Néha vissza kell térni a múltba, hogy építhessük a jövőt – Rost Andrea a Mandinernek

2021. szeptember 7. 19:02
Noha sokáig ódzkodott az operaénekléstől, végül megadta magát a sorsának. Hivatásról, régi emlékekről, új álmokról, családról, otthonról, lemondásokról beszélgettünk.

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

Vízkeresztkor indult a karrierje – jeles dátum. Hogyan emlékszik az indulásra?
Érdekes történet. 1989 októberében éppen végzős voltam a Zeneakadémia opera tanszakán, amikor részt vettem egy barcelonai énekversenyen. Az igazgató, Petrovics Emil benne volt a zsűriben, így hallott énekelni. Éppen egy fiatal Júliát kerestek Gounod Rómeó és Júliájához, Gulyás Dénes volt a rendező. Én a versenyen pont ebből az operából énekeltem Júlia áriáját, ezért megkérdezték az énektanáromat, vajon el tudnám-e énekelni a szerepet. Azt felelte, természetesen. Így alakult, hogy januárban már premierem volt az Erkel Színházban. Az, hogy pont vízkereszt napjára esett a bemutatónk, külön csoda volt. Ez a nap a háromkirályok és a betlehemi csillag ünnepe. Aznap csillag született – ahogy írták valahol később. Nagyon fontos nap volt ez az életemben.

Ha jól tudom, egy tenyérjós is megjövendölte, hogy világhírű művész lesz.
Igen-igen. (Nevet) Anyukámnak volt egy barátnője, aki tenyérből jósolt. Tizenöt éves voltam, amikor jóformán megjósolta az életemet: pontosan elmondta, hogyan fog kinézni a gyermekeim apja, hogy két gyermekem lesz, és hogy a tengerentúlon is fellépek majd. Emlékszem, örültem az elhangzottaknak, anyukám pedig attól fogva mellszélességgel támogatta a jóslatok valóra válását. Nagyon akarta, hogy énekeljek. Apám kevésbé, ő mindig azt szajkózta, ebből nem lehet megélni, butaság az éneklés, válasszak rendes szakmát. Amikor aztán sikereim lettek az Erkel Színházban, kicsit megenyhült, és az lett a szavajárása, hogy tőle örököltem a tehetségemet és a hangomat. Visszagondolva, lehet, hogy csak féltésből mondta a negatív dolgokat. Nem tudhatta, mi lesz belőlem, valószínűleg csak jót akart nekem. A szüleim egyébként egyszerű munkásemberek voltak, de anyám kifejezetten szerette a komolyzenét, az operát. Nagy Simándy-rajongó volt, minden előadására elment.

Fotó: Mátrai Dávid

Talán a Simándy-élmények már akkor észrevétlenül beépültek a tudatalattijába.
Sajnos nem így volt. Ezekről csak utólag van tudomásom. Nyolcéves koromig a nagyszüleim neveltek. A szüleim 
nagyon-nagyon fiatalok voltak, amikor megérkeztem, szerintem még nem voltak igazán készen a szülőségre. Így utólag azt hiszem, jó döntés volt részükről, noha sokáig haragudtam érte, hogy csak úgy leraktak vidékre a nagyszülőkhöz. Mindig vártam anyuékat, vasárnaponként jöttek, úgynevezett vasárnapi szülők voltak. Együtt ebédeltünk, aztán délután elmentek; olyankor mindig szomorú voltam. Mégis valahol csodálatos élményt is adott: a nagyszüleim remek emberek voltak, el voltam kényeztetve, mindent megadtak. A mai napig töltekezem azokból az évekből.

Egyke?
Igen.

Viszonylag későn kezdett zenét tanulni. Hogyhogy?
Már korábban is közel állt hozzám a zene és az éneklés, igaz, nem operát énekeltem. Az új projektem, a Ma éjjel táncolnék
– Dalok a lányszobámból, amelyet a Hot Jazz Banddel készítünk, éppen erről szól. Gyerekként kívülről tudtam a táncdalfesztiválok dalait, az Illés, Zalatnay Sarolta, Szécsi Pál slágereit. Nem lehettem több három és fél évesnél, amikor összecsődítettem a gyerekeket az udvarba, leültettem őket hokedlikra és sámlikra, és egy kis betonemelvényen elénekeltem nekik a repertoáromat, amely ezekből a dalokból állt. Ők tapsoltak, én meghajoltam. Később az énektanáraim mondták, hogy természetes éneklőkészségem van, amely talán innen eredeztethető.

Honnan jött rá, hogy önnek az operaműfaj fekszik?
Az később jött. Nyolcéves voltam, mikor a nagymamám meghalt, így anyuékhoz kerültem Csepelre. Másfél év múlva kikötöttem az általános iskola kórusában. Nem tudtam kottát olvasni, fogalmam sincs, hogy tanultam meg a darabokat, valószínűleg hallás után. A karvezető megdicsért, hogy olyan szép színű hangom van, hogy kihallatszik a kórusból. Felhívta a figyelmemet, hogy van Csepelen a Rákóczi-zeneiskolában egy énekművésznő, aki klasszikus éneket tanít. Megszervezték, hogy meghallgasson. 
A hölgy rögtön megfogta a kezemet, felvitt az igazgatóhoz, és azt mondta, ezt a kislányt tanítani akarja. Tizennyolc éves kortól lehetett menni, én akkor még tizenöt sem voltam. Ő emlegette sokszor, hogy a hangom operaéneklésre predesztinál engem, de én nem akartam operaénekes lenni.

Fotó: Mátrai Dávid

Tényleg? Hát mi akart lenni?
Egy időben porcelánkészítő, aztán hollywoodi színésznő, de leginkább a második Cini vagy Honthy Hanna akartam lenni, nekem ők tetszettek. Minden erőmmel küzdöttem az opera ellen. Miután leérettségiztem, jelentkeztem a Színművészeti operett–musical szakára, de nem jutottam be, így végül teljes mellszélességgel beleálltam: jó, akkor operaénekes leszek. Megadtam magam a sorsomnak, Istennek hála. (Nevet) Vámos László tanár úr, aki bent ült a zsűriben a színműs felvételimen, később rendezett az Operában. Odamentem hozzá, és megköszöntem neki, hogy nem vett fel, mert akkor talán sohasem jött volna a Wiener Staatsoper, a Scala, a Royal Opera House, a Suntory Hall vagy a Metropolitan.

Porcelánkészítő végül nem lett, de van egy ékszerkollekciója.
Igen. (Nevet) Egy kedves ötvösművész ismerősömmel együtt terveztük. Mindig is szerettem rajzolni, ruhát, ékszert tervezni, bármi, ami forma, kifejezetten érdekelt. A materiális alkotás ma is vonz. Két éve elmentem Herendre, és a manufaktúrában festettem egy kis csészét és tányérkát magamnak. Szeretem, amikor valami megvalósul az anyagban. Az én „szakmám” csak elhangzik, nem lehet megfogni.

Ha jól tudom, a mai napig jár énektanárhoz.
Igen, méghozzá ugyanahhoz, aki tizenöt évesen megfogta a kezem. Bikfalvy Júliának hívják, hangozzon el a neve, mindenképp megérdemli, most is épp tőle jöttem. Képzelje, milyen érdekes: édesanyámmal egy évben, egy hónapban és egy napon születtek. Van egy anyukám, aki megszült, és van egy „anyukám”, aki pályára állított.

Fotó: Mátrai Dávid

Megvan még az a Maria Callas-lemez, amelyet tizenévesen agyonhallgatott?
Persze, a mai napig megvan. Már Júlia növendéke voltam a zeneiskolában, amikor kaptam. Szorgalmas voltam, ha feladott valamit, a következő órára kívülről tudtam. Az egyik év végén kaptam ezt a bakelitet – Maria Callas Puccini-áriákat énekel. Ronggyá hallgattam. A másik meghatározó lemez a Rigoletto volt Maria Callasszal és Giuseppe Di Stefanóval, a címszerepet Tito Gobbi énekli. Ezek az „énekesérzetek” tőlük még lemezen is átjöttek. Elképesztő! A hangszínükkel minden szituációt le tudtak festeni, fantasztikus páros volt az övék. Ugyancsak a sors játéka, hogy később éppen a Rigoletto repített a világhír felé Milánóból.

Önben és Maria Callasban közös vonás, hogy nem csupán technikából oldják meg a dalokat, hanem megtöltik érzésekkel, lélekkel.
Egy virtuóz játék lehet üres is. Az üres virtuozitás nem művészet. Amikor gondolattal és érzelmekkel van megtöltve a játék, jön a katarzisélmény.

Emlékszik, hol és mikor érezte először, hogy a helyén van, és valamit nagyon jól csinált?
Hű, ez nagyon nehéz kérdés! Az ember folyton kételkedik magában. Minden előadás után végiggondoltam, mit hibáztam el, hogy lehetett volna jobban megoldani. Ha nincs az emberben egészséges önbizalomhiány – bármilyen furcsán hangzik is –, akkor elégedett lesz magával, és megreked. Amíg van kételkedés, addig van haladás. Egy idő után tudatosan kezdtem dicsérni magam, ha valamit jól csináltam. Milánóban a premier után például megdicsértem magam, főleg miután megtudtam, hogy a lemezre, amely az előadásról készült, az áriám a premierfelvételről került be – javítatlanul. Akkor azt mondtam: „Fú, Andi, ez nem semmi!” Az, hogy valaki egy ilyen nehéz áriát lemezkészen adjon elő, nagyon ritka. Olyan érzésem volt, hogy hazaérkeztem. Biztonságosnak éreztem a talajt a lábam alatt.

Ha nincs az emberben egészséges önbizalomhiány, akkor elégedett lesz magával, és megreked”

Van bármiféle rítusa színpadra állás előtt?
Egy kis jógalégzés mindig megnyugtat, és végzek pár gyakorlatot, ami kiviszi a stresszt és a feszültséget. Gyógyteákat iszom, és minden egyes alkalommal keresztet vetek, mielőtt színpadra lépek.

Vallásos?
Igen, vallásos vagyok. Így neveltek a nagyszüleim. Szolnokon voltam elsőáldozó, ott is bérmálkoztam. Nagyon-nagyon szerettem templomba járni, már pici gyerekként is nyugalmat és biztonságérzetet adott nekem. Emlékszem az évszakonként változó illatokra. Mindig más virággal díszítették az oltárt – karácsonykor csodás fenyőillat, ősszel az őszirózsa, tavasszal a bazsarózsa, nyáron a fehér liliom illata lengte be a templomot.

Fotó: Mátrai Dávid

Egyszer úgy fogalmazott: „Vannak olyan pillanatok, amikor az ember úgy gondolja, mindent feláldozott, sokat beleadott, és most már inkább élni szeretne.” Miről kellett lemondania? Mi hiányzik utólag?
Ebben a hivatásban nem lehet kilengés. Tegnapelőtt hallottam Elīna Garančával egy interjút, arról beszélt, hogy őt otthon katonatisztnek hívják. Az egész családja alkalmazkodott ahhoz a katonás szigorhoz, amelyben él, mindenki glédában áll. Máshogy egyszerűen nem lehet csinálni. Hogy miről kellett lemondanom? Például nem tudtam eleget lenni a gyermekeimmel, ami nagyon megviselt. Rettenetesen hiányzott az otthon. A fészek, ahová mindig visszatérhet az ember. Épp egy hete mertem kimondani magamnak, milyen sok mindent nem tudok a gyermekeimről. Nem tudom, milyen volt, amikor először mentek iskolába, amikor jó és rossz élményeket meséltek, alig tudtam valamit a barátaikról. A másik, hogy talán néha jó lett volna kicsit „zülleni az éjszakában”, picit többet inni, többet táncolni. De nem lehetett, mert másnap énekelni vagy próbálni kellett, vagy a gyerekekkel lenni. Egyszerűen nem volt rá idő.

A gyerekeiben maradt tüske emiatt?
Nem tesznek szemrehányást, nagyon kedvesek. Azt mondják, „anya, mi így szerettünk téged, és a mai napig így szeretünk”. Adtam nekik, amit adhattam. Tudják, mennyi mindent kaptak mindezek ellenére is – bejárták a világot tíz-tizennégy évesen, és kiválóan beszélnek nyelveket.

Valóban bejárták a világot, hiszen nincs olyan neves operaház, ahol ön ne lépett volna fel. Tulajdonképpen mindent elért, amit ebben a szakmában el lehet. Merre tovább innen?
Azért még vannak szerepek, amelyeket szeretnék elénekelni, de ezeket most azért nem említem, hogy biztosan megkapjam őket. (Nevet) Egy másik vágyam nemrég teljesült, hiszen gyermekkorom kedvenc dalait énekelhetem az embereknek. Ó, és régi álmom még egy hatalmas gyümölcsös a Balatonnál.

Ha már gyümölcsös, igaz, hogy aranykalászos gazda is?
Igaz, bizony! (Nevet) Anyai ágon vidéki felmenőim vannak, jászságiak. A jászok minden nyakasságát és eltökéltségét hordozom magamban én is. A nagymama nagyon értett a növényekhez, főleg a fűszerekhez, igazi „gyógyító-varázsló” volt. Azért végeztem el a gazdatanfolyamot, hogy ha esetleg egyszer egy kicsit nagyobb területhez juthatok, ne legyen az, hogy nem vehetem meg, mert nincs efféle végzettségem. Szeretnék érteni ehhez is.

Ezek az álmok, a gyümölcsös vagy gyermekkori dalok eléneklése… Talán elkezdett visszanyúlni a gyökerekhez?
Valószínűleg igen, de csak azért, hogy még inkább mehessek előre. Talán a covid is „rásegített” erre. Nagyon megtépázott ez a nyavalyás vírus, örültem, hogy életben maradtam. Míg beteg voltam, elgondolkoztam az egész életemen, talán így jöttek ezek a vágyak felszínre. Nem lezárás ez, előrefelé gondolkodom még, de néha vissza kell térni a múltba, hogy építhessük a jövőt.

Énekelni szeretek, elmenni nem igazán. Amikor távol voltam, mindig magányosnak éreztem magam”

Berlinben hosszabb ideig is élt, mégis hazajött. Miért?
Visszahúzott a szívem. Énekelni szeretek, elmenni nem igazán. Amikor távol voltam, mindig magányosnak éreztem magam. Ez magányos hivatás.

„Sokat dolgoztam azon, hogy a mellettem lévő ne érezze, minden rólam szól, de sajnos mindennek rólam kellett szólnia, hogy egyre feljebb jussak” – fogalmazott. Őszinte, de kemény szavak. Lekövetni társként, főleg fordított felállásban, mint az jellemző, igen nehéz lehet.
Az, hogy egy férfi énekest a felesége követi, ott van vele, és biztos hátteret ad neki, úgymond bevett szokás. Ennél sokkal nehezebb, amikor a nőt kell követnie a férfinak. Állandóan egyedül voltam, nem bírtam már. Törékeny lelkű nő vagyok, annak ellenére hogy mindenki azt látta, hogy céltudatosan megyek előre, és erős vagyok.

Fotó: Mátrai Dávid

Külföldön előbb lett elismert, mint itthon. Bántja?
Erre van egy történetem. Amikor már a Staatsoperben énekeltem, mindig megüzentem haza az Operaháznak, hogy mikor és mennyit leszek majd itthon, írjanak ki előadásra, kérem szépen. Volt olyan, hogy hazajöttem, bementem az Operába, és láttam, hogy egyetlen előadásom sincs. Csak álltam, és nem akartam hinni a szememnek – most vagyok erőm teljében, most kellene megmutatni a közönségnek, hogy mit tudok. Teljesen magamba voltam roskadva. Emlékszem, ültem a büfében, amikor odajött egy kedves rendező ismerősöm, hogy miért lógatom az orrom. Mondtam, szörnyű érzés, hogy nincs egy elő­adásom sem itthon. Rám nézett, és megkérdezte: „Miért kell neked itthon énekelni, miért van benned ez a nagy hazafiasság? Oda menjél, ahol jó munkával látnak el, és megbecsülnek!” Akkor úgy éreztem, legyen hát így, elmegyek. Pedig mindig is itthon akartam énekelni. De végül is, ha úgy vesszük, ennek köszönhetem a pályámat. Nem vagyok elégedetlen, most már más a helyzet, de azért az elején rosszulesett. Aztán persze jöttek az elismerések. Az érdemes művészi díjat akkor kaptam, amikor éppen New Yorkban énekeltem Luciát, anyukám ment el az átadóra, teljesen odáig volt, hogy Orbán Viktortól veheti át. (Nevet) Aztán jött a többi: Liszt Ferenc-díj, Prima Primissima, rá három hónapra pedig a Kossuth-díj. Tehát nem jajgatok. (Nevet) Így kellett lennie.

Bezzeg Ioan Holender, a bécsi operaház igazgatója meghallotta önben a világraszóló tehetséget.
1989-ben hallgatott meg, és 1991-ben kezdtem a Staatsoperben. Volt egy megbeszélés, amelyen felajánlotta nekem, hogy szerződtet. Megmutatta a papírokat, amikor végigolvastam őket, nem találtam egyetlenegy nagy szerepet sem. Mondtam neki, hogy igazgató úr, igazán köszönöm, hogy hívott, de ebben nincs nagy szerep. Összefonta a kezeit, hátradőlt, és jól megnézett magának. Azt mondta szó szerint: „Na, rendben van, Rost néni!” Beírt Rosina szerepére A sevillai borbélyból. Az tényleg szép nagy szerep, amelyet akkoriban még szopránok énekeltek, ma már inkább mezzókkal énekeltetik. 1991 szeptemberében megvolt az első bemutatóm a bécsi operában, az évadnyitó előadás Strauss A rózsalovagja volt, amelyben nyúlfarknyi szerepet kaptam. Tényleg annyira kicsi szerep, hogy ki sincs írva a színlapra, nagyjából tizenöt ütem. Őrületes nagy mutatványt csináltam belőle, bejöttem a kalapdobozokkal, dobáltam, raktam, énekeltem, táncoltam, mint egy főszereplő, aztán lementem a színpadról. Bent ültem az öltözőben, amikor egyszer csak bekopogott Holender, és azt mondta: „Rost néni, holnap jöjjön be az irodámba!” Megjelentem másnap, mire közölte, hogy akkor a kis szerepeket elfelejtjük. Elképesztő figura, tapasztalt róka, nagyon ért az énekhangokhoz, ennyiből meghallotta, hogy ezt a kislányt lehet terhelni, tényleg el tudja énekelni a nagyobb szerepeket.

Mik a jelei annak, ha egy operaénekes pályája véget ér?
Mindenkinek más a fizikuma. Ehhez ugyanis elengedhetetlen a fizikai és mentális terhelhetőség. No és persze hangilag is rendben kell lenni – összetett műfaj. Az első férjemnek mondtam: Miklós, ha már rettenetes vagyok a színpadon, kérlek, szólj, hogy hagyjam abba! Az ember a saját nimbuszát ne rombolja le, ha már volt egy csoda, maradjon is úgy, ne legyen rossz vége. Sajnos sok ilyenre van példa – hangilag már nem tudja úgy megtámasztani, elkezd hamis lenni. Számtalan nagy énekes karrierjét láttam lefelé ívelni, hallgathatatlanul hamissá váltak. Kegyetlen dolog ez.

A tanítással nem kacérkodik?
De, éppen most kezdek majd tanítani Szegeden. Úgy gondolom, fontos átadni azt a tudást, amit összeszedett az ember. Mint régen a céhlegények, akik külföldre költöztek pár évre, hogy kitanulják a mesterséget, majd felvértezve magukat tudással, hazatértek.

Ma éjjel táncolnék

Dalok a lányszobámból

Az operaénekes a Hot Jazz Band közreműködésével sajátos jazzes hangvételben mutatja meg fiatalsága meghatározó slágereit: George Gershwintől Karády Katalinon és Marylin Monroe-n át Marlene Dietrichig, a My Fair Ladytől a West Side Storyig.

*** 

Rost Andrea
1962-ben született Budapesten. Kossuth-, Prima Primissima és Liszt Ferenc-díjas operaénekes, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Zenei tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte Ónody Márta, majd Bende Zsolt növendékeként. 1991-ben a bécsi Staatsoper magánénekese lett. Nemzetközi pályáját Riccardo Muti indította el, aki 1994-ben meghívta a Scalába.

Nyitókép: Mátrai Dávid

Összesen 18 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Valaki megmagyarázná nekem, hogy aki jó volt a New yorki milánói berlini bécsi opera házakba miért nem volt jó itthon?
Volt nála jobb?
Süket volt az igazgató?
Egyszer hallottam élőben, Puccini áriákat énekelt, ami hang kijön ebből a kicsi hölgyből, az valami csoda.
Elkápráztat, elvarázsol, hihetetlen a hatása, meg kell élni.

Én mindig úgy képzeltem, hogy azért volt külföldön, mert ott jobb a kereset. Lehet, tévedtem.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés