Ami fáj, és ami nincs

„Száz éve ilyenkor, 1920. június 4-én délután, megkondultak a harangok, az ország lehajtott fejjel gyászolta a trianoni döntést, a párizsi békeszerződés aláírását. A fájdalom akkor egyesítette a nemzetet. Ma már a fájdalom sem.

Száz éve az ország nagy többsége valószínűleg úgy érzett, ahogy később Karinthy Frigyes írt Trianon emléknapjára levelében kisfiának. »Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.« Erre gondoltam, az élet fájdalmas csodájára, amikor a századik évfordulón, június 4-én 16 óra 30 perckor egy perces közös emlékezésre kérem a budapestieket. Közösségteremtő emlékezésre, nem is csak a múlt miatt, hanem a jövő érdekében.

Egy perc hosszú idő. Az, ha befelé figyelünk. Alkalmas arra, hogy ki-ki számot vethessen az érzéseivel. Mert biztos, hogy ezek nagyon különbözőek lehetnek. Hiszen a történelem és a politika realitásától elkülönböző emlékezet valóságában az ok-okozat logikája és az erkölcsi ítéletek szigora mellett megfér a szenvedélyek és érzések gomolygó világa is. Így tudunk együtt lenni a különbözőségben.

Ezt a különbözőséget tagadja az évforduló kapcsán újra sokat idézett mondat: „az a magyar, akinek fáj Trianon”. Hamis állítás. Egyrészt miért ne fájhatna másnak is. Azoknak, éljenek bárhol, akik gyűlölik a jogtipró önzést, és szolidárisak másokkal. Másrészt sok rendes magyar hazafit ismerek, akiket nem érdekel már ez az egész. Tőlük azt kérem, hogy érdekeljék őket azok, akiknek fontos Trianon emléke. Így talán egy percre legalább ők is belátják: a múltat akkor érthetjük meg, ha a hozzá kapcsolódó sérelmeket, érzéseket is értjük.”