Non possumus! Nem tehetjük!

2021. szeptember 9.

Farkas Vajk
Boldoggá avatják Stefan Wyszyńskit, akit népe és egyháza szolgálatában nem tudott megtörni sem a náci, sem a kommunista elnyomás.

Bármilyen jelző, amellyel a lengyelek néhai prímásának emberi nagyságát próbálnánk leírni, csak banális lehet a valósághoz képest. Hogy a huszadik század kataklizmái után – mint a két ateista diktatúra, a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus, valamint azok következményei – Európa újjá tudott épülni, és még ma is maradt mire alapoznia a jövőjét, azt jórészt olyan kivételes embereknek köszönhetjük, mint Wyszyński bíboros.

Stefan Wyszyński 1901-ben született egy, a cári Oroszországhoz tartozó kis lengyel faluban. Amikor a náci Németország megszállta Lengyelországot, a fiatal pap a Gestapo egyik célpontja volt, és bujdosni kényszerült. Már akkor nagy hatású vezetőként tartották számon, aki bárkivel szemben kiáll népéért, a teremtett ember méltóságáért és az üldözöttekért. A varsói felkelőket káplánként segítette. 1948-ban lett Varsó érseke és ezzel a lengyel katolikusok prímása, első számú vezetője.

Ám Wyszyński több volt, mint egyházi elöljáró: a szovjet megszállás és a kommunista hatalomátvétel ellenére lelkében szabadnak megmaradó Lengyelország nem hivatalos, de annál nagyobb hatású vezetője. Ekkor a lengyeleknek és a lengyel egyháznak ugyanolyan támadásokkal kellett megbirkóznia, mint a szovjet uralom alá rendelt többi közép- és kelet-európai országnak. A totalitárius kommunista rezsimek mindent el akartak törölni a föld színéről, aminek a nemzeti és keresztény identitáshoz köze volt, hogy az uralmuk alá vont népek felolvadhassanak a szovjet Oroszország által vezetett nagy, nemzetközi véres kommunista utópiában.

A kommunisták hatalomra kerülésük után Lengyelországban is elkezdték kivezetni a vallás oktatását az iskolákból, az egyház vagyonának jelentős részét államosították, szolgái közül sokakat bebörtönöztek, és békepapokkal igyekeztek belülről megosztani a szervezetet. Stefan Wyszyński prímásként tudta, hogy a kommunista elnyomással szemben egyház és nemzet csak együtt harcolva maradhat fenn. Először megpróbált részleges egyezségre jutni a hatalommal, de az újabb egyházüldözés kezdetén már ő is látta, amiről Mindszenty József a kezdetektől meg volt győződve: bármiféle engedmény a kommunistáknak nem csillapítja az étvágyukat, sőt csak növeli. Ugyanez igaz az újmarxista szellemi áramlatokra is, amelyek az „elnyomott társadalmi csoportok felszabadításának” émelyítő harcával sajátítják ki a Nyugat teljes szellemi infrastruktúráját. Ennek áldozata a mai nyugati jobboldal is, amikor elvi és értékbeli kérdésekben enged a baloldal nyomásának.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés