„Ők elhiszik, hogy az a nagybetűs újságírás, amit ők csinálnak” – Demeter Márton a Mandinernek

2021. november 21. 15:09
Nem lehet kritikátlanul alkalmazni, és a nyugati médianormák mércéje alapján „lepontozni” sem a magyar, sem szélesebb spektrumon nézve a közép-kelet-európai, sem a világ többi részének médiarendszerét – vallja Demeter Márton kommunikációkutató, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense. Demeter szerint Magyarországon is megvan az a kutatói és újságírói csoport, amelyik egy ez egyben magáévá tette a nyugati szlogeneket, amelyek alapján kicsit meg is veti a magyar közeget és a – zömmel – jobboldali újságírókat, közben még csak fel sem merül benne, hogy esetleg nincs igaza.

Elém került egy számos szerzőtársával közösen írt meghívásos cikke a patinás Journalism & Mass Communication Quarterly című folyóiratban; ha jól értem, alapvetően a nyugati médiamodellek és újságírói szerepértelmezés más kultúrákra való erőltetését kritizálják. Régóta foglalkozik Közép-Kelet-Európa egyenjogúságának elismertetésével, de mit keresnek itt afrikai, ázsiai és latin-amerikai példák?

Fontosnak tartottuk megmutatni, hogy itt nem egyszerűen mi, a posztkommunista országok kutatói mantrázzuk, hogy Nyugaton finoman szólva sem veszik figyelembe egyenrangúan a mi szempontjainkat, hanem hogy ugyanez a helyzet az úgynevezett „globális Dél” többi országaiban.

Hadd provokáljam: azaz most már nem egy sértett ember sopánkodik, hanem sok.

Felháborodott, nem sértett. A sértett az sikertelen, mi pedig nem vagyunk azok. Ez a nyugattalanítási – deveszternizációs – folyamat, amit csinálunk, nevezhető az elmúlt évek sikertörténetének, lám, egy majdnem százéves, elsővonalbeli nyugati folyóiratban publikált meghívásos cikkünkről beszélgetünk, de szerkesztettem már nekik Kelet-Európa-különszámot, szóval itt nem egyszerűen sértett emberek puffognak.

A sértett ember az, aki a konferenciák büféasztalainál panaszkodik arról, hogy ez milyen felháborító, hogy ő mellőzve van…

…bezzeg, ha nyugaton élne, ő lenne Karikó Katalin.

…igen, vagy éppen Noam Chomsky, de ezeknek a többsége, ha Amerikába születik, sem hiszem, hogy Chomsky lenne. Mindenesetre ez a deveszternizáció, a kritikai elméletekből, az orientalizmus-kritikából meg a világrendszer-elméletből kiindulva végre elérte az ingerküszöböt, mondhatom, sikertörténet.

Akkor meg miért ez a felháborodás?

Mert akkor tud sikeres lenni a kritika, ha kézzelfogható eredményekkel jár. Most a láthatóságunk már sokkal jobb, mint volt, de a pozíciók és a források óriási többségét még mindig a nyugati centrum tartja a kezében. Mondták egyszer egy szerkesztői ülésen – nem tudták, hogy kelet-európai vagyok –, hogy

ezek a kelet-európaiak mindig csak pénzt akarnak. Mondhattam volna, hogy ez igaz is, csak hát az amerikaiakkal meg a britekkel sincs ez másként,

csak ők velünk ellentétben kapnak is. Amellett, hogy mondjuk tizenötször annyi a fizetésük, mint nekünk, ha megnézed egy ottani kutató önéletrajzát, tele van külső szponzorációkkal, ösztöndíjakkal, amik jelentős részére csak ottani állampolgárként vagy ottani intézményben dolgozóként pályázhatsz. De ez igaz a közösnek mondott európai pályázati pénzekre is, nekem az ERC-hez (European Research Council) benyújtott pályázatomat – több más indok mellett – azzal dobták vissza, hogy még nem menedzseltem ekkora, 2 millió eurós (720 millió forintos) pályázatot. Persze hogy nem menedzseltem, itthon a teteje a műfajnak az OTKA a maga 50 milliójával és kész – Ausztriában, Nagy-Britanniában, Spanyolországban de még Lengyelországban is vannak ekkora pályázatok, szóval indirekt módon hátrányba kerülnek azok az országok – így magyarok is – ahol nem állnak rendelkezésre ilyen volumenű országos pályázatok.

Szóval azért nem nyerhet el egy pályázatot, mert még nem nyert el ekkorát, de nem nyerhet, mert még nem nyerhet, ez eléggé 22-es csapdájának tűnik.

Próbáltam néhány nyugati kollegával beszélgetni erről, mire egyikük előállt azzal az ötlettel, hogy semmi gond, finanszíroztassam meg az első ekkora pályázatomat az anyaintézményemnél. Na most, ha odamennék itt az egyetem vezetőségéhez, hogy a teljes költségvetésük nem tudom, hány százalékát szeretném elkutatni, bármilyen jó tervvel is, azt hiszem, borítékolható lenne a válasz.

Az ERC-ösztöndíjak több mint 98 százalékát nyerik nyugati kutatók, 1,8 százalék körül kelet-európaiak,

és ebben benne vannak a természettudományi húzóterületek, szóval társadalomtudományok terén szerintem még kisebb lehet az arány. Nyíltan nem vagy kizárva, de gyakorlatban igen. És körülbelül ez jellemzi a többi társadalomtudományi terület pozíció- és pénzelosztását is. A médiakutatást is, így óhatatlanul a nyugati, mainstream ideológia itatja át az egész tudományterületet.

És innen kanyardunk vissza ahhoz a megállapításukhoz, hogy a kelet-európaiakra kritikátlanul ráerőltetik a nyugati sajtónormákat, tekintet nélkül a helyi viszonyokra, és ez alapján pontozzák is mindenféle médiajelentésekben, és így tovább.

Igen, hiszen ami kelet-európa specifikus, az általában akkor jut el a nemzetközi véráramba, vagy akár ezekbe a jelentésekbe, ha megegyezik a mainstream nemzetközi ideológiával, miszerint az újságírásnak így és így kell kinéznie. Amikor én jártam egyetemre, akkor is és most is főként a Siebert-féle és a Hallin-Mancini-féle modelleket tanítják, amelyek elmondják, hogy ezek és ezek (nyilván a nyugatiak) a jó médiamodellek, minden más nem egy önálló valami, hanem a nyugatinak a korrupt, eltérített, romlott formája. Ez egy normatív koncepció, egy developmentalista – fejlesztésorientált – attitűd, magyarán nekünk kelet-európaiaknak kellene eszerint „utolérnünk” a nyugatot. A magyar újságírókultúrát is ezen a mainstream nyugati szemüvegen keresztül szokták vizsgálni, az újságírók pedig ennek a terhe alatt nyögnek, hogy ezt nem tudják utolérni. Azok pedig ezekben a felmérésekben meg sincsenek kérdezve, akik mondjuk valamilyen módon egyetértenek a jelenlegi itthoni trendekkel,

holott annak az újságírásnak, amit a kormányoldalon csinálnak sokan, és amit nevezhetnénk partizán típusú újságírásnak, ugyanígy van történeti létjogosultsága,

még ha a Hallin-Mancini-modellben ez valami korrupt posztkommunista dologként is van feltüntetve. Ugyanez igaz a többi világrégió újságírására is, mert egyszerűen ez egy másik társadalmi szerepfelfogás, értékközvetítés, reformerség, társadalomformálás, és objektíve ezekre nem tudod azt mondani, hogy ezek rosszak – csak másmilyenek, mint a tárgyilagosságra meg semlegességre hivatkozó nyugati modellek. Viszont akik ebben a keleti modellben dolgoznak, nem kommunikálnak nyugatra, ezért mondtam, hogy az ő hibájuk is valamelyest, hogy a szempontjaik kimaradnak, és adott esetben Magyarországra korlátozódnak.

Szerintem a reformerkedés meg a társadalomformálás a nyugatosnak nevezett újságíróknál is megvan, a szerepfelfogás ugyanaz, csak a tartalom, az ideológia más.

Igen, viszont sokkal reflektálatlanabb módon, mint a, nevezzük így, partizán-újságíróknál. Ha megkérdezel egy ilyen újságírót, az tudatában van annak, hogy mit csinál. Ezzel szemben a nyugati típusú, globalizált, kicsit önstigmatizáló, a magyar működési modellt megvető, a mainstream nyugati felé nyújtózkodó kollégáik nem feltétlenül reflektálnak magukra, hogy ők ebben és ebben hisznek, hogy ők a nyugati mainstreamet nyomják, mert azt tartják a globális normának, ami attól eltér, azt meg ennek a hibás, rossz formájának;

amit én csinálok az „az” újságírás, mondják, ami nem ilyen, az meg szerintük nem az.

Ilyen reflektálatlanságot senki nem engedhetne meg magának, aki kommunikációval foglalkozik, hogy a saját pozícióját ne ismerje fel, amiből kommunikál. És ezek az importált dolgok ritkán is működnek: sok jelentés van, amiben elmesélik a magyar és más kelet-európai újságírók, akik akkor 40-50-60 évesek is lehettek akár, hogy a rendszerváltáskor megjöttek a nyugatiak, közölték velük, hogy amit eddig tudtak a szakmáról az semmi, és mindent az elejétől tanítottak nekik, mint a dedóban.

Nyilván nem mindenki volt lelkes tanítvány.

Sőt, sokakban visszatetszést is keltett ez, az első meghívásos konferenciámon, Londonban pont erről volt szó, hogy hogyan fordult vissza a saját tradícióihoz a sajtó nagy része a legtöbb közép-kelet-európai országban, s hogy miért nem jött be a nyugati export.

Magyarán az említett partizán-újságírás lehet reakció is a nyugati kulturális imperializmusra.

És érthető is, hogy így van.

Kimaradt ugyanis a nyugatiaknál az interkulturális kommunikáció alapja, az elfogadási, megértési szakasz, amikor megpróbáljuk elfogadni, hogy a másik szempontjai nem azért mások, mert hozzánk képest hülye,

hanem megvan erre a maga oka. Egyébként éppen az újságírók társadalmi szerepfelfogásához tartozik, hogy Magyarországon, amikor indult az újságíróképzés, vita volt, hogy társadalomtudomány, bölcsészettudomány, vagy éppen művészet legyen, ami ugye messze nem az angolszász norma, de az meg éppen a brit típusú, évszázados demokrácia intézményeire lett kidolgozva, ami már nálunk is értelmezhetetlen sokszor – nemhogy Latin-Amerikában vagy Afrikában. Hiszen az újságírásnak reflektálnia kellene arra, hogy a társadalomban, amelyben működik, mik a főbb problémák, nem pedig azt, hogy van egy globális problémahalmaz, és azt kell tolni.

Mint a genderügyek vagy a BLM? Nem kell válaszolni. S hogyan viselik a nyugati mainstream képviselői a tudományos publikációknál ezeket a sajátosságokat?

Erőszakosan követelik, hogy az ennek megfelelő kulcsszavak kerüljenek bele az írásba, főleg a szerkesztők. Ha egy politikus odamenne egy újságíróhoz, és ebben a stílusban jelezné, hogy nagyon szeretné, ha ez meg ez pontosan benne lenne a cikkben, kő kövön nem maradna az autokrácia elleni tiltakozásoktól. Ezek ráadásul nagyhatalmú A plusz kategóriás könyvkiadóknál is így van, ahol van tétje, hogy a sínre rakja-e egyetlen megjelent könyv a pályádat, s ott is így bánnak az írókkal, a mainstream ideológiát kérik számon rajtuk, ideológiai, és nem tudományos szempontok szerint bírálnak, és ezt az önreflexió tudatlanságig terjedő hiányával megspékelve.

Amit nem értek, hogy közben virágzik a „fehértelenítés”, és lassan már mindenkit eltörölnek a nyugati akadémiai életben, akire az elitizmus gyanúja vetődik…

…ez sem igazi ám. Attól nem lesz színesebb meg diverzebb egy közeg, hogy a három generáció óta Harvardot végzett fehér kutató helyett egy három generáció óta Harvardot végzett feketét raknak, aki ugyanazt mondja, mint ők. Akkor lenne az, ha mernének olyan szerzőket, munkatársakat alkalmazni, akik a fősodortól eltérő nézőpontokat tudnak behozni, autentikus módon.

S mi köze mindennek, ami a nyugati központú tudományos életben történik ahhoz, hogy mit gondol egyik vagy másik oldalon dolgozó magyar újságíró az újságírásról vagy éppen a saját szerepéről?

Abszolút összefügg a kettő. Az újságírás oktatásánál is nyugati, mainstream szerzőktől tanulunk, ami valamennyire azt is meghatározza önmagában, hogy egy újságíró hogyan működik. De már a kommunikációelméletek is nyugatiak, a magyar szerzők is inkább ezeket foglalják össze, nem állnak elő saját teóriákkal. Amerikai, kevés brit, még kevesebb francia és német, és ennyi. Ami a tudományos diskurzust meghatározó agenda, az lecsorog a gyakorlatba is, ez a tudáshalmaz lesz az újságíróé is, és határozza meg a munkáját. És viszont: amikor az újságírást kutatják, sokszor látom, hogy nincs is magyar társszerzője a nyugati szerzőnek, ami nonszensz; olyan kifogást is hallottam, hogy ami jó cikk, az megjelenik angolul is, de hát ez egyszerűen nem igaz, tudjuk jól, mekkora a nyugatos mainstream ideológiák túlsúlya a magyarok által angol nyelven írt szövegekben. Tartalmat pedig nem lehet anyanyelvi tudás nélkül elemezni.

Mégis miben lenne más, ha nem nyugati szerző, hanem egy ugyanilyen, nyugati ideológia iránt elkötelezett magyar kutató írna tanulmányt?

Nem is nagyon van másmilyen sajnos, a leendő, Közép-Kelet-Európával foglalkozó könyvünkhöz Magyarországról nem is találtunk ilyen szerzőt a magyar fejezethez – olyan persze lett volna száz, aki leírja a megszokott szöveget, amit előre vársz: hogyan rombolta le az illiberális demokrácia a professzionális újságírói értéket és hogyan állította a politika szolgálatába azokat a szolgákat, akik erre hajlandóak voltak, és így tovább. De olyat, aki megkérdezi mindkét oldalt, nem ideológiai sztenderdek mentén, nem találtunk, kénytelen leszek én megírni ezt, pedig nagyon nem akartam. A régiónk körülbelül tíz más országában ez például sikerült, ez a fajta kétosztatúságot megfogni, hogy egyik oldal így, a másik úgy vélekedik. A mi kutatásunk a média kulturális beágyazottságáról szól, hogy miért működésképtelenek itt még azok a rendszerek is, amiket nyugatról telepítettek ide.

Mi a célja a könyvnek?

Áttörni újabb gátakat – rohadt nehéz lesz, előre tudom, mi lesz a szerkesztő és a lektorok kifogása, de máshogy nem megy. Akkor aztán ott lesz tizennégy térségünkbeli ország, ahol mind válságban van a nyugati típusú médiamodell, és lehet rá hivatkozni – sajnos ez így működik, legitimációs pontokat kell gyűjteni, és tudományosan diszkutálni ezeket a kérdéseket, hogy az adott rendszerben működő újságírók hogyan látják magukat, a szerepüket, mert ugye ezt még nem kérdezte meg senki tőlük úgy, hogy a nemzetközi nyilvánosság elé legyen tárva.

Uniós jelentésekben azért láttam hivatkozva, mondjuk így, jobboldali orgánumokat, de inkább csak tünetként bemutatva.

A kutatón múlik, hogy adja elő az adatokat. A mi könyvünkben nem ez a megközelítés az uralkodó, hanem egy nagyon erős kritikai attitűd a nyugati normákat univerzálisnak tekintő állásponttal szemben, hogy az lenne a média egyetlen igaz és üdvözítő működési módja. S visszakanyarodva a tudományhoz: szerencse a szerencsétlenségben, hogy a diverzitás most éppen a mainstream jelszava, erre valamennyire rezonálhatnak a mi törekvéseink is. A kérdés, hogy végül egyenrangúnak fogadják-e el minden – jelenlét, pénz, paripa, fegyver – téren Kelet-Európát, vagy maradnak a lózungok szintjén, mint az, aki szavakban harcos antirasszista, de kirázná a hideg, ha feketék költöznének a szomszédjába.

(fotók: Földházi Árpád / Mandiner)

Összesen 70 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Milyen jó, hogy ti elő akarjátok írni, hogy miről szóljon a közbeszéd.

Beszélj inkább a Városháza ügyeoről! Látod, ilyet én is tudok!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés