Életben maradunk, bebábozódunk

2020. december 31. 8:49

Rajcsányi Gellért
Mandiner
Megyünk bele a 21. század közepébe: a mostani világjárvány korszakváltás, ami bele fog égni a mai nemzedékek emlékezetébe. Alapvető társas érintkezési formáink, civilizált létünk keretei estek szét, hogy kollektíve és egyénileg megússzuk a fertőzést.

A Mandiner hetilap ünnepi számának Utolsó Figyelmeztetés rovatából

 

Ólomszürke, álmos téli reggel volt, különösebb nyüzsgés nélkül éledezett az Etele tér, amikor a felismerés ért.

A távolban a négyes metró futurisztikus toronyháza sejlett fel, ahonnan vezető nélkül indulnak a mélybe a robotmetrók,

emberi hibalehetőség nélkül szállítva A pontokból B pontokba a Homo sapienseket.

Hátam mögött, a síneken túl hullámzó homlokzatú, áramvonalas irodaház épült, legnagyobb megelégedésére a kései kapitalizmus jól olajozott fogaskerekeit vezérlőknek. Szemben a tíz­emeletes panelekkel vetekedő magasságú legújabb plázán dolgoztak, amely majd a hétköznapjaikon és az egész életükön átsiető fogyasztóknak sózza el a legújabb évjáratú és legszemetebb minőségű cuccokat. Előttem a nemrég idáig kiépített 1-es villamos áramvonalas szerelvényei suhantak, hogy a külvárosok megfáradt népét, köztük a dizájnerdrogfüggő emberi roncsokat a lehető legkellemesebb, klimatizált körülmények között szállítsák oda meg vissza. A villamosok mögött az agglomerációból beérkező, szokásos reggeli egyórás dugójukon és vértolulásukon épp túleső középosztálybeli középkorúak araszoltak minden korábbinál nagyobb városi terepjárójukban, kellő vastagságú karosszériával elhatárolva magukat a nagyvárosi utcai valóságtól.

A köznépnek maradt a gyaloglás: magukba fordulva, sapkát és maszkot a szemig összehúzva, a közel merészkedőket gyanakodva kikerülve siettek, hogy egy biztonságos helyen végre letéphessék magukról azt az átkozott arctakarást. A legtöbben fél szemmel a telefonjukat bámulták: a legravaszabb algoritmusok terelték el őket a megélt jelen időből a hálózat csapdái és visszhangkamrái felé. Körbenéztem: rá sem lehetett ismerni az egykori kültelki Etele térre.

Új városközpont született, csak a Kelenföldi pályaudvar régi, odvas, bezárt állomásépülete állt ott egykor kínos, ma pedig valahogy mégiscsak megsajnált időkapszulaként a változások közepén – mindazok emlékeit is őrizve, akik valaha átutazóban áthaladtak kapuin. Az önéit is, kedves olvasó, meg az enyéimet is, persze.

Itt ért a felismerés, miközben egyszerre kavargott a feszültség és a nyugalom, a változás és az állandóság érzete a levegőben: most már tényleg elkezdődött a jövő.

Úgy néztem körbe, mint Marty McFly a Vissza a jövőbe jelenetében,

alig ismerve rá a megváltozott városára, amikor megérkezik a nyolcvanas években elképzelt 2015-be – uh, már a Vissza a jövőbe is csak múlt idejű történet.

Megyünk bele a 21. század közepébe, már felnőttek az első 2000 után születettek; s már csak fakuló emlékképek és foszladozó kötelékek kapcsolnak minket az előző századhoz. A mostani világjárvány pedig korszakváltás, ami bele fog égni a mai nemzedékek emlékezetébe. Alapvető társas érintkezési formáink, civilizált létünk keretei estek szét, hogy kollektíve és egyénileg megússzuk a fertőzést. „Életben maradunk, bebábozódunk”, jut eszembe egy régi Kispál-dal sora.

De az egyéni tragédiák ellenére se felejtsük el: adjunk hálát, hogy nem egy ennél durvább világjárvány szabadult az emberiségre.

Michel Houellebecq francia író ritka nyomasztó remekműve az Egy sziget lehetősége, melyben a távoli jövő megfogyatkozott, klónozott emberisége biztonságos falak mögött, szedáltan, érzelmek nélkül éli az életét, s csak egyre ritkuló virtuális levelezésben tartja a kapcsolatot másokkal – miközben a falakon túl a klónozásból kimaradt, elvadult alemberhordák élnek félállati sorban.

Egyik rosszabb jövőkép, mint a másik. De ma, amikor négy fal közé szorulva a virtuális kapcsolattartásra rendezkedünk be barátainkkal, szeretteinkkel, s amikor a nyugati jólétünk falain túli világ farkastörvényeiről és anarchikus állapotairól hallunk nap mint nap, egyik houellebecq-i jövőkép sem olyan elképzelhetetlen már számunkra. És ez igen aggasztó.

Ideje lesz visszatérni civilizált, társas, emberi létünk normális, élhető kereteihez. Amíg nem késő.

Egy csalamádés hamburger egy jó sörrel, jó társaságban a koszvadt Kelenföldi pályaudvaron, útban az örök balatoni nyár felé, az pont jól is esne. Boldogabb új évet, kedves olvasók!

Összesen 108 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A templomunkba vettünk egy elektromos szenteltvízadagolót. Kifejezetten az volt az indoklás, hogy azért, hogy tíz év múlva legyen valami tárgyi emléke annak az elképesztő abszurdnak, ami most természetesnek tűnik. Enélgül a következő nemzedék (sőt mi magunk) el sem fogjuk hinni.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés