Mi történt velünk?

II. évfolyam 23. szám | Első karakter
2020. június 4.

Szalai Zoltán

„Csakhogy mi nem kicsinyek vagyunk. Hanem csonkák. Ne tűrjük, hogy tovább csonkítsanak. Merjünk nagyok lenni!” – írja Nemeskürty István tanár úr egyik legnagyobb hatású Mi történt velünk? című könyvében. Nemeskürty Kovács László „tanuljunk meg kicsinek lenni” gondolatára reagált így, mely fordulat az egykori kommunista politikus szájából hangzott el a 2002-es, szocialista győzelmet hozó választás után, az újonnan me galakult parlament tizedik hivatalban eltöltött napján, június 4-én – a nemrég elhunyt Balsai István felszólalására válaszul. Sokan próbálták azóta tisztára mosni Kovács László szavait, de a szó szerinti parlamenti jegyzőkönyvet olvasva sem jutok más következtetésre: Kovács egy több évszázados rossz, kártékony, a nemzet szempontjából majdnem végzetes beidegződést emelt a magyar külpolitika alaptételévé. Mohácstól fogva ugyanis hozzászokott a magyar vezető elit, hogy másvalaki kormányozzon bennünket, hogy máshonnan mondják meg, mit és hogyan kell cselekednünk. Így volt ez a török és a Habsburg-hódoltság alatt, de még a Monarchia frissebb levegőjű korszaka sem jelentett valódi szuverenitást. 1920-ban Trianon után létrejött egy önálló magyar állam, amely azonban többek között a békediktátum fojtogató öröksége miatt gyorsan német befolyás alá került. 1945 után Moszkva lett Isztambul, Bécs és Berlin örököse, Magyarország valódi irányítási központja. Így talán már jobban érthető, miért volt olyan káros tizenkét évvel a rendszerváltozás után Kovács László és az MSZP–SZDSZ-kormány politikája, és miért tekinthető történelmi léptékben is paradigmaváltásnak a 2010 utáni időszak.

„Nem várhatjuk mástól, hogy sorsunkat jobbra fordítsa, nem engedhetjük, hogy a jövőben sorsunkat más forgathassa”
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés