Épp, amikor az írás felé tolódott el az érdeklődésem, Halasi Rita design-esztéta megkérdezte, nem ismerek-e olyan embert, aki ért az építészethez, tud írni és rálátása van a kortárs eseményekre. Mondtam neki, hogy „igen Rita, ez én vagyok”. Persze először nem vett komolyan, de tett velem egy próbát. Így kerültem az építészeti sajtó közelébe, így lettem az Átrium magazin vezető szerkesztője. A többször feltörő bizonytalanságérzetem azonnal megszűnt, amikor az írásra adtam a fejem – mintha elfújták volna. Nagy felismerés volt: bátornak és szabadnak éreztem magam és

úgy gondoltam, nem tud olyan fenyegetően villogni a kékesen izzó monitor az üres A4-essel, hogy azt én tele ne írjam valahogyan.

Disszertációm 2008-as megvédése után egy tisztán tanári korszakom következett. Először a Debreceni Egyetemen, majd Sopronban és a Metropolitan Egyetemen tanítottam, jelenleg pedig a győri Széchenyi István Egyetemen oktatok. Noha jó ideig azt hittem, tanárként halok meg, rá kellett jönnöm, hogy ez így önmagában kevés: akkor lehetek jó tanár, ha aktív részese vagyok az építészeti gondolkodásnak is.

2019-től mellékállású, 2021-től pedig főállású kutató lettem a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetben, ahol végre institucionális keretek között lehet építészetelmélettel foglalkozni, hiszen eddig ennek nem igazán volt helye. Az MMKI egy olyan lehetőségtér, amelyben az összes kutató szabadon mozoghat. Önkritikus vagyok egyébként azzal az állítással, hogy virtigli kutató lennék, de azt talán vállalhatom, hogy esztétikai és esszéista hozzáállással, konkrétumokon alapuló építészetteóriát művelhetek itt, ami hatalmas távlatokat nyit előttem. Úgy is mondhatnám, szervezett körülmények között csinálhatom azt, amit a WérGidÁval megkezdtem 2008 és 2010 között – ez egy általam indított blog volt,

ahol alkalmasint trágár módon hiperventilláltam a kortárs magyar építészet kapcsán.

Miközben jó a hallgatókkal a viszonyom, fontos a közvetlen szeretet és adoráció, azért az MMA-MMKI biztosítja a tudományos kereteket ahhoz, hogy elméleteket formulálhassak. Az, hogy mi itt ülhetünk és beszélgethetünk, a kutatóintézet vezetésének köszönhető. Dr. Kocsis Miklós igazgató nagyon nagy bizalommal van irántam. Ő és Dr. Tömösvári Noémi működtetik a rendszert, és az összes ötletemet örömmel fogadják. Eddig nem tudtam olyat kérni – megjegyzem egyikünk sem –, ami mögé ne tettek volna pénzt, paripát és fegyvert, hogy megvalósulhasson.

Mi érdekli mostanában? Milyen témák vonzzák?

2019 nyarán

indítottunk el egy projektet a kortárs erdélyi építészetről, ami szerintem nagyon fontos.

Már annak felfedezése is nagy dolog volt, hogy létezik specifikus kortárs erdélyi építészet, de igazán izgalmas feltárni, milyen szereplői vannak, mely gondolatok vezetik az ottani építészeket. Komoly személyes kutatást követően született ebből egy nagyobb anyag, amelynek kézirata – legalább is az elméleti része – már készen van. A tanulmány lényeges kérdéseket feszeget, amelyek közül talán a legfontosabb, hogy miért létezik a magyarországi organikus mozgalmaktól különálló erdélyi építészet. Ezt kell még az épületek elemzésével alátámasztanom.

2020 őszén volt egy konferencia Mi lesz most? címmel. 2010 az építészetben igazi rendszerváltást hozott – a dolog elegáns és kevésbé elegáns hozadékaival együtt. Azt kértem különböző társművészetek képviselőitől, hogy fogalmazzák meg, az elmúlt tíz évben mi történt a saját területükön és szerintük mit kéne most csinálnunk. Ennek született egy nagyon hosszú, eddig csak vázlatpontjaiban ismertetett jegyzete, amit szeretnék kerek szöveggé kiteljesíteni. Harmadrészt nagyon szeretném a WérGidÁn megjelent szövegeim könyvformába rendezni, amely már a saját korában is szabad és friss hang volt, de most utólag úgy tűnik, akkor valamiféle szabadságharcos-attitűddel álltam bele témákba. Ezek újraolvasása közben azt is észre kellett vennem, hogy akkor káromkodásból építettem katedrálist és belekötöttem az élő fába is. Ma azért ennyire nem vagyok bátor. Mondhatnám, hogy akkoriban inkább az organikus építészet ellen léptem fel, de éppúgy beszóltam Zoboki Gábornak, mint Janáky Istvánnak; éppúgy neveztem en bloc a teljes magyar építészeti szcénát gyávának, mint ahogy az is meggyőződésem volt, hogy az egyetlen értelmes alternatíva a legfiatalabb generáció számára, ha elhúz innen és európai irodákon keresztül kezd ismét itthon dolgozni.

Terjed egy olyan téveszme egyébként, hogy az MMA szerint mindenkinek organikus építészetet kell csinálnia,

hogy Ybl-díjat csak stadionépítők kapnak. Ez természetesen marhaság: ez a gondolat nem értelmezhető, amíg Balázs Mihály, Noll Tamás vagy épp Skardelli György – és most tényleg csak találomra soroltam fel három nevet Zoboki Gábor Bán Ferenc, Golda János és a többi remek kollégám mellett – az MMA tagjai. Azt fontos hozzátennem, az építészet(elmélet)ben nem annyira élesek a konfliktusok, mint más művészeti ágak esetében, vagy a laikus táborok viszonyulásában.

Bár nem vagyok riporter, szeretnék készíteni egy interjúsorozatot építészekkel, amire két témaötletem is van: Apák és fiúk és A vidék. Szeretném megszólítani a vidéken maradó, vidéki központtal működő, ott sikereket elérő építészeket. Nagyon szeretném e beszélgetéseket is könyvben látni, mert egy online felületen megjelent, esetleg egy napilaphoz kapcsolódó anyag bármikor elveszhet. Nagyon fontosnak tartom, hogy e beszélgetések mindenki számára elérhetők legyenek, mert a korábbi interjúmaratonon is olyan életkorban és élethelyzetben sikerült fiatal és tehetséges építészeket megszólítanom, amikor még soha senki nem kérdezi a véleményüket, és ez nagyon sok tanulsággal járt.

Mit gondol, miből adódhat az emberek kortárs építészettel szembeni ellenállása?

Három oka van. Az egyik a közvetlen tapasztalat hiánya, a másik az oktatás, a harmadik pedig a rossz emlékek. A kortárs építészetről egészen addig rossz lesz az olvasók véleménye, ameddig nem kerülnek intenzív, testi, használati kapcsolatba a mai építészetünkkel. Ezért is lenne fontos, hogy szimbolikus értékű nagyberuházásaink legyenek olyan, kortárs építészeti eszköztárral, ami a mai embereket szólítja meg.

Nagyvonalú házakra van szükség, amelyek szabadon látogathatók

– ilyen szerencsére a MOME a 3h-tól, a Néprajzi Múzeum Ferencz Marcelltől és a Zene Háza Sou Fujimotótól. Éppily fontos lenne az óvodák és iskolák, de még a sportlétesítmények minőségi építészetére is nagyobb hangsúlyt fektetni, bár megjegyzem, mindkét műfajban születtek remek darabok. Ha valaki egy olyan iskolába jár, ahol használat közben megérti a terek működését, át fogja programozni a gondolkodását.

