Évtizednyi terror és tragédia Szíriában

2021. április 15.
Tíz évig tartó ádáz harc, félmillió halott, több mint tízmillió menekült, totális gazdasági és infrastrukturális összeomlás árán mára elhallgattak a fegyverek Szíriában. Az ország darabokra szakadt, újraegyesítésére pedig egyelőre nincs reális forgatókönyv. Így lett Szíria az arab tavasz kudarctörténete.

Sayfo Omar írása a Mandiner hetilapban.

Akik 2010-ben Szíriába látogattak, egy rendezett országban találták magukat. A damaszkuszi ősi Omajjád-mecset körüli bazárban barátságos kereskedők kínálták portékáikat, a kávézókban bajszos férfiak vízipipáztak a világ dolgairól diskurálva, keresztények és muszlimok együtt piknikeztek a parkokban, a Krak des Chevaliers erőd, az aleppói vár és Palmüra a gazdag múlt emlékeiként várták a turistákat – a nyugatias reformer hírében álló Bassár el-Aszad elnök pedig óriásplakátokról mosolygott a népére.

A békés felszín alatt azonban súlyos indulatok fortyogtak. Az államfői posztot édesapjától 2000-ben megöröklő ifjabb Aszad a régi lojalistákat félresöpörve egy új politikai és gazdasági elit felemelésével szilárdította meg hatalmát. A kétezres évek közepén a kormány gazdasági liberalizációt hirdetett, amiből csak egy szűk oligarcharéteg profitált. A fogyasztói árak egyre nőttek, az ingatlanárak elszabadultak, az országban tartózkodó, becslések szerint két és fél millió iraki menekült miatt a nagyvárosokban az albérletárak is emelkedtek, és mind nagyobb lett a munkanélküliség. A helyzetet fokozta a 2006-os súlyos szárazság, amely a lakosság harmadának a megélhetésére volt hatással, így rövid idő alatt mil­liós embertömeg vándorolt a nagyvárosok peremére munka reményében. Az egyébként is elavult infrastruktúra nem volt képes kiszolgálni a megnövekedett igényeket. Mindezt tetézte a 2008-as gazdasági világválság, amelynek nyomán a külföldi befektetések elmaradoztak, az államnak pedig egyre nagyobb terhet jelentett az alapvető élelmiszerek és a gázolaj korábban bőkezű ártámogatásának a fenntartása. A társadalmat átszövő rettegett titkosszolgálat (muhabarat) kezéből lassan kicsúszott az irányítás.

Kurd harcosok Rakkában 2017-ben.<br>Fotó: Reuters / GORAN TOMASEVIC

A rezsim kezdetektől idegesen figyelte a 2010 decemberében Tunéziából Egyiptomba és más arab országokba átterjedő tüntetéseket. Nem alaptalanul: 2011 januárjában a déli Dara városában kenyérlázadás robbant ki. Noha eleinte nem volt rendszerellenes éle a megmozdulásnak, ez hamar megváltozott, miután a titkosszolgálatok befolyásos családok gyerekeit kínozták meg, az ország más pontjáról odaejtőernyőzött polgármester pedig arrogánsan zavarta el az emiatt panaszt tevő öregeket. Közben az ország más pontjain is demonstrációk kezdődtek, amelyekre válaszul az elnök reformokat ígért, áprilisban pedig feloldotta a csaknem öt évtizede tartó rendkívüli állapotot. Ekkor azonban már késő volt. Az indulatok nem csitultak, a rezsim ezért ellentüntetések szervezésével, felfegyverzett lojális civilek bevetésével, majd a hadsereg bevonásával próbálta elfojtani a szűnni nem akaró megmozdulásokat. Mivel azonban a hadseregben is nagy számmal szolgáltak olyanok, akiknek a rokonai is a tüntetők között voltak, 2011 áprilisában dezertálási hullám kezdődött, megalakult az első jelentős ellenzéki ernyőszervezet, a Szabad Szíriai Hadsereg, s megkezdte a kormányerők kiűzését a gazdaságilag magára hagyott vidékekről és városrészekből.

Bassár el-Aszad portréja egy damaszkuszi házon a háború előtt.<br>Fotó: Shutterstock

Rendezetlen sorok
Aszad a kezdetektől „az iszlamisták vagy én” jelszóval próbálta maga mellé állítani az ország kisebbségeit, a mérsékelt muszlimokat, valamint a nemzetközi közvéleményt. És tett is azért, hogy jóslata valóra váljon: 2011 tavaszán 1500 dzsihádistát engedtek szabadon a börtönökből, köztük Abu Muhammed al-Dzsulanit, az Al-Káidának hűséget fogadó Dzsabhat an-Nuszra megalapítóját. Hamarosan a Szabad Szíriai Hadsereggel rivális iszlamista milíciák alapultak, a tüntetéseken és a felkelők retorikájában pedig egyre gyakoribbá váltak a szektariánus jelszavak, amelyek megrémítették Aszad felekezetét, a lakosság tizenkét százalékát adó alavitákat és a társadalom tíz százalékát kitevő keresztényeket. Aggódtak a muszlimok is, mivel a Szabad Szíriai Hadsereg egységeihez számos köztörvényes bűnöző és kétes elem csatlakozott, amelyek hirtelen szerzett hatalmukkal visszaélve – a kormánypárti milíciákhoz hasonlóan – a civileket kezdték terrorizálni. 2011 augusztusában emigráns ellenzékiekből isztambuli központtal megalakult a Szíriai Nemzeti Tanács, és a következő években más szervezetekkel létrehozta a Szíriai Forradalmi és Ellenzéki Erők Nemzeti Koalícióját. Noha számos ország – köztük Magyarország is – az ellenzéket ismerte el Szíria legitim kormányának, hamar kiderült, hogy nincs ráhatása az otthoni fejleményekre. A felkelők megvetették a biztonságos távolból politizálókat, akik ígéreteik ellenére sem tudtak elegendő támogatást gyűjteni a külföldi donoroktól a harcokhoz.

Az elnök valójában még a saját területeinek sem ura teljesen”

A széthúzás a frontvonalakon is megjelent. A fegyveres ellenzék jellemzően helyi szinten szervezte meg magát, és noha valamennyi frakció Aszad megbuktatását tűzte ki céljául, nem hangolták össze akcióikat, így nem tudták országosan megerősíteni a pozícióikat. Közben a kormány a kollektív büntetés elvét alkalmazva légitámadásokat indított a felkelők kezén lévő városok ellen. Emberek milliói menekültek el otthonukból, az állandó ostrom alatt álló területeken pedig ádáz harcok bontakoztak ki a felkelők frak­ciói között a bevételt hozó határátkelők, ellenőrző pontok, olajkutak, üzemek és egyéb létesítmények felügyeletéért. A széthúzás ellenére a felkelők az első években sikerrel növelték területeiket a kormányerők rovására.

A libanoni határhoz közeli Homsz nagyváros.<br>Fotó: Shutterstock

A külföldi részvényesek
A kormány már a tüntetések kezdetekor összeesküvést kiáltott, és a felkelés gazdasági és társadalmi okait eltagadva az ellene fordulókat árulóként, külföldi ügynökként bélyegezte meg. Tény, hogy a tunéziai, egyiptomi és líbiai eseményeket övező kezdeti optimizmusuk miatt a nyugati országok, Törökország és az olajban gazdag arab államok már a fegyverek első eldördülésekor az elnök ellen fordultak, a felkelőcsoportokhoz pedig kezdett csordogálni a külföldi támogatás. A legaktívabb donor Ankara volt, amely az Aszaddal való évtizedes barátságot felrúgva hátországot nyújtott az ellenzéknek. Kivette a részét Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emirátusok és elsősorban Katar is, amely egyes csoportok támogatása mellett az Al Jazeera médiabirodalmon keresztül a felkelők és a szenvedő civilek szemüvegén keresztül tudósított az eseményekről, ettől remélve saját regionális súlyának a növekedését.

A nyugati bizakodás azonban hamar szerteoszlott. Tunéziában és Egyiptomban az iszlamisták nyerték meg a demokratikus választást, ez a Nyugatot és a saját iszlamista ellenzékével állandó harcot vívó arab rezsimeket is megrettentette. Közben Muammar al-Kaddáfi elűzésével, majd meggyilkolásával Líbia káoszba süllyedt, ami Szíria számára is ijesztő forgatókönyvet vetített előre.

Akiknek nincs hová hazatérniük

2011 óta Szíria lakosságának a fele hagyta el otthonát: 6,5 millióan az országon belül, 5,6 millióan
pedig a környező országokban – 3,5 millióan Törökországban, 1 millióan Libanonban, 700 ezren Jordániában – találtak menedéket. A 2015-ös hullámmal Európába hozzávetőleg 600 ezer szír érkezett, közülük 360 ezren Németországban, 100 ezren pedig Svédországban nyújtottak be menedékkérelmet.

A menekültek a legnagyobb terhet a környező országoknak jelentik. Jordániának évi 2,5, Libanonnak pedig 10 milliárd dollárjába kerül az ellátásuk, ennek alig felét finanszírozzák külföldi donorok. A menekültek jelenléte súlyos társadalmi feszültségeket kelt. Ez leginkább Törökországban szembetűnő, ahol a 2019 júniusában tartott választáson a 2002 óta regnáló Igazság és Fejlődés Pártja jelentősen veszített támogatottságából azokban a nagyvárosokban, ahová nagy számban érkeztek szírek.

A menekültek egy részének már nincs is hová hazatérnie. A Világbank becslései szerint a szíriai otthonok 30 százaléka megsemmisült vagy súlyos károkat szenvedett. Ráadásul a rezsim a kezdetektől a megoldás részeként tekint a vele ellenséges tömegek elűzésére. A 2018 áprilisában életbe lépő törvény egy hónapot adott az üresen álló lakások tulajdonosainak arra, hogy személyesen nyújtsanak be igényt a birtokukra. A külföldön élők jelentős része és azok, akiknek az otthona nem volt megfelelően dokumentálva – 2010-ben a lakások 40 százaléka volt ilyen – így elvesztették jogukat az ingatlanukra.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala március végén hozta nyilvánosságra felmérése eredményeit, amely során több mint háromezer szíriai menekülttel készített interjút Egyiptomban, Libanonban, Jordániában és Irakban. Noha a többség – 70 százalék – egyszer majd vissza szeretne térni hazájába, erre az elkövetkező tizenkét hónapban csupán 2,4 százalékuknak van konkrét terve. A hazatérést elsősorban a munkalehetőség hiánya, másodsorban a rossz biztonsági helyzet, harmadsorban pedig az gátolja, hogy sokaknak már nincs meg az otthona. Az idő múlásával a hazatérés lehetősége egyre csökken: március 1-jén a szíriai parlament törvényt fogadott el, amelynek értelmében az, aki tíz év elteltével nem újítja meg a személyi igazolványát, megfosztható az állampolgárságától.

A teljes méretű kép megtekintéséhez kattintson jobb egérgombbal a képre, majd válassza a „Kép megnyitása új lapon” lehetőséget!

A szíriai hadszíntéren a helyi erőviszonyok alakulása és a szövevényes társadalmi kapcsolatok miatt a szekuláris ellenzéknek adott támogatás egyre gyakrabban jutott az iszlamisták kezére, az események külföldi részvényesei ezért úgy döntöttek, nem küldenek a lázadóknak légvédelmi és egyéb fegyvereket, amelyek rossz kezekbe kerülve nyugati érdekeltségek ellen is bevethetők. Ekkorra azonban már túl sok politikai tőkét invesztáltak a konfliktusba ahhoz, hogy csak úgy kihátráljanak belőle. Bizalmatlanságuk csak tovább nőtt, ahogy Szaúd-Arábiából, Tunéziából, majd Európából is elkezdtek Szíriába szivárogni a harcosok, akik előbb az Al-Káida helyi szervezetét, majd 2014 júniusától az Iszlám Államot erősítették.

Emberek milliói menekültek el otthonukból”

Az iszlamista térnyerés egyre inkább felértékelte a nyugati szemmel nézve mérsékelt és alapvetően szekuláris kurdokat. Válaszul 2015 októberében megalakult a kurdokból és lojális arabokból álló Szíriai Demokratikus Erők, amely nyugati fegyverekkel és amerikai légi támogatással sikerrel vette fel a harcot az Iszlám Állam terrorszervezettel szemben. A Szíriai Demokratikus Erők derékhadát azonban a Törökország – valamint az Egyesült Államok és az Európai Unió – által terrorszervezetnek tartott Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) szíriai ága, a Kurd Népvédelmi Egységek (YPG) adta. 2015 júliusában összeomlott a PKK és Ankara közti tűzszünet, a kurd fegyveresek pedig támadást indítottak törökországi célpontok ellen. Törökország fő célja innentől már nem Aszad megdöntése, hanem saját biztonságának szavatolása lett, ehhez fokozottan kezdte támogatni a hozzá lojális szíriai felkelőket. Látva, hogy a déli határainál húzódó, nemzetközi erők által ellenőrzött biztonsági zóna kialakítására tett felszólításaik süket fülekre találnak, a törökök 2016 augusztusában megindították az Eufráteszi pajzs hadműveletet, ezzel megakadályozva, hogy egybefüggő kurd enklávé alakuljon Észak-Szíriában. Ezután megindították az arab menekültek áttelepítését a kurd területekre, ezzel megváltoztatva a térség demográfiai összetételét.

Miközben az ellenzéki csoportok és támogatóik egyre inkább egymás ellen fordultak, Aszad mögött aránylag egységes front sorakozott fel. A libanoni síita Hezbollah fegyveresei 2011 májusától szinte valamennyi fontos ostromban ott harcoltak a kormányerők oldalán, Irakból ugyancsak síita milicisták érkeztek, Teherán elit egységeket küldött, emellett az Iránban tartózkodó fiatal afgán menekülteket előbb letelepedési engedély ígéretével, majd kényszersorozással vezényelte a szíriai húsdarálóba.

Az elektromos hálózat háromnegyede, az iskolák harmada megsemmisült”

Oroszország és Kína a kezdetektől bojkottálta az ENSZ Biztonsági Tanácsának Aszad elítélésére irányuló törekvéseit. Amikor 2015 szeptemberében – a civilek elleni sokadik vegyi támadást követően – egyértelművé vált, hogy Barack Obama amerikai elnök nem fog közvetlen háborút indítani a szír rezsim ellen, Moszkva a damaszkuszi kormány kérésére megtette katonai beavatkozását. Ezzel a háború kimenetele gyakorlatilag eldőlt. A légi fölénynek és a szárazföldi erősítésnek köszönhetően a kormány megkezdte az elvesztett területek visszafoglalását, 2016 decemberére visszaszerezte az északi országrész gazdasági fővárosát, Aleppót, 2018-ban pedig a főváros környékéről is kiűzte a felkelőket. A körbevett lázadók előtt két lehetőség állt: meghalnak, vagy nehézfegyvereiket hátrahagyva családjukkal együtt az iszlamista felkelők kezén lévő, török határ melletti Idlib tartományba távoznak.

Az északnyugati Atma kisváros harmincezres menekülttábora 2018-ban.<br>Fotó: Shutterstock

Felosztott ország
Ahogy teltek az évek, a szíriai konfliktus felkelésből polgárháborúvá, majd proxiháborúvá alakult, amelyben a nagyhatalmak és a regionális középhatalmak helyi szövetségeseiken keresztül törtek borsot egymás orra alá. Számos hamvába holt békekísérlet után a 2020 márciusában kötött orosz–török tűzszünet végül befagyasztotta az északi frontvonalakat, és gyakorlatilag felosztották Szíriát. Az ország négy részre szakadt: az Aszad által ellenőrzött területekre – ezek az ország hetven százalékát teszik ki –, az iszlamista frakciók által ellenőrzött Idlib tartományra, a Törökországhoz lojális Szíriai Nemzeti Hadsereg által kontrollált északi régióra, valamint az amerikai támogatást élvező Szíriai Demokratikus Erők irányítása alatt álló északnyugati országrészre. Noha beszédeiben Bassár el-Aszad továbbra is a teljes ország visszaszerzését ígéri, ez egyelőre a távoli jövő zenéje, hiszen az elnök valójában még a saját területeinek sem ura teljesen: az orosz csapatok a kormányerőkkel való egyeztetés nélkül, szabadon mozognak, a libanoni és az iraki határszakaszt Iránhoz lojális milíciák ellenőrzik, az ország déli és keleti részeit drúz, illetve arab nagycsaládok tartják irányításuk alatt, Izrael pedig kedve szerint intéz légicsapásokat Irán és a Hezbollah érdekeltségei ellen az ország teljes területén.

Felnőtt egy nemzedék, amelynek a háború jelenti a normalitást”

Tíz év harcai árán mára a háború összes főbb részvényese elérte, amit leginkább akart: Törökország meggátolta, hogy egybefüggő kurd régió alakuljon ki a déli határainál, emellett gazdaságilag annektálta Idlibet és a Szíriai Nemzeti Hadsereg által ellenőrzött területeket, s ott immár a török líra a hivatalos fizetőeszköz. Az Egyesült Államok aránylag kis befektetéssel, összesen kilencszáz katonával biztosítja befolyását a Szíriai Demokratikus Erők által ellenőrzött területeken. Irán megőrizte Irakon és Szírián át Libanonig nyúló szárazföldi hídját, amelyen keresztül nyomást tud gyakorolni Izraelre. Oroszország a tartúszi kikötőn keresztül kijárathoz jutott a Földközi-tengerre, és visszaszerezte a hidegháború végével elvesztett befolyását Szíria felett. A Hezbollah, noha jelentős emberveszteség árán, immár igazi harcokban is kipróbálta magát: Libanon legerősebb frakciója lett, emellett a zavarosban halászva tetemes összeget is felhalmozott.

Mindennek az árát Szíria és lakosai fizették meg: a harcok, a nemzetközi szankciók, a szomszédos Libanon bankrendszerének az összeomlása és a koronavírus-járvány kivéreztette a szír gazdaságot. 2011 óta az ország elvesztette bruttó hazai össztermékének a hetven százalékát. A háború előtt egy amerikai dollár 50 szír fontot ért, ma a feketepiacon már megközelíti a 4500-at. Az olajtermelés napi négyszázezer hordóról huszonnégyezerre csökkent. Az elektromos hálózat háromnegyede, az iskolák harmada megsemmisült. Az orvosok hetven százaléka elhagyta az országot, a kórházaknak csak az ötvennyolc százaléka működik. A munkanélküliek aránya meghaladja az ötven százalékot, a Nemzetközi Vöröskereszt becslései szerint a lakosság négyötöde él a szegénységi küszöb alatt. Mivel Bassár el-Aszad fő szövetségesei, Irán és Oroszország maguk is válsággal küzdenek, egyelőre nincs olyan donor, amely hajlandó lenne tetemesebb összeggel beszállni az ország újjáépítésébe. És ami a legnagyobb gondot jelenti: tíz év alatt felnőtt egy nemzedék, amelynek a háború jelenti a normalitást.

A szerző a Migrációkutató Intézet kutatója

Címlapképen: Utcagyerek Idlibben 2018 augusztusában. Fotó: Shutterstock

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés