„Nekünk legalább ilyen, ha nem erősebb történeteink vannak!”

2019. november 21.

Őry Krisztina
Máig nem dolgoztuk fel a nagy történelmi sikereinket és kataklizmáinkat, ezért a fiataloknak sem tudtuk kellőképpen átadni őket – mondja Káel Csaba. A magyar mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos amerikai típusú zsánerfilmek helyett több rólunk szóló alkotást és európai koprodukciót látna szívesen.

Kevesen tudják önről, hogy eredetileg mérnök végzettségű. Azt bizonyára többen, hogy második diplomáját a Színház- és Filmművészeti Főiskola film- és tévérendező szakán szerezte. Nyolc éve vezeti a Müpát, de ezalatt sem veszítette el kapcsolatát a filmes szakmájával. Könnyen igent mondott a felkérésre?

Egy ilyen felkérésre nehezen tudna nemet mondani az ember. Évtizedek óta dolgozom az előadóművészet területén, ugyanakkor a film a hivatásom, egy pillanatra sem tévesztettem szem elől. A feladat nagysága könnyen eltántoríthatott volna, de hát mikor vállaljon el az ember egy ilyen szép kihívást, ha nem most, az én koromban?

Mire volt elég a kinevezése óta eltelt idő?

Az előző bő két hónapban lényegében elkezdtem felmérni, milyen állapotban van a mozgóképipar. Amikor azt mondom, hogy mozgóképipar, máris megelőlegezem azt, hogy innentől nemcsak filmről, hanem mozgóképkultúráról szeretnék beszélni. Andy Vajna elsősorban a filmiparra koncentrált, az én megközelítésemben viszont az nem különíthető el a rokon műfajoktól. Elképesztő sebességgel változó iparágról van szó. Ha néhány évvel ezelőtt megkérdezték volna, hogy fogunk-e valaha filmet nézni a telefonunkon, még nem sokan mondtuk volna magabiztosan, hogy igen. Mozgóképáradat vesz körbe bennünket rengeteg új megjelenési formával, felülettel, amelyeket együtt kell kezelni, amikor filmes tartalmakról gondolkodunk.


KÁEL CSABA


1961-ben született Miskolcon. A Műegyetem elvégzése után a Színház- és Filmművészeti Főiskola film- és tévérendezői szakán szerzett diplomát. 1989 és 1991 között a Balázs Béla Stúdió vezetőségi tagja, 1991-ben alapítója, később kreatívigazgatója a Happy End reklámügynökségnek. 2005-től a MÜPA művészeti tanácsadója, 2011-től vezérigazgatója. Több száz reklámfilm, számos videóklip, játék- és dokumentumfilm, köztük a Bánk bán című operafilm rendezője. A Magyar Érdemrend középkeresztje díj és a francia becsületrend lovagi címének birtokosa. 2015 óta az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. 2019 szeptembere óta a magyar mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos.

Andy Vajna munkájának eredményességét rendszerint a fesztiválsikerekkel mérik – elég csak a közelmúlt két magyar Oscar-díjára gondolni –, és azzal, hogy sikerült neki, ami sokaknak nem: visszacsábítani a magyar nézőket a hazai filmekre. Mennyiben kívánja folytatni az általa megkezdett munkát, és miben kíván változtatni?

Az én olvasatomban Andy Vajna legfontosabb érdeme, hogy gazdasági oldalról rendbe rakta a filmes szakmát, szilárd gazdasági alapot teremtett. Vérbeli hollywoodi producer volt, akinek a tudása nélkül nem jutottunk volna el erre a szintre – sem a finanszírozási struktúrák, sem a pályázati és döntési mechanizmusok terén. Jól működő pályáztatási rendszert épített fel, amelyre mi is támaszkodhatunk. Innen kell most nekünk továbblépnünk. Egyrészt nyitni a nem filmes mozgóképkultúra felé, és ami még lényegesebb: felállítani egy rendszerszintű ágazatot, amely kiszámíthatóságot hoz a szakmának. Úgy kell lehetőséget adni a különböző műfajoknak, hogy egységes rendszerben és folyamatosan lehessen dolgozni. Tulajdonképpen egy iparág teljes szerkezetét és felépítményét kell összerakni.

Ha jól értem tehát, nem újabb Oscarokra hajt. 

A közelmúltban felerősödtek azok a hangok, amelyek kizárólag a fesztiválsikerekre fókuszáltak. Fontosnak tartom ezeket az elismeréseket, hiszen új kapukat nyithatnak meg, és fókuszba hozzák a magyar filmet, de nem ez az egyetlen fokmérője a sikernek. Igazán az számít, hogy minél több rólunk szóló alkotás szülessen. Hogy újra dolgozzuk fel saját sorsunkat, és a film nyelvén beszéljünk személyes történeteinkről. Annyi kibeszéletlen, feldolgozatlan élményünk van, amelyhez óriási lehetőségeket kínál a mozgókép. Utoljára a hatvanas évek filmes aranykorában születtek nagy számban ilyen érvényű alkotások.

Olyan messzire kell visszanyúlni?

Ha megnézzük, annak az időszaknak a mozgóképes termékei máig kimagaslóan népszerűek. Gondoljunk csak a Várkonyi-féle Jókai-adaptációkra vagy az Egri csillagokra. De ugyanígy sokkal szélesebb volt az alkotói spektrum is. Furcsa ellentmondás, hogy bár a hatvanas években elnyomó rendszerben éltünk, értékes filmes lenyomata van annak az időszaknak a kortárs irodalmi feldolgozásoktól az egyéb műfajokig, mint például az animáció. Itt említhetem Jankovics Marcell magyar népmeséit vagy a Mézga családot. Ez a kincs, a témák és a szakembergárda ma is birtokunkban van.

Mit tudtak ezek a filmek ön szerint?

Ami a legfontosabb: hogy rólunk szólnak.

Rólunk, magyarokról?

Igen, valamint rólunk, közép-európaiakról. Eltökélt szándékom, hogy újraélesszük a közép-európai térséggel való együttműködést. A közös történelmi-kulturális örökségünk elképesztően erős, szinte üvölt a koprodukcióért. Bármelyik történelmi kort vesszük elő, a lengyelekkel, a csehekkel,  a szlovákokkal, a románokkal, a szerbekkel, egészen Olaszországig bezárólag mindenkivel van valamilyen közös témánk. Szinte félszavakból megértjük egymást. Ráadásul a forgalmazás kérdése is ebbe az irányba hajt. Ha megnézzük a piaci lehetőséget, amelyet egy koprodukció kínál, máris nem egy szűk, tíz-tizenötmilliós mozgóképes piacról beszélünk, hanem tízszer akkoráról.

A V4 kulturális térnyerésében látja a filmes jövőnket?

Nem az egyetlen irány, de ez is izgalmas lehetőség. Nekünk ez a természetes közegünk, ebben a térségben vagyunk versenyképesek, nemcsak kulturális értelemben, hanem gazdaságilag is. Nem véletlen, hogy a V4 ilyen komoly politikai tényezővé vált. Érdemes ennek a kulturális vetületét is használni. Nagy lehetőségeket és nem utolsósorban rengeteg értéket látok benne.

A film autonóm művészeti ág, a kampányszerű megrendelések itt nem működnek, szemléletet kell formálni

A hatvanas évek filmes aranykorát idézi, amikor az Andrzej Wajda és Miloš Forman nevével fémjelzett lengyel és cseh új hullám révén ez a térség is bekapcsolódott a nemzetközi filmvilágba. Azóta visszaszorultak a karakteres európai filmek,  a kultúrafogyasztás uniformizálódott: mindenki ugyanazokat a sorozatokat nézi a világ különböző részein. Hol a kitörési pont?

Vegyük észre a kor kihívásait: a mozgóképágazat mára a legjelentősebbek között van a világon. Globális iparág lett, óriási a piaci nyomás. A filmek, amelyeket ma nézünk, pedig játszódhatnak bárhol a világon. Amikor én fiatal voltam, nemigen voltak elérhetők az amerikai filmek, így egy sor olasz, francia, német, angol alkotást láttunk, és nagyjából tudtuk, mi történik körülöttünk.  Az európaiságnak átélhető valósága létezett a mozivásznon – gondoljunk csak Fellini, Antonioni filmjeire. Ezt ma is lényegesnek tartom, itt élünk egymás mellett, fontos, hogy ismerjük és értsük a másikat. Jó volna több európai tartalmat közvetíteni egymás felé.

Mit tart az európai mozi legfőbb jellemzőjének?

Hogy sajátos nemzeti karakterekről mesélnek: Godardnál láttuk, milyen pimasz módon is lehet szerelmesnek lenni, Fellininél és Antonioninál az életöröm és a magányosság problémáit. A cseheknél Hrabal különleges közép-európai humora köszönt vissza, Krúdy vagy Karinthy adaptációi a magyar nemzeti karakterről meséltek. Ez a fajta kommunikáció az európai kultúrák között formálja az énképünket, a gondolkodásunkat. Csakhogy ma az amerikai filmipar és általában Amerika jelenléte olyannyira domináns, hogy elfelejtünk a saját életünkről gondolkodni. A fiatalok nagy része a mozgóképből tanul meg élni, onnan veszi a viselkedési mintákat. Fontos, hogy a mi generációnk elkezdjen azzal foglalkozni, hogyan adja át kulturális örökségét a most felnövekvőknek. Tudatosítani kell, hogy a mozinak identitásképző ereje van. A filmeken keresztül feltöltődünk saját értékeinkkel, elkezdjük szeretni önmagunkat. Ha pedig szeretjük magunkat, akkor szeretjük a környezetünket is.

Gyakori kritika, hogy nem készülnek nagyszabású történelmi filmek: a magyar történelem sorsfordító eseményei kapcsán vetődik fel a kérdés, miért nincs filmes feldolgozásuk. Kormánybiztosi kinevezésekor elhangzott, az ön személye garancia lesz arra, hogy érdemi válaszok szülessenek a bírálatokra. Történelmi filmes búm várható?

Valóban, évtizedes hiányosságaink vannak ezen a téren. Máig nem dolgoztuk fel a nagy történelmi sikereinket és kataklizmáinkat, ezért a fiataloknak sem tudtuk kellőképpen átadni őket. Ez a fajta szembenézés és múltfeldolgozás társadalmi feladatunk is. És nemcsak a régebbi történelmünk, de a ma élményanyagának feldolgozásával is adósak vagyunk. Hajlamosak vagyunk lekicsinyelni saját életélményünket, miközben egyre többször halljuk az ideérkező külföldiektől, művészektől, milyen különleges hely Budapest, mennyi minden történik most Magyarországon. Érdemes olykor rácsodálkozni, hogy milyen érdekes, témákban gazdag korban élünk! Annak idején a filmművészeti főiskolán többek között Makk Károly és Fábri Zoltán voltak a mestereim, igazi mozis emberek, tőlük tanultam meg, hogy a film micsoda energiát közvetít. Olyan energiát, amelytől feltöltődünk. Erre most is nagy szükségünk van.

Milyen a jó történelmi film ön szerint?

Sok félreértelmezés lengi körül a fogalmat. Egyfelől nem gondolom, hogy külön kategóriaként kell kezelni a történelmi filmeket; bár fontos a kérdés, az egy nagyobb szakmai dialógus része. A film autonóm művészeti ág, a kampányszerű megrendelések itt nem működnek, szemléletet kell formálni, és bővíteni a lehetőségeket. Fontosnak tartom, hogy a személyes megközelítésen legyen a hangsúly, az embreket ugyanis mindig a sorsok érdeklik. Nem a távolságtartással megrajzolt, nagy történelmi tablók az igazán érdekesek, hanem egy-egy személyiség karaktere, sorsa, annak bemutatása, hogyan győz vagy bukik el. Nekünk, magyaroknak pedig fantasztikus történelmi személyiségeink vannak, uralkodók, hadvezérek, politikusok, művészek és irodalmi figurák is. Elképesztően gazdag a magyar irodalom és történelem tárháza, valamint a magyar zene- vagy képzőművészeté is. És akkor még a sportról nem beszéltünk. Óriási a merítés.

Mely történelmi események megfilmesítését érezné hiánypótlónak? Lesz végre film Mohácsról? Nándorfehérvárról? Trianonról?

Nem szívesen ragadok ki konkrét eseményeket, de bizony hiányzik egy jó film a rendszerváltásról, ötvenhatról, de negyvenötről is, vagy az első világháborúról. És mondhatnám az 1848-as lelkesedést és kataklizmát is.

Fotó: Földházi Árpád

Milyen korábbi filmeket tart követendő iránynak?

Gothár Péter: Megáll az idő; Makk Károly: Egymásra nézve; Szerelem; Sándor Pál: Régi idők focija. Vagy az újabb kori filmes termésből említhetném Köbli Norbert forgatókönyvíró és Szász Attila rendező A berni követ című alkotását. Külföldről pedig a Kolja vagy A mások élete című filmeket.

Vajon miért van az, hogy míg a lengyeleknél, cseheknél időről időre születnek a saját sorsukat feldolgozó, átütő filmalkotások, nálunk a kérdést folyamatos vita kíséri?

Gyakran találkozni egyfajta fanyalgással itthon a történelmi témák kapcsán, ami azért is furcsa, mert az emberek ugyanezt az angolszász kultúrából vagy az amerikai filmeknél szívesen fogadják. Az amerikaiak számtalan szemszögből feldolgozták már a polgárháborút, a partraszállást, Pearl Harbort vagy Vietnámot. Vagy ott vannak az angolok, akik készítettek filmet VI. György királyukról, Churchillről és Margaret Thatcherről is. Nekünk legalább ilyen, ha nem erősebb történeteink vannak! De még egyszer hangsúlyozom a személyes megközelítést, mert a néző a történetmesélésbe tud igazán belehelyezkedni. Itt van például az HBO-n futó, elképesztően sikeres, Csernobilról szóló sorozat. A tizennégy éves fiam, akivel számos filmet nem tudok elfogadtatni, amelyet jómagam fontosnak tartok, egy szuszra végignézte. El lehet jutni a fiatalokhoz, csak hiteles történeteket, sorsokat kell bemutatni, amelyekkel azonosulni lehet. Ez a kulcs.

A mai tizen- és huszonévesek a mozifilmek helyett már az HBO vagy a Netflix népszerű sorozatain nőnek fel. Milyen kérdéseket vetnek fel a megváltozott filmfogyasztási szokások?

Létérdekünk, hogy elkezdjünk nyitni a nem mozifilmes műfajok irányába. Persze minden filmkészítő elsősorban moziban szeretné látni az alkotását, de van egy racionális limit arra vonatkozóan, hogy hány filmet lehet Magyarországon évente eredményesen forgalmazni. Jó pár filmes alkotás sokkal nagyobb eléréssel bírna „on demand” rendszerrel, hiszen ma már sokan e platformokon nézik a filmeket valamelyik okoseszközükön. Minden olyan műnek, amelyet támogatunk, meg kell találni a megfelelő forgalmazási felületét, ennek a struktúrának a kialakításán dolgozunk most.


Nemzetközi Emmy-díjra jelölve

November 25-én este – magyar idő szerint 26-án hajnalban – adják át a nemzetközi Emmy-díjakat New Yorkban. A televíziós Oscarnak is nevezett díj 46 éves története során először van magyar jelölt a listán, sőt rögtön kettő. A Trezor című film a legjobb televíziós film díjáért versenyez, az Örök tél főszereplője, Gera Marina a legjobb női főszereplő kategóriájában jelölt.

Örök tél

2017-ben készült magyar történelmi filmdráma, mely a második világháború végén megszálló szovjetek által málenkij robotra hurcolt több százezer áldozatnak állít emléket. Huszonnyolc évvel a rendszerváltás után ez az első játékfilm, amely hitelesen mutatja be a kényszermunkára elvitt százezernyi magyar történetét. A Gulág Emlékbizottság támogatásával létrejött film rendezője Szász Attila, a forgatókönyvet Köbli Norbert a rendezővel közösen jegyzi.

Trezor

2018-ban bemutatott magyar történelmi thriller, amely egy, az 1956-os forradalomhoz kapcsolódó eseménysort dolgoz fel.  A 85 perces film 1956 novemberében, napokkal a szabadságharc bukása után játszódik, cselekményét megtörtént események ihlették. A televíziós film a Magyar média mecenatúra támogatásával készült, Köbli Norbert forgatókönyve alapján Bergendy Péter rendezte.

Ha jól tudom, tervben van egy Netflixhez hasonló hazai szolgáltató, ahol elérhetők lennének a magyar filmes tartalmak. Elárulna erről többet?

Nem titok, hogy foglalkozunk a kérdéssel. Célunk, hogy egy streamingfelületen lehívhatók legyenek a filmarchívum digitalizált filmjei, majd idővel új, készülő tartalmak. Egyelőre folyik a tervezés, vizsgáljuk, hogy milyen konstrukció lenne az optimális.

A filmarchívum anyagait az oktatásban is tervezik hasznosítani…

Itt nagy lehetőségeket látok. A gyerekek a mozgóképekből szerzik be a legtöbb információt, de nem minden esetben értik a nyelvét, mert nincs hozzá elég kapaszkodójuk, élményük, tudásuk. Nagyon hasznos lenne a gimnáziumokban bevezetni a film- vagy mozgóképtörténet-órát, hogy legyen rálátásuk a kultúra e szeletére is. Ott van a rendkívül gazdag Magyar Nemzeti Filmarchívum, már csak a pedagógiai szakembereknek kellene az anyagot úgy feldolgozniuk, hogy az a középiskolások számára is fogyasztható és értelmezhető legyen.

Vesszőparipája a magyar színészek felfuttatása.

Fantasztikus színészeink vannak, fontos lenne a mozgóképes lehetőségeken keresztül még inkább reflektorfénybe helyezni őket. Itt számítok a média erejére, hogy minden generációban „kitermeljük” saját filmes sztárjainkat. A színházakkal való együttműködést is erősíteni kell, és gyakorlatiasabbá tenni az oktatást. Amikor főiskolás voltam, Szabó István ötlete alapján harmadévben mindenkinek módja volt egy éppen forgó játékfilmben dolgozni. Életre szóló élmény volt, hogy Bereményi Géza Eldorádó című filmjében lehettem rendezőasszisztens.

A megkezdett intézményi átalakulásokról és a személyi változásokról a sajtóban már lehetett olvasni. A Magyar Nemzeti Filmalap élére Pál Ákos személyében új vezérigazgató került, és megválasztották a filmszakmai döntőbizottság új tagjait is. Mondana pár szót a döntőbizottság összetételéről?

A bizottság összeállításakor az volt a célunk, hogy a különböző szakterületek és nézőpontok képviselve legyenek: a forgalmazási terület szakértője, a forgatókönyvíró és fejlesztő, a filmrendező és a gyártó szempontjai is. Pál Ákos közgazdász hátterű, eddig a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. képviseletében felügyelte a filmalap tevékenységét, így jól ismeri  a cég működését. Tapasztalt operatív vezető. Kálmán András, a filmalap vezérigazgató-helyettese, filmforgalmazási szakember 2015 óta tagja a testületnek.

Az új tagok között van Pesti Ákos producer, gyártásvezető, ő gyártási és kontrolleroldalon is dolgozott számos külföldi produkcióban. Fonyódi Tibor a forgatókönyv-fejlesztés oldaláról érkezett, ő annak a területnek az elismert embere. Amikor összeállítottuk az öttagú grémiumot, fontos kikötés volt, hogy ne legyen olyan a bizottságban, akinek elbírálandó filmje van. Mivel a filmesek általában munkában vannak, ez valamelyest megnehezítette a dolgunkat a tagok kiválasztásában.

Célunk, hogy egy streamingfelületen elérhetők legyenek a filmarchívum digitalizált filmjei, majd idővel új, készülő tartalmak

Már kapott is bírálatot: Fonyódi Tibor író, forgatókönyvíró személyét többen vitatják. Miért rá esett a választás?

Ritkán van olyan bizottság, amelynek az összetételével mindenki maximálisan elégedett. Fonyódi Tibor tapasztalt és elismert forgatókönyvíró, én is dolgoztam már vele. Nem gondolom, hogy a kritika az ő személyéről szólna.

Az új bizottság túl van az első ülésén, és pénzről is döntött. Mi olvasható ki a győztes pályázatokból, milyen új filmekre számíthatunk a közeljövőben?

A most megítélt támogatások között van például Szász János befogadott pályázata Szerb Antal Utas és holdvilágjának filmes adaptációjára, ami két szempontot igazol vissza. Egyfelől szorgalmazzuk a kiváló irodalmi művek feldolgozását, amivel a magyar irodalmat is helyzetbe hozzuk, másfelől támogatjuk a koprodukciós munkákat. Ez a film nyilván Olaszországban fog forogni, máshol nem is tud. A jövőre vonatkozóan irodalmi-történelmi tematikájú pályázatok kiírását tervezzük. Van egy naptárunk az előttünk álló nagy évfordulókkal, hamarosan kétszáz éves lenne Petőfi, hogy csak egy példát említsek.

A Vajna-korszak hozadéka, hogy hazánk az utóbbi években az egyik legfelkapottabb filmforgatási helyszín lett. Ön is számol hosszú távon a nemzetközi filmes bérmunkákkal?

Budapestet nagyon elkényezteti a filmipar, egyfajta „dolce vita” állapotban vagyunk, mint Róma volt a hatvanas években, amikor amerikai filmek tucatjai forogtak a Cinecittàban. Magyarország ma az egyik legversenyképesebb helynek számít azáltal, hogy az idehozott filmes bérmunkákra harmincszázalékos adóvisszatérítés jár, és komoly állami garancia is. Évente több mint százmilliárd forint jön be a bérmunkákból, ami fontos bevétele az országnak, egyben komoly elismerése a hazai filmes szakiparnak. Csakhogy ez lefoglalja a meglévő kapacitásokat. Márpedig ha elkezdjük a szisztematikus építkezést, ahhoz megfelelő munkaerő kell. Nemcsak rendezők és forgatókönyvírók, de hangmérnökök, világosítók, focus pullerök is. E szakmák képzését fel kell gyorsítani, az oktatást átgondolni és praktikusabbra hangszerelni. Kapacitást szükséges bővíteni, új stúdiókat építeni. Az állam részéről tervben van a Mafilm fóti gyártóbázisának bővítése, és más nemzeti partnerek is készek beszállni a stúdióépítésbe. Mindaz, amit itt felsoroltam, nem holnapra lesz meg, a következő tíz-tizenöt év feladata, persze januárban már az Oscart fogják rajtam követelni!

Címlapkép: Földházi Árpád

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés