„A családvédelem alapja a házasság védelme” – Marton Zsolt váci püspök a Mandinernek

Weisz Teodóra interjúja a Mandiner hetilapban.

Hová túrázott legutóbb?
November közepén a püspököknek Leányfalun tartott lelkigyakorlaton a szabadidőben kétszer is felmentem a Vörös-kőre, a Pilisnek erre a kedves kis, 521 méteres magaslatára. Varga Lajos váci segédpüspök, hozzám hasonlóan nagy túrázó, Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek és Orosz Atanáz miskolci görögkatolikus püspök tartott velem.

Van ideje a kedvenc sportjaira, amióta püspök lett?
Van, illetve szakítok rájuk időt. Járok úszni, a püspöki palotához közel van a városi uszoda. Szeretek kirándulni, van úgy, hogy ha csak két órám van, akkor gyorsan fölszaladok a Naszályra meg vissza. Jó időben biciklizni szoktam, ha pedig semmire nincs időm, akkor gyalogolok. Például a Duna-parton teszek egy nagy sétát, és közben elintézek néhány telefont. Nagyon fontos nekem a mozgás. Így tudom megoldani.

Tanítóként kezdte pályáját, később a Központi Papnevelő Intézet vezetője volt. Nem hiányzik a nevelői munka? Most is jelen van valamilyen formában az életében?
Hiányzik, jó lenne például iskolai hittanórákat tartani, de az időbeosztásom, elfoglaltságaim nem teszik lehetővé, nem tudnám vállalni a rendszerességet. Keresem a lehetőséget, hogy többet találkozzam az egyházmegye fiataljaival; a váci főiskola rektorával már megegyeztünk arról, hogy a hallgatókkal minden félévben egyszer-kétszer találkozni fogok. Pedagógus is vagyok, a halálomig az maradok, a nevelői attitűd mindig része lesz az életemnek.

Bő két év telt el azóta, hogy átvette az egyházmegye veze­tését. Hogyan nevelődött püspökké a püspök ezek alatt a legkevésbé sem eseménytelen évek alatt?
Minden élethivatásra, minden szakmára igaz, hogy a művelőjévé válni kell az évek, évtizedek alatt. Püspökké is válni kell. Egy kedves barátom azt mondta egyszer: „Te zöldmezős beruházással lettél püspök.” Arra utalt, hogy nem voltam segédpüspök, mielőtt felszenteltek, nem volt lehetőségem egy tapasztalt megyés püspök mellett dolgozva látni, hogyan kell vezetni egy egyházmegyét. Nevelődöm: érzem, ahogy nevel a Jóisten, és nevelnek a munkatársaim is. Igyekszem engedni, hogy akikkel együtt dolgozom – a segédpüspök atya, a paptestvérek, a diakónusok, a világi munkatársaim – formáljanak a közös gondolkodás, a közös munka és a közös imádságok által. Sokat köszönhetek nekik, segítettek és segítenek nekem püspökké válni.

Ahogy megérkeztünk, megcsodáltuk a püspökség szép arányú barokk épületét, amelyre láthatóan ráférne némi renoválás. Vannak tervek arra, hogy megújul a tér másik oldalán álló Nagyboldogasszony-székesegyházhoz hasonlóan?
Igen, vannak ilyen terveink. Elődöm, Beer Miklós püspök atya hivatali ideje alatt kezdtek rendszeresen koncertet tartani a díszteremben, ennek a járvány vetett véget. Érzékelem, hogy igény van a rendezvényekre, és a közönség szeretné látni a palotát belülről. Úgy gondolom, a legjobb megoldás az lenne, ha más egyházmegyékhez hasonlóan mi is látogatóközpontot alakítanánk ki a püspökség épületében. Az egyházmegye ezeréves lesz a közeljövőben, ezért kezdtük meg a székesegyház – az egyházmegye szíve – belső restaurálását, ami időszerű volt már. A kupola, a freskók megújítása mellett új, állandó oltár is épül, ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy Jézus Krisztus a legfontosabb, hogy vele kezdődik, őbelőle árad ki minden. Az a reményünk és vágyunk, hogy ha sikerül forrást teremteni rá, a püspöki palota is megújul. A pincétől a padlásig bejárható palotamúzeumot alakítanánk ki belőle, csak minimális hivatal működne az épületben. Az arborétumértékű kert is látogatható lenne, sőt a továbbiakban a tér egyházi épületei mind megnyílnának a nagyközönség előtt. Nem csupán vallási turizmusban gondolkodunk, hiszen mindez nemcsak egyházi, hanem nemzeti örökség is. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, Vácot tulajdonképpen az egyház építette, tette várossá, és nekünk örömteli felelősségünk, hogy folytassuk ezt a hagyományt. Nem tagadom, családi és személyes szálakon is kötődöm a városhoz, itt szenteltek pappá és püspökké is.

És a váciak kötődnek a püspökhöz? Felismerik például az utcán?
Meglepően sokan ismernek már, pedig a személyes találkozásra kevesebb lehetőség volt a járvány miatt. Szeretek néha „inkognitóban” – farmerben, napszemüvegben – megjelenni a városban. Tavaly ősszel elmentem vért adni a vérellátó központba, az asszisztens hölgy a lakcímkártyámat nézve megjegyezte: „Látom, nemrég költözött Vácra.” Mondom, igen, egy éve. „Jól érzi itt magát?” – jött a kérdés. Igen, jól, feleltem. „És pontosan hol is lakik?” Addig-addig pontosítottuk a lokációt, míg kiderült, hogy a püspöki palotában lakom. „Miért, maga pap?” – kérdezte. Bevallottam, hogy igen. „És mit csinál a püspök?” – kérdezte. Akkor már azt is meg kellett mondanom, hogy magam vagyok a püspök. Persze meglepődött, majd kedvesen szabadkozni kezdett, hogy ő református, és sajnálja, hogy nem ismert fel. Azonnal összehívta a kollégáit, hogy nézzék, itt a püspök; jólesett, ahogy örültek nekem. Sok hasonló találkozásom van a városban, amikor „lebukom”, örömteli az emberek mindennapjaiban akár csak néhány szót váltva velük egy pillanatra jelen lenni.

Milyennek szeretné látni az ön által vezetett egyházmegyét?
Amikor püspök lettem, kértem a Jóistent, mutassa meg, mit szeretne, hogy megvalósuljon általam az egyházmegyében. A sugallat az volt, ami nekem amúgy is ideálom: az egység megteremtése. Papként is arra törekedtem, hogy szeretetben egységet építsünk, papok, világiak, katolikusok, nem katolikus keresztények az ökumené jegyében párbeszédet folytatva a más vallásúakkal, a nem hívőkkel. Mindenkivel megtalálni a közös hangot. Minden közösségben ez az ideál, de az én feladatom most elsősorban olyanná tenni az egyházmegyét, hogy aki benne él, úgy érezze, evangéliumi közösség tagja. Emberi számítások szerint húsz évig leszek püspök; tavaly kezdődött meg a hosszú távú tervezés, amelynek célja, hogy végiggondoljuk, milyenné válik ezen időszak alatt az egyházmegye. Látjuk, hogy az agglomeráció növekszik, kihívást jelent a kisebb falvak összefogása, a cél ezeket összefűzni egy-egy központi plébánia köré, hogy senkit ne hagyjunk magára. Ezt persze egy pap egymaga nem győzi, evangéliumi munkatársi közösségre van szüksége, amellyel együttműködve alakíthatja a térség lelkipásztori szolgálatát. Minderre ráerősített a Ferenc pápa által elindított úgynevezett szinódusi folyamat, amely plébániai, egyházmegyei és világegyházi szinten a hívők bevonásával néz rá az egyház helyzetére. A Váci Egyházmegyében első körben ehhez kapcsolódva papi csoportok alakultak, amelyek rendszeres találkozókon beszélgetnek az egyház útjáról.

Papi csoportok találkozása – azt szokta mondani, ahhoz, hogy a pap ne magányosodjon el, meg tudja élni a papság szent kalandját, szüksége van a hívek alkotta közösségen túl a papi közösség megtartóerejére.
A római katolikus papnak nincs maga által alapított családja, de lelki családja lehet, sőt kell hogy legyen. Én a Fokoláre lelkiségi mozgalomhoz tartozva éltem meg a papok testvéri közösségét: hetente találkoztunk, megosztottuk a tapasztalatainkat az evangéliumról, arról, hogyan tudjuk életté váltani, együtt töltöttük a szabadidőnket, kirándultunk, nyaranta közösen utazni mentünk. Abban, hogy nem lettem zárkózott magánzóvá, és hogy boldog pap vagyok, az ima mellett óriási szerepük volt a velem azonos élethelyzetben élőkkel való találkozásoknak. Kötelezővé tenni nem lehet, de a jövő egyik lehetséges útjának tartom, hogy a papok ilyen közösségek tagjaiként éljenek.

Tavaly megválasztották a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családügyi bizottságának elnökévé. Mint családpüspök mit tart a legfőbb céljának?
Felmutatni a házasság szépségét és fontosságát. Érzékeltetni a fiatalokkal, hogy milyen áldott dolog, ha egy férfi és egy nő egymásra talál, és elkötelezik magukat egy életre. Szeretném segíteni őket, hogy fölfedezzék ennek az örömét, eljussanak oda, hogy igent mondanak rá, ahogyan Isten is igent mond a kapcsolatukra, és szentséggé teszi. Magyarországon is elkezdődött a vita a házasság fogalmáról, ezért alapvető, hogy agresszivitás nélkül, szeretettel, de egyértelműen és határozottan kimondjuk, hogy a házasság egy férfi és egy nő életre szóló odaadása. A család védelme, a családtámogatás az én felfogásomban elsősorban a házasság védelmét jelenti.

„Az a társadalom kerül válságba, amelyik nem ismeri fel a házasság és a család értékét, elfelejtkezik annak eredeti értelméről” – mondta augusztus 20-ai beszédében. Valódi válságot élünk, vagy inkább csak túl nagy a zaj a család fogalma körül?
A fogalom körül kétségtelenül van zajkeltés, de az is nyilvánvaló, hogy ha az ember fejében és szívében nincs rend, akkor válságba jut. Nem a férfi és a nő kapcsolata van válságban, nem arról van szó, hogy Isten rosszat teremtett. Ma sok szó esik arról, hogy a bibliai házasságmodell elavult, el kell vetni, ki kell cserélni. Ez azonban zsákutca.

Előfordult már, hogy vitába vagy konfliktusba keveredett valakivel az egyház családról vallott felfogása miatt?
Nem, eddig még nem. Úgy gondolom, fontos mindenkivel a szeretet hangját megtalálni, még akkor is, hogyha nem értünk egyet. Természetesen találkoztam már olyanokkal, akik másképpen gondolkodnak a család fogalmáról. Nem az ellenségeskedés hangján beszélgettünk, hanem kölcsönös tisztelettel. A párbeszéd így tud elkezdődni. Abban hiszek, hogy az igazságot képviselni kell, szelíd szívóssággal kell ragaszkodni hozzá, és ez sokaknál visszhangra talál. Ha Krisztust tudom megvallani, és a célom az, hogy a másik ember boldog legyen, akkor nem kell félni a konfliktusoktól.

Ferenc pápa márciusban hirdette meg a család évét, és az egyik rendezvényen, amelyen a válságban lévő házaspárok kísérésével foglalkozó szervezet képviselőivel találkozott, úgy fogalmazott, hogy nem szabad megijedni a válságtól, mert az ugyan „jól megtáncoltatja” a házastársakat, ki lehet belőle jutni. Sőt, a válságot egyenesen esélynek nevezte.
Egyetértek a szentatyával – aki egyben a lélektannal elmélyülten foglalkozó jezsuita rend szerzetese. A válság, a krízis azt jelenti, hogy valamilyen tekintetben fordulóponthoz, válaszúthoz érkezik az ember. A házasság természetes életszakaszokból áll, a pároknak időről időre tovább kell lépniük, hogy ne rekedjen meg a kapcsolatuk. Ferenc pápa ezenfelül arra is biztat, hogy nem szabad megijedni a krízistől, helyre lehet hozni a válságba jutott kapcsolatot. A megoldás útja lehet a segítségkérés szakemberektől, például pár- és családterapeutától vagy olyan házaspároktól, amelyek házasságok kísérésével foglalkoznak. A válsággal való szembenézés a továbbfejlődés lehetőségét hordozza

Tud az egyház konkrét segítséget nyújtani a személyes vagy kapcsolati nehézségekkel küzdőknek?
Az egyházban sok formája van a lelkigondozásnak, de a járványhelyzetben nyilvánvalóvá vált, hogy a válságba került személyeknek, családoknak további segítségre van szükségük. Az első hullám idején egyházmegyénkben papjaink, hitoktatóink, pszichológus és mentálhigiénés végzettségű kollégáink közreműködésével telefonos és internetes lelkigondozói szolgálatot szerveztünk. Azt tapasztaltuk, nagy igény van rá, ezért megfogalmazódott bennünk, hogy létre kell hoznunk egy állandó segítőszolgálatot és képzési helyet. Idén tavasszal jött létre a Moti­VÁCió Képzési Központ. A névben benne van Vác, ezzel azt akartuk jelezni, hogy ez a saját kezdeményezésünk. Több eddig is létező képzést folytatunk itt, ami újdonság, hogy mentálhigiénés szolgálatot is indítottunk. Lehetőség van lelkigondozói beszélgetést, családi és párkonzultációt igénybe venni, működik önismereti csoport, gyászfeldolgozó csoport, a gyerekek és az ifjú korosztály számára coaching, elérhető az Ölelj át! nevű párkapcsolati tréning… Célunk, hogy mentálhigiénés lelkigondozói szakemberhálózatot építsünk ki az egyházmegye területén, hogy mindenhol elérhető legyen a támogatás. A mentálhigiénés szemlélet elsősorban azt jelenti, hogy preventív módon közelítünk a problémákhoz.

Miért van az, hogy ezt az egyházi kereteken jóval túlmutató kezdeményezést alig ismerik?
Mert ilyen összetett képzési és lelkigondozói központ tudomásom szerint nincs máshol az országban, a miénk az első, és még nagyon új. Nemrégiben Strasbourgban tarthattam előadást a Katolikus Családszervezetek Európai Szövetsége konferenciáján, ott is újnak találták a megoldást. Meg is hívtuk őket, hogy itt helyben mutathassuk be a MotiVÁCió munkáját. Nem titkolt cél, szeretnénk, hogy modellként szolgáljon, máshol is megvalósuljanak hasonló központok.

Milyen a kapcsolat a professzionális segítői szakmákban dolgozók, például a pszichológusok és az egyház képviselői között?
Úgy látom, most jutottunk el oda, hogy az egyház partnerként viszonyul a pszicho­lógiatudomány képviselőihez, és viszont. Korábban létezett szembenállás, az egyház fenntartásokkal kezelte a pszichológiát, mert sok művelőjét tagadhatatlanul jellemezte az egyházellenesség. A nyolcvanas években világszerte elindult a közeledési folyamat, akkor sokan ráeszméltek, hogy a papok és a pszichológusok tulajdonképpen partnerek és segítőtársak lehetnek. Egyházi oldalról ennek egyik gyümölcse például a felismerés, hogy ha az embert Istenhez akarjuk vezetni, ahhoz ismerni kell a személyiséget, továbbá hogy vannak kritikus belső folyamatok, amelyek kísérése, kezelése meghatározott szaktudást, pszichológusi, pszichiáteri közreműködést igényel. Tudjuk, hogy a gyónási alkalom nem feltétlenül lelkigondozás, és főleg nem szakpszichológiai kezelés. És fordítva is igaz, a pszichoterápia nem pótolja a szentgyónást. Ezek a hívő ember életében kiegészítik egymást. Ma e felismeréseket próbáljuk életté és gyakorlattá váltani.

A világjárvány minden család, minden ember életét megváltoztatta, a tünetek a megrendült biztonságérzettől a súlyos szorongásos állapotig sokfélék. Mit tehetünk testi-lelki stabilitásunkért? Honnan vegyük a bátorságot a továbblépéshez?
A szentatya szavait ismételve, a járványhelyzet is krízis, ebből is meg kell találnunk a kiutat. Fel kell mérnünk, hogy milyen tapasztalatokat gyűjtöttünk, amelyekre támaszkodni lehet. Például a lezárások egyik pozitívuma volt, hogy rengetegen kezdtek kirándulni járni, soha annyi természetjáróval nem találkoztam, mint akkor. Biztos vagyok benne, hogy azok a kirándulások emlékezetesek a családok számára, tehát tudatosan folytatni kell őket. Ezekben az időkben felértéke­lődnek a hagyományok, a rítusok, mert a családi közösség fennmaradását szolgálják. Kreatív módon kell megtalálnunk a család együtt tartásának az eszközeit, figyelni, hogy senki ne maradjon magára a nehéz helyzetekben, veszteségekben, nem engedni, hogy beleragadjon a keserűségbe, észrevenni, hogyan segíthetünk a legjobban neki. A nagyobb gyerekeket bátran be lehet vonni a segítségnyújtásba, elmehetnek például bevásárolni annak, aki nem mehet ki, mert időskorú, és védeni kell. A család tudja felfedeztetni annak a szépségét, hogy az áldozathozatalban való növekedés egyben a szeretetben való növekedést is jelenti. Csak néhány mozzanat, amelyben a továbblépés megtalálásának lehetőségét látom.

A járványhullámok erősödését-elvonulását átélve, a nehézségeinkhez hozzátörődve kezdjük megszokni a megszokhatatlant. Az ünnepeink formái változóban vannak. Milyen a mi idei adventünk, karácsonyunk?
Van már tapasztalatunk, tavaly túléltünk egy adventet és karácsonyt a járvány alatt, és kiderült, hogy ha csak virtuálisan van mód együtt lenni, akkor is lehet valódi közösségben ünnepelni. Ahhoz hasonlóan, mint mikor valakivel gondolatban, imában együtt vagyunk a fizikai távolság ellenére. Nagy ajándék, ha nincs szükség teljes bezárkózásra, ha csak korlátozottan is, de tudunk találkozni. Szóval ha tehetjük, inkább legyünk együtt maszkban, mint maszk nélkül egyedül otthon. Arra is gondoljunk, hogy az emberiségnek számos korszaka volt, amikor járvány dúlt, a középkor végén, az újkorban például a pestisjárványok húzódtak évszázadokon át, de az élet nem állt meg, akkor is volt ünnep, pedig online találkozásra nem volt lehetőség. Mint ahogy a víz 
is megtalálja mindig a maga útját, a legkisebb rést, nekünk is ugyanilyen találékonynak kell lennünk ezekben az időkben annak reményében, hogy az átmeneti állapotnak vége lesz, és a járvány véget ér. Az ünnepi találkozások tereit minden körülmények között meg kell teremtenünk.

Milyen lesz, hogyan telik majd az ön karácsonya?
Az egyházmegyei papnövendékek december 22-én érkeznek ide, három napot itt töltenek. Lesz idő minden hallgatóval személyes beszélgetésre, majd együtt töltjük a szentestét, amelyre a Vácon szolgáló paptestvéreket is meg szoktam hívni. Szolgálunk az éjféli misén, és másnap egy szép ünnepi ebéddel zárjuk a papi karácsonyt. Az édesanyám 25-én érkezik, majd rokonlátogatásra indulunk, a keresztanyámhoz és a testvérem családjához megyünk vendégségbe. Tágabb és szűkebb családi körben így fogom tölteni a karácsonyt.

Nyitókép: Mátrai Dávid