Nem vagyok építészetszociológus, de meggyőződésem, hogy a progresszív építészet eredményei ma is leszivárognak a hétköznapjainkba. Az épületek külső jellemzőitől sokszor különböző, ugyanakkor nagyon kortárs, erős atmoszférájú, hangulatok generálására szolgáló épületbelsőket hoznak létre a belsőépítészek talán már 2005-2006 óta. Azok a szituációk, melyeket például F. Kovács Attila teremtett az ezredfordulón a Tom & George Étterem belsőépítészeti kialakításánál (izgalmas, acid-barokk, nehezen befogadható, dús világ volt ez, ami F. Kovács Attila nyomán később számos étteremben megjelent), ma már kimutathatók a családi házak enteriőrjében is. Ez ugyanaz a gondolatkör, mint régebben, amikor elment valaki mondjuk Görögországba és haza akarta hozni az ottani élményeit, ezért a háza tervezésekor megkérte az építészt: legyen olyan, mint amit ott tapasztalt. Ugyanígy megjelent a lakóházakban is az a nagyon érdekes színpadhelyzet, amit egy jobb étterembelső tud biztosítani – ahol egyszerre látsz és látszódsz a fogyasztás színpadán.

Akkor lesz a kortárs építészet percepciója jobb, ha a hétköznapokban használt tereinket kortárs módon tervezzük majd meg. Ismerőssé kell tenni a kortárs építészetet és megtalálják majd benne a saját helyüket az emberek is. Mindennek pedig ki kellene egészülnie egy olyan oktatási alapvetéssel, tantervvel – brutális tömörséggel rátérve a kortárs építészettel kapcsolatos ellenállás másik okára –, amely az alapfokú képzés szerves részévé teszi az építészetet. Ehhez van egy sztorim: pár éve egy berlini építészkonferencia záróbuliját egy alexanderplatzi szórakozóhely kiürített emeletén tartották. A bejáratnál egy tarkopaszra nyírt kidobó fogadott pont olyan arccal, vonásokkal, mérettel, fellépéssel, amit az ember sztereotipikusan társít egy német kidobóhoz. Amikor kiderült, hogy építészek vagyunk, elkezdett Mies van der Rohéról és a Tugendhat villáról mesélni, lelkendezve, milyen szép szakmánk is van nekünk.

A harmadik ok a szembenállásra a rossz tapasztalat.

A modern építészet – a jól ismert remekművek mellett – rengeteg szemetet termelt.

Építészeink abbéli meggyőződésükben, hogy a dísz, a magastető és a párkány felesleges, a takarékosság jegyében levakarták az épületek azon elemeit is, amelyeknek eredetileg az építés logikájából eredő szerkezettani céljai voltak. Azokra az alkotórészekre gondolok, amelyek azért készültek, hogy a ház ne rohadjon le, ne ázzon be, hogy ne kapjunk bennük hőgutát. A számtalan hibás ház persze őrült gyorsasággal kezdett szétesni, csúnyán kezdett öregedni és egyre kevésbé tudta eredeti küldetését illusztrálni, hogy tudniillik általuk jobbá tehető az emberi élet. Mert ezt se felejtsük el, hogy a középkori alapokon épült európai nagyváros eredendően koszos, büdös és betegségek által sújtott. Megannyi mérnöki és közegészségügyi probléma jelentkezik építészeti köntösben, így a modernek joggal hihették azt, hogy amennyiben az építészeti és térbeli kereteket megváltoztatjuk, ezek a problémák is megszűnnek. Amellett, hogy igazuk lett, hamar kiderült az is: a térbeli keretek viszonylagos érintetlenségével is felújíthatók a régi házak úgy, hogy azokat megfeleltessük a mai technológiai elvárásoknak, mert rendkívüli térbeli tartalékkal és rezilienciával bír egy Andrássy úti palota, ami gyakran nem mondható el egy hetvenes években emelt irodaházról, amely sokszor csak diagramként veszi körbe a kidekázott rendeltetéseket és négyzetmétereket.

Sokan még a száz évvel ezelőtt épült modernista építészeti alkotásokre is idegenként tekintenek. Mi hozhat ebben változást?

Az előbb én is elég slendriánul összemostam a modernt, a szocmodernt és a lakótelepeket, de azért meg kell jegyezzem, hogy a harmincas évek hazai építészetének megítélésében a változás már rég elindult. Pillanatok alatt kelnek el az egyszerűség kedvéért Bauhaus-villának nevezett épületek. Van egy réteg, amely nyitott ezekre a házakra olyannyira, hogy a szemünk láttára, 2006-ra a Bauhaus már ingatlanfejlesztési kategória lett. Erről több cikk is született akkoriban, mert jól kimutatható, amikor ez a váltás lezajlik. Vadász György, Vadász Bence és Váncza László 1997-ben terveztek egy lakóparkot, amely az Építész Stúdió hasonló időben készült óbudai lakóparkjával, valamint a Graphisoft parkkal együtt remekül mutatta be, hogy a neo- vagy poszt-De Sijl általánosan használt építészeti nyelvvé vált és fokozatosan leváltotta az irodaházak posztmodern építészeti jellegzetességeit – bár talán a posztmodern helyett itt helyesebb a kapitalista realizmus fogalmát használnunk.

Nem akarom az olvasókat győzködni arról, hogy a kortárs építészet igenis fejlődés, amely nekik szól, csak annyit mondok:

ha valaki egy picit is kíváncsi és nyitottabb szemmel megnézi az újabb épületeket, fantasztikus világ tárulhat ki előtte.

Mindenkinek csak azt tudom javasolni: menjen el modern kiállításokra, nézze meg Ferencz Marcel Néprajzi múzeumát, szépséget kereső szemmel járja végig az új stadionokat, nézze meg az épületfelújításokat, amelyekben nem a rekonstrukció és az archeológiai pontosság volt a fontos, hanem a kortársság megjelenítése és megérti, amiről beszélek. Talán a legfontosabb, hogy mindenki próbálja meg jól érezni magát ezekben a terekben és befogadni, amit lát – az előzetes politikai véleményéből pedig emelje ki mindezt.

Hogyan hat a politika az építészet értelmezésére?

Sajnos sokan azonosulnak azzal a hibás, bináris gondolattal, hogy aki a modernizmust szereti, csak liberális lehet, míg aki a népi építészetet szereti, csak konzervatív. Próbáljuk meg a tereinket politikai állásfoglalás nélkül vizsgálni, és fantasztikus új világ nyílik majd meg előttünk; és persze az sem baj, ha ez nem történik meg, mert így is valóságosabb véleményünk lehet majd, mint korábban. A másik javaslatom, ha valaki teheti, az épületeket annak tervezőjével igyekezze körbejárni, mert egészen máshogy látja majd őket. Egy tehetséges építész ugyanis nem rá akarja kényszeríteni mindenkire a saját művészetét, hanem jó házakat akar alkotni; olyat, amiben jól tudjuk magunkat érezni, hiszen a mai házak is embereknek készülnek.

De még egyszer hangsúlyozom: minden az oktatáson múlik: az óvodáink és iskoláink lecserélése, a curriculum kibővítése, továbbá pedagógusaink megbecsülése hozhat csak tartós változást. Ha egy kortárs építészet iránt gyanakvó ember azt látja: a színes és világos terekben a gyermekei jobban tanulnak, a pedagógusok pedig nincsenek szétnyúzva, a gyermek pozitív térélménye a szülőkben is pozitív konnotációt hoz majd. Persze ennek az ellenkezője is igaz: ha valaki azt látja, idegenül kinézik egy csillogó, tiszta térből, azt nem fogja szeretni és ez teljesen érthető.

Az a csodálatos a kortárs építészetben, hogy a valaha volt legszélesebb ízlésskálán mozog:

ha valakinek a hagyományokhoz szorosabb kapcsolódású terek tetszenek, az is találhat Magyarországon példát

színvonalas mai megoldásokra. A fogyasztás szuperterei a borászatok; talán a legjobb tanácsom az lehet, hogy járják végig a magyar borászatokat és igyanak egyet a kortárs építészet egészségére is, mert a borászatok nagyon változatos és mindig feltűnően kortárs elemekkel hívogatnak – azt az egy szempontot vegyék csak előre, hogy legalább 2000 után épült legyen. Kezdjék mondjuk a Ekler Dezső Disznókő szőlőbirtokával, és fejezzék be Sugár Péter Suskájával, de ne hagyják ki Bordás Péter Etyeki kúriáját sem. Végül Balfon – mintegy bemelegítésképp Burgenlandhoz – nézzék meg a Weninger-borászatot is; mert az is a miénk.

Összesen 8 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés