Az élet tisztelete

II. évfolyam 13. szám | Meta - Jegyzet
2020. március 26.

Uri Dénes Mihály
Valóban lemondhatunk a természettel való, többé-kevésbé harmonikus együttélésről? Vagy már le is mondtunk?

Nemes Nagy Ágnes szerint „a természettel való együttélés […] a mai ember egyik fenyegetett nosztalgiája”, a költő feladata pedig, hogy minél több „névtelennek” – így a nem emberinek is – polgárjogot szerezzen. Nemes Nagy mindenféle természeti létezőről írt verset. Az összegyűjtött verseket A Föld emlékei címmel jelentette meg, a szövegek elé pedig odaillesztette a Fák című verset. Azóta a gyűjtemény valamennyi kiadását az a mű vezeti be, amely úgy kezdődik, hogy: „Tanulni kell. A téli fákat.”

De lehet-e tanulni a fákat? Mit jelent itt a tanulás? Nemes Nagy életművének számos darabja ember és természet fel nem bontható, de korántsem problémátlan együttélését tárja az olvasó elé. Ha volna olyan kategória, hogy ökológiai irodalom, akkor az ő szövegeit joggal sorolhatnánk oda. A Madár című versben például egy „irtózatos” lényről olvasunk, amely nélkül viszont a versbeszélő meghalna. („Egy madár ül a vállamon, / ki együtt született velem. […] Ha elröpülne egy napon, / mostmár eldőlnék nélküle.”) A művek tanulsága szerint az ember sohasem élt teljes békében a természettel, sorsa azonban minduntalan hozzákötötte, mert az megelőzte őt. A természet fenntart, de el is pusztíthat, megteremti az élet feltételeit, de rögtön kihívások elé is állítja azt. A legintenzívebben alkalmasint a modernség volt az, amely ezt a tapasztalatot felfordította – azóta is a természet legyőzhetőségének szellemében és abban a hitben élünk, amely szerint a természet az emberi fejlődés gátja. A jó természet a legyőzött természet.

A természet fenntart, de el is pusztíthat
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés