Anisza mosolya

„Anisza, a szír kislány úgy egy-másfél éves lehet, járni még nem tud, de állni már úgy-ahogy. Kissé bizonytalanul toporog a pazarkulei mező porába terített pléden. Az anyja mellé tette a játékait, a műanyag kék repülőgépet és egy plüsskutyát, és leült mellé, hogy testével védje őt a veszélytől, a hidegtől, miközben apja a környék szétdobált szemetéből hevenyészett sátrat épít.

Anisza maszatos arca mosolyog: neki még mindez játék. Plédjéről mint valami varázsszőnyegről nézi, ahogy az örökké, mindenünnen fújó trákiai szél kavarja a port; a hol élelmiszerért, hol mentőért rohangáló felnőtteket, a közönyösen álldogáló török katonákat, rendőröket, a plédjükhöz időnként odasomfordáló nagy, kóbor kutyákat. A háttérből, a határ felől a görög fegyverek ropogása szól.
Még nem értheti, hogy valakiknek valamiért megért vagyonokat kifizetni a precíziós, lézervezérelt bombákért, hogy végül Aniszáék házából, életéből semmi se maradjon, és a romokon önfeledten gyilkolásszanak az Iszlám Állam a világ minden pontjáról odacsődített dzsihádturistái, vagy a Putyin által életben tartott szír diktátor, Bassár-el Aszad katonái.

Anisza még nem kérdezi: hogy lehet, hogy a magát a civilizáció és a humanizmus fellegvárának tartó Európa immáron nemcsak szemet huny afelett, hogy a görög határőrök könnygázba fojtsák, kékre verjék, és kirabolva visszakergessék az Európába belépni próbáló menekülteket, ám még pénzt és muníciót ad hozzá. Anisza még sokáig azt sem értheti, hogy lehet, hogy Európa ilyen könnyen behódolt a félelemből és rettegésből élő, cinikus népvezéreknek és a nyomukban csordaként loholó, szélsőjobbos fotelhuszároknak és alt right kommentforradalmároknak.”