Schiffer András és a közgazdaságtani hazaszeretet

„Schiffer Andrást a hazai közélet egyik legfelkészültebb szereplőjének tartom. Ő és Lányi András képviseli legmeggyőzőbben azt az ökológiailag felelős baloldaliságot, amely nélkül úgy vélem, hogy az Orbán-rendszer nem meghaladható. Ők a magyar baloldal erkölcsi és szellemi aranytartalékai. Ebből következik, hogy Schiffer András szavait mindig más mérce szerint mérem, mint bármelyik másik közszereplőét, mert úgy gondolom, hogy az ő higgadtsága és mértéktartása létfontosságú a XXI. század végletekig polarizált közegében.

Ezért olvastam olyan elkeseredetten az alábbi sorokat tőle: »Aki egy 2022-es kormányváltás után – nem függetlenül Orbán Viktor visszatérése miatti félelmétől – be akarja vezetni az eurót Magyarországon, lemond azokról a monetáris politikai eszközökről, amelyekkel Magyarország versenyhátrányát csökkenteni lehetne Európa centrumához képest. Lemond Magyarország felzárkózásáról, és odadobja az országot az európai pénzügyi elitnek. Nem a mindenkori miniszterelnök, hanem az ország szuverenitását szűkíti le végzetesen. Jobban fél Orbán Viktortól, mint amennyire szereti a hazáját.«

Schiffer András fenti kijelentésének tartalmával természetesen lehet vitatkozni, a legfontosabb probléma azonban vele az alkalmazott retorika és érvrendszer minősége. A hazaszeretet megkérdőjelezése, vagy legalábbis a kellő mérték elvitatása egy komplex gazdaságpolitikai kérdésben – ez nem más, mint a Habony Árpád által folytatott kommunikációs technika. Nem értesz egyet a határkerítéssel? Nem szereted a hazádat. Nem értesz egyet Orbán Viktornak ezzel vagy azzal a döntésével? Hazaáruló vagy. Úgy gondolom, hogy minden emberileg korrekt diskurzus alapja, hogy a felek nem rekesztik ki egymást hazából, nemzetből, Európából, demokráciából és civilizált emberiségből, amint erre lehetőségük mutatkozik.

Ráadásul ez esetben egy olyan kérdésről van szó, ahol tudtommal mind a mai napig nemzeti egység uralkodik az euró bevezetésének szándékában, és mindössze annak dátuma osztja meg a politikai osztályt. Nemcsak a Medgyessy Péter és a Gyurcsány Ferenc vezette kormányok tekintették egyértelmű prioritásnak az euró mielőbbi bevezetését: az ezredforduló éveiben 2007 volt az előirányzott időpont, a 2010-es évek elején pedig Orbán Viktor 2020 tájára tervezte a csatlakozást a monetáris unióhoz. Tényleg komolyan gondolja Schiffer András, hogy nem szeretheti a hazáját az, aki egyetért az első és a második Orbán-kormány gazdaságpolitikai törekvésével?

Persze érdemes látni, hogy amint Schiffer András érvel, és nem hazaszeretetet vitat el, megfontolásra érdemes szempontokat tud felhozni. Emlékezetes, hogy a tagállami szolidaritás és jóléti transzferek nélküli közös valuta miként vezetett megszorításokhoz, kilátástalansághoz, gazdasági és társadalmi csődhöz Dél-Európa államaiban. Jól érthetők a saját pénznem előnyei, de kár volna az ellenkező hibába esni, és az eurózónához való csatlakozás dogmájának helyére a saját valuta megőrzésének dogmáját állítani. Továbbra is figyelemre méltó monetáris érvek szólnak az euróövezethez való csatlakozás mellett. Az eurózóna gazdag, északi államai részben épp a 2008-as válság következményeiből tanulva a neoliberális doktrínák ellenére hajlandók szolidaritást tanúsítani a szegényebb, déli országok iránt, a neoliberális főáram mellett pedig egyre hangsúlyosabban kapnak szerepet az európai válságkezelésben a modern monetáris elmélet hívei, akik nem megszorításokban, hanem gazdaságösztönzésben és fokozott állami szerepvállalásban hisznek.

A saját pénz leértékelésének szabadsága valóban megkönnyítheti egy kormányzat dolgát, ha megszorítást tervez, a mesterségesen alacsonyan tartott árfolyam valóban előnyt jelenthet a kontinentális centrum államaival folytatott versengésben – ezzel szemben azonban ott áll egy kiszámíthatóan erős valuta biztonsága, számos pénzügyi költség megszűnése és az a nem lényegtelen szempont, hogy az euróövezetben a középosztály megtakarításait sokkal nehezebben rabolja le az állam. Egy masszív valuta a nincstelenek számára is inkább jelent némi biztonságot, mint az ide-oda rángatott árfolyamú forint és az abból származó infláció, amelyet közgazdászok előszeretettel neveznek a szegények adójának.

Az euró bevezetése nagyobb költségvetési fegyelmet, rugalmasabb bér- és járadékrendszert követelne, s nyilván hatékonyabb és kevésbé korrupt államot, hogy Magyarország lehetőleg Írország, ne pedig Görögország útjára lépjen. Ehhez persze az is kell, hogy a neoliberális erőket az Európai Unió intézményeiben visszább szorítsák a kaszinókapitalizmus ellenzői, akik úgy vélik, hogy a gazdaságnak a társadalmi jólétet, és nem a tőzsde szereplőinek nagyobb profi tját kell szolgálnia.

Ez a vita az én fejemben is csak akkor dől el az euró bevezetése mellett, amikor nem a pénzügyi, hanem a kulturális hatásokat vizsgálom – azt, hogy a monetáris unióhoz való csatlakozás nyomán Magyarország viszonya szorosabbra fűződne a Nyugathoz, és lazábbra oldódna a Kelettől; s azt, hogy így ereje szerint Magyarország is sokkal többet tehetne azért, hogy Európa képes legyen felvenni a versenyt a világhatalmakkal, hogy képes legyen hatékony megoldásokat találni az elszabadult globális kapitalizmus, az éghajlatváltozás és a bevándorlás képezte problémákra. Kifejezetten örülnék továbbá, ha a mindenkori magyar kormány végre nemcsak a hazai választók, hanem az európai intézmények felé is elszámolással tartozna arról, hogy nem lop és nem hazudik reggel, éjjel meg este. Azt pedig, hogy ezért Orbán-fóbiás volnék, aki ne szeretné eléggé a hazáját, Schiffer András aligha gondolhatja komolyan.”