Egy világ vége? – Sarkozy volt tanácsadója az ellenkultúra forradalmáról

2021. június 30. 11:10
Öt évtizede élünk a '68-asok kulturális forradalmának bűvkörében, ami lebontotta a hagyományos társadalom és kultúra kereteit – de mit adott helyettük? Patrick Buisson, Sarkozy volt francia elnök tanácsadójának gondolatai.

Egy világ vége (La fin d’un monde) címmel jelentetett meg nemrégiben esszét Patrick Buisson francia politológus, újságírója, Nicolas Sarkozy volt tanácsadója.

Buisson az 1960-1975 közötti időszakot elemezve mutat rá arra, milyen mélyreható változások vezettek ekkoriban egy új kultúra és egy új embertípus megjelenéséhez, konklúziója felől pedig már a könyv címlapja sem hagy kétséget: régen minden jobb volt! Buisson az esszé fő megállapításairól a L’Express havilapnak adott interjút.

Az 1949-ben született Patrick Buisson a francia konzervatív értelmiség fontos alakja. Családi hatásra fiatalkorától kezdve a jobboldal felé orientálódott, hétéves korában már anyja oldalán tüntetett a magyar forradalom szovjet eltiprása ellen. A hatvanas évek végétől aktívan jelen van nacionalista körökben, 1981-től 1987-ig a Minute nevű radikális jobboldali lap újságírója volt, majd a Valeurs actuelles-nél dolgozott, de szerzője volt egy Jean-Marie Le Pent bemutató fotóalbumnak is. A jobboldali pártok összefogásának híve, a kilencvenes évektől több szuverenista politikus tanácsadója. 2005-ben az akkor még belügyminiszter Nicolas Sarkozy lépett kapcsolatba vele. Buissont tartják a 2007-es Sarkozy-győzelem egyik ideológiai megalapozójának, s öt éven át az Élysée-palota befolyásos figurája volt. A Sarkozy-elnökség után már kritikákat fogalmazott meg volt főnökével kapcsolatban. 2014-ben kiderült: Buisson titokban rögzítette magánbeszélgetéseit az államfővel, a Sarkozy-Bruni házaspár feljelentést tett ellene.

A televízió volt a népátnevelésnek is tekinthető kulturális forradalom fő vektora – szögezi le az interjú elején Buisson. A hatvanas évek végén tíz francia háztartásból hatban már volt tévékészülék, ami véget vetett a családi beszélgetéseknek.

Buisson rámutat: a közvélekedés úgy tartja, hogy ebben az időszakban a francia televízió a gaullista hatalom szoros irányítása alatt volt, ám ez tévedés. Elég csak belepillantani a korabeli magazinműsorokba, tévéfilmekbe, melyek ideológiai homogenitása feltűnő. Az audiovizuális teret olyan kommunista rendezők uralták, mint Lorenzi, Bluwal vagy Sangla, s más-más formában, de mindegyikőjük ugyanazt az emancipáló, progresszista üzenetet igyekezett eljuttatni a nézőkhöz.

Buisson szerint a tévé legközvetlenebb hatása a szülői tekintély meggyengülése volt,

amely egészen odáig a közvetítő szerepét töltötte be a belső és a külső világ között. Az új viselkedésnormák népszerűsítésével újfajta társadalmi konformitást erőltettek az emberekre, ennek pedig soha nem látott hatékonyságú eszköze volt a tévé – véli.

Ugyanebben az időben jelent meg a tranzisztoros rádió a kamaszok szobáiban, akiknek így már nem kellett a család többi tagjához alkalmazkodniuk, a maguk ízlésének megfelelő műsorokat hallgathattak. A tranzisztoros rádió egyszerre volt eszköze annak, hogy egyneműsítsék az ifjúság szociokulturális gyakorlatait, s hogy az üzletet bejuttassák a család legbensőbb életébe. A fiatalok a nekik szánt termékek (lemezek, ruhák, lapok) megvásárlásával hivalkodóan szembementek az apai tekintéllyel, ám éppen azt a zsebpénzt költötték, amiket a szülők egyre bőkezűbben kezdtek osztogatni a gyerekeknek.

Patrick Buisson elmondja: fiatalként ösztönösen érezte, hogy a Salut les copains című popzenei rádióműsor által közvetített rockkultúra és a James Dean-féle figurák köré szerveződő lázadásmitológia a kollektív elbutítást célozza – pontosabban fogalmazva:

törekvést jelentenek arra, hogy becsatornázzák és eltérítsék az ifjúságban buzgó életenergiát.

„Az ödipuszi kamasz terméketlen dühét a piac által közvetlenül kiaknázható életmóddá konvertálni, elérni, hogy a fiatalok az új piaci rendnek való alávetettségüket ne elidegenedésként, hanem a mindenáron való lázadás társadalmilag legjutalmazóbb módjaként éljék meg.” Buisson kijelenti: a francia sanzon, Ferré, Brassens és Anne Sylvestre rajongójaként viszolyog attól a „lobotomizációtól”, amit amerikai szubkultúrákon keresztül végeznek a fiatalokon.

Az interjúkészítő felveti: Buisson könyvét olvasva az a benyomásunk, hogy a hatvanas évek új kulturájával szembeállított régi paraszti világ idilli volt. Márpedig ahogyan Jules Renard is megmondta, a vidéki életről a városban írják a legszebb sorokat. 

A politológus aláhúzza: nem fantáziál valamiféle sosem létezett Árkádiáról, és pontosan tudja, hogy a földművesek élete mennyire küzdelmes volt. Ő csupán azt kívánja megmutatni, hogy mennyire paradox természetű a haladás, ami sokszor kiüresíti önnön pozitív eredményeit. A világháború után a Jeunesse agricole chrétienne nevű katolikus parasztszervezet aktivistái a földművelés modernizációját hirdették, amivel könnyebbé válhat a parasztok helyzete, s a vallástalanodást is megfékezhetik. Ehhez képest huszonöt év alatt ötmillió munkahely szűnt meg a szektorban,

a paraszti világ felszámolását pedig masszív környezetpusztítás kísérte.

Olybá tűnt, a paraszti életmódhoz szorosan kapcsolódó értékek, mint a szolidaritás, a kölcsönös segítségnyújtás, örökre eltűntek. A 2020-as év pozitív fejleménye volt, hogy ezek a meghaladottnak tűnő értékek az első karantén alatt visszatértek, ezek mellett álltak ki a franciák, amikor esténként megtapsolták az egészségügyi dolgozókat. „Mindez tökéletes ellentéte annak, ami a győztesek világában, a Macron-féle startup-nemzetben irányelvnek számít” – hangsúlyozza Buisson.

Az újságíró ezután a fogamzásgátló tablettát legalizáló 1967-es Neuwirth-törvényre tér ki. A politológus kifejti: sohasem értette, hogy a majdnem kizárólag férfiakból álló nemzetgyűlés hogyan szavazhatta meg ezt a törvényt, ami a férfiakat megfosztja biológiai szerepüktől. Idézi Michel Clouscard marxista filozófus véleményét, mely szerint

a tabletta engedélyezése a „fallokrácia” régi álmát, a női testhez való szabad, kockázatmentes hozzáférést biztosította.

A törvény tehát a férfihatalom csele lenne, hogy megszabaduljon minden kötelezettségtől a nők irányában. „Bárhogy is legyen, a férfi fogamzásgátló tabletta továbbra is várat magára” – jegyzi meg Buisson. Egyértelműnek látja, hogy a szexuális felszabadulás hathatósan hozzájárult a kereszténység által eladdig szentnek tartott női test tárgyiasításához és üzleti kizsákmányolásához. Az 1975-ös év jelképes asszonya nem az abortuszt legalizáló törvény szerzője, Simone Veil volt, hanem Sylvia Krestel, az Emmanuelle című erotikus film főszereplője, ami majdnem kilencmillió nézőt vonzott a mozikba.

Buisson rendkívül kritikus a katolikus egyházban lezajlott változásokkal szemben is. A haladók sokáig külső tényezőkkel magyarázták a franciaországi vallásgyakorlás bezuhanását, nehogy kritika érje a II. vatikáni zsinat döntéseit. A politológus viszont úgy látja, nagyon is az egyházon belüli folyamatok voltak az okai annak, hogy tömegek fordítottak hátat a vallásnak. Az alsóbb néposztályokat, amelyek a vallásosság hagyományos formáihoz ragaszkodtak, valósággal távozásra kényszerítette az egyházból a kispolgári sorból származó új papság, amely intellektuálisabb alapokra kívánta helyezni a hitéletet. A városi, művelt rétegek vallási értékei és a paraszti világ ritualista „pogánysága” közötti ellentét mindig is meghatározó volt a kereszténységben, de különösen élessé vált akkor, amikor a II. vatikáni zsinat szellemében eljáró papság a vallásgyakorlás rituális formáinak rovására brutálisan erőltetni kezdte a maga racionalizmusát. Ebben a kisemberekkel szembeni „osztályreflex” is megnyilvánult.

„Szembesülve azzal a szakadékkal, ami az új, fogyasztói gazdaság és az evilági örömökről való lemondásra alapozott keresztény áldozati szellem között nyílt, a zsinatnak lelki lázadást kellett volna hirdetni a materialista elidegenedéssel szemben, legyen szó kapitalizmusról vagy szocializmusról akár. Ehelyett úgy döntöttek, hogy párbeszédet kezdeményeznek a világgal” – mutat rá Buisson. Azzal, hogy lealacsonyította a szentség vertikalitását és a spirituális elvárások szintjét a korszellemhez igazította,

az egyház azt a kockázatot vállalta, hogy banálissá teszi önmagát, „szimbolikus javak puszta termelőjévé” redukálódik,

amely a hiedelmek piacán a Georges Perec által leírt „dolgok” új vallásával versenyez.

Buisson fontosnak tartja a halálhoz való viszonyulás problémáját is. Miután egyre kevesebben hisznek a túlvilágban, a halál kérdése obszcénnek érződik – az amúgy minden tabut ledöntő világban a halál vált a legfőbb tabuvá. A hatvanas években a filmekben látható „spektákulumhalál” túltermelése teremtette meg a feltételeit annak, hogy az emberek hétköznapi életéből eltűnjön az elmúlás kérdése. A kamera feltalálta a közvetett, kollektíven fogyasztható, Vladimir Jankélévitch szavával: „első szám harmadik személyű” halált, így pedig megfeledkezünk a természetes, közönséges halálról, ami az emberi létezés törvénye. Ide kapcsolódik a hamvasztás jelensége is, ami Franciaországban egy Simone Veil által aláírt rendelet nyomán kezdett elterjedni: az ősidők óta a halál allegorikus figurájaként felfogott csontváz eltüntetése remekül illeszkedik abba a globális projektbe, ami el kívánja törölni életünkben a halál minden jelét.

A mai világ tehetetlenebb saját egzisztenciális ürességével szemben, mint a középkor volt a fekete halállal szemben

– mondja Buisson.  Látjuk, hová vezetett a világ Max Weber-i értelemben vett varázstalanítása: semmiféle eszközzel nem rendelkezünk ahhoz, hogy megfékezzük a végességünkkel kapcsolatos szorongást. Az emberi civilizáció a halottak eltemetésének rítusával kezdődött időszámításunk előtt százezer éve: az ember a halál biológiai eseményét spirituális eseménnyé változtatta. Mi éppen fordított úton járunk: a nyugdíjasotthonokban haldoklók magányossága, a Covid-halottaknak kijáró minimális tiszteletadás a halál módszeres elrejtésének példái, annak az elrejtésnek, ami egy új emberiség történetét nyitja meg.

Patrick Buisson nemrégiben a liberális-konzervatív Luc Ferryvel vitázva a Figaro hasábjain is kifejtette nézeteit. Itt arról beszélt, hogy az igazi nagy felcserélés, amiből minden más fakad, nem más, mint az emberek poszt-emberekkel való felcserélése, a homo religiosus felváltása a homo oeconomicusszal, az egydimenziós, fogyasztói és birtoklói voltára redukált emberrel. 

A hatvanas évek eredményei csupán technológiai jellegűek, a veszteségek viszont az emberi minőség terén érzékelhetők.

A baby-boom nemzedék által kirobbantott kispolgári forradalom egyrészt a tömeges iskoláztatásból, másrészt a várható élettartam növekedéséből született. A hatvanas évek nemzedéke a halhatatlanság, az általános gazdagodás, a világ uralásának prométheuszi álmát dédelgette. Az „én erőinek felszabadulása” (Paul Yonnet) lebomlasztotta a régi katolikus kultúrát, a kamaszkor éretlen viselkedését pedig a piaci ideológia által intézményesített életmódként rögzítette.

„A boomerek nagy győzelmét jelenti az, hogy a saját ökoszisztémájuk fenntartását sikerült ötven éven át az ország kormányzásának fő kérdésévé tenni” – fogalmaz.

1968 májusa szerinte egy lényegi ponton mindenképpen kapcsolódik az 18. századi felvilágosodáshoz, ez pedig nem más, mint a szülői tekintély elutasítása. A '68 által megkezdett korszak azonban végéhez közeledik, mint azt mutatja a tény, hogy a lakosság többsége szimpatizál a multikulturális társadalom veszélyeire nyílt levélben figyelmeztető katonákkal. „Cohn-Bendit meghalt, és még csak nem is tud róla” – jelenti ki Buisson.

Összesen 38 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A tömegmédia biztosan, de azért van egy masszív választói réteg, amelyik egy értelmesebb, a közjót megcélzó kormányzást tudott hatalomra juttatni, eddig 4 ciklusra, 3-ra egyfolytában. Még van remény és úgy látszik, Nyugaton sem egészen változatlan a helyzet. Ez egy nagyon érdekes elemzés volt.

A TikTok-hatást Ázsiából még hozzátenném.

Sok érdekes-tanulságos mozzanat, és több - főként a kereszténységre vonatkozó - vitatható elem is van ebben a mindenképpen elgondolkodtató, tartalmas írásban. A kereszténység volt-van-lesz, mert a feltámadt Krisztus már győzött a világ felett. És mindenki ma is találkozhat Vele! A történelmi vándorlás vége az Utolsó Itélet lesz, amikor Isten lesz minden mindenben, tehát beteljesedik az időbeli haladásunk célja, s ki-ki személyesen elnyeri méltó jutalmát illetve büntetését.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés