„Nem fogom megkímélni a sárkány életét” – Klitsie-Szabad Boglárka a Mandiner hetilapnak

2019. november 7.

Szilvay Gergely
A népmeséknek nincs titkos üzenetük, és bár eredetileg felnőtteknek szólnak, egy kis mesei erőszaktól a gyerekeknek sem lesz semmi bajuk. Klitsie-Szabad Boglárka, az ifjú mesemondók nemzedékének tagja vallja: a népmese művészet és szórakozás.
Fotó: Muray Gábor
KLITSIE-SZABAD BOGLÁRKA
Etnográfus, mesemondó, az ELTE néprajz szakán és az Eszter-házy Károly Főiskola kulturális örökségi tanulmányok mesterszakán  végzett. Az ELTE Európai etnológiai programjának doktorandusza volt.  A Hagyományok Háza népmese-szakelőadója. 2018-ban az Európai Mesemondó- szövetség (FEST) ösztöndíjasa volt. 2019-ben megkapta a Népművészet Ifjú Mestere, valamint a Junior Prima díjat.

Dumagép – így csúfolták az iskolában. Nyírparasznyai nagyma-májától már gyermekként hallott népmeséket. „A Fosos ördög volt a kedvencem, de a verses betéte miatt nem mesélhetem ismeretlen közönség előtt: »Ripigtetem-ropogtatom a kisfiú csontját, ripigteted-ropogtatod az anyád p...ját«. Azt hiszem, botrány lenne belőle, ha gyerekeknek mesélném, így ez a mese vagy meghal bennem, vagy majd a sajátjaimnak fogom elmondani” – fogalmaz. Klitsie-Szabad Boglárka a népmesemondók új nemzedékének kiemelkedő képviselője, aki a Meseszó Egyesület színeiben e sorok megjelenésekor épp Washingtonban vesz részt egyhetes miniturnén.

Mesélés előtt néha felhívom a mamát, hogy bátorításképp benne legyen egy kicsit a hangja a fülemben. Meg azért is, mert a felsőoktatás közege kinevelte belőlem a tájnyelvet, én mégis megpróbálom visszahozni a mindennapjaimba.” Mesélő nagymama ide vagy oda, a mesemondáshoz nem vezetett egyenes út; Bogi először a szentendrei skanzenben kezdett el dolgozni, azután látta egy Facebook-csoportban, hogy népmesével foglalkozó munkatársat keresnek a Hagyományok Házába. „Sándor Ildikó, a folklórosztály vezetője úgy vett fel, hogy tudta: szinte a nulláról indulok. Volt néprajzos diplomám, de a népmesékkel nem foglalkoztam korábban. Ahogy elkezdtem járni a munkakörömből kifolyólag szervezett rendezvényekre és a népmesetanfolyamra, rájöttem, hogy mindig is ezt akartam csinálni” – emlékszik vissza a kezdetekre.

Az attitűdje ugyan megvolt hozzá, de meghatározó volt az az élmény, az a tudás, amelyet a tanfolyamon kapott Raffai Judittól, Agócs Gergelytől, Sándor Ildikótól, Fábián Évától és Voigt Vilmos professzortól (e tanfolyam hallgatóiból alakult később a Meseszó Egyesület). Persze minden kezdet nehéz: első mesemondásakor ugyan mindenki jól szórakozott, amikor azonban felvételről visszahallgatta, kiderült, hogy hosszú percekig elfelejtett párbeszédet alkalmazni – suta lett a mese. Hogy a sok gyakorláson túl mi segített rajta? „A fülembe beleültek azok a mesei formulák vagy pusztán szép hasonlatok, amelyekre jártamban-keltemben leltem, vagy amelyeket Csipkés Vili bácsi használt.

Csipkés Vilmos, Boglárka egyik mestere az Ózd melletti  Arlón élő cigány mesemondó. Bogiék épp Ózdon szerveztek egy vándorprogramot a Hagyományok Háza munkatársaival, amikor felhívták rá a figyelmét, hogy egy közeli kis faluban él egy idős bácsi, aki jól tud mesét mondani. „Elmentünk hozzá, kevés idő volt, egy tréfás mesét mondott. Amikor említette, hogy tudja a Berzelen királyt és A két testvért – ezek tündérmesékre utaló címek –, gyanút fogtam. Azt gondoltam, hogy vagy lódít, vagy megtanulta könyvből. Nagyon ritka ugyanis manapság az olyan mesemondó mester, aki tündérmeséket ismer és mond. De amikor másodszorra mentünk vissza, egyértelműen kiderült, hogy szóbeli hagyományozódásról van szó, Vili bácsi hagyományos mesemondó. Sokat tanulok tőle” – említi Bogi.

„A népmesemondás művészet, amely szórakoztat, és közösséget épít”

A Meseszó Egyesület mesekalákát is szervez a még élő, öreg mesemondó mesterekkel: először az öreg mond mesét, utána a fiatal. Bogi időnként kikacsintgat a népmesékből: rendszeres résztvevője egy Mythoff nevű mítoszmondó sorozatnak, amelyet Zalka Csenge Virág mesemondó honosított meg itthon. Itt azonban nehézségekkel is találkozott.

A népmese hanyatlása és feltámasztása

Így mondták régen
Hagyományos közegében a népmesét felnőttek mondták elsősorban felnőtteknek. Minden faluban volt egy-két jó mesemondó, aki így szórakoztatta a közösséget, amelynek tagjai beleszólhattak az elhangzó történetbe, sőt akár helyre is igazíthatták a mesélőt. Leginkább az őszi-téli időszak, a hosszú esték adtak alkalmat a mesemondásra. Kiváló helyszín volt a fonó, de a monoton munkák, így a kukoricafosztás, a tollfosztás végzésének időszaka is alkalmas volt rá, akárcsak a halottvirrasztás, férfiak számára pedig a katonaság ideje.

A népmese hanyatlása
A mesemondási alkalmak a 20. század közepétől szűntek meg, a hagyományos közösségek felbomlásának következtében. Jól jellemzi a folyamatot az az 1860-as megjegyzés, amely szerint „a Tiszában már eltűntek a tündérmesék, mert megjöttek a gőzhajók”. A népmese erodálódása azonban sokkal hamarabb, a Grimm testvérek gyűjtésének 1815-ös kiadásával kezdődött. Ettől kezdve már nem felnőtteknek mondták, hanem gyermekeknek olvasták fel a népmesét. Ezt követte a néma olvasás és lerövidítés, végül a népmese képernyőre költözése.

Revival népmesemondás
A mai magyar népmesemondó mozgalom egyik célja az élőszavas mesemondás elterjesztése. A Hagyományok Házában 2007 óta tartanak hivatalosan nyilvántartott népmesemondó kurzust (amelyet cikkünk szerzője is elvégzett). A tanfolyam hallgatóiból alakult a Meseszó Egyesület, amely havonta rendez nyitott, felnőtteknek szóló mesemondó alkalmakat a Hagyományok Házában Ahol a madár se jár címmel.

A népmese ismérvei
Legtöbbünknek a népmeséről a tündérmesék jutnak eszünkbe. Ám más alműfajai is vannak a népmesének, például a legendamesék, az állatmesék, a novellamesék, a tréfás mesék vagy a formulamesék. A tündérmesék általában cirkalmas bevezető formulával kezdődnek („Hol volt, hol nem volt…”), s fontos jellemzőjük az ismétlődés és a háromosztatúság. A népmesében folyamatosan váltakozva szerepelnek leíró és párbeszédes részek, a mese nyelvezete pedig mindig a mesemondó természetes beszélt nyelvéhez idomul, azonban a szóbeli népművészet eszköztárából merít – így lehet tájnyelvi és archaikus –, például a népmesében szerencsésebb, ha nem „problémája van” a hősnek, hanem „veri a gond”. Egy tündérmese legalább húszperces, de akár másfél-két órás is lehet. Az előadás eszköztelen: „sötétben él a mese”. A népmesemondásban – Agócs Gergely hasonlatával élve – szavakkal festünk képeket.

Amikor épp egy mezopotámiai mítosszal készült, sokat gondolkodott, hogy mit kezdjen azzal a mondattal: „Elfehéredett az arca, mint a tamariszkuszvirág.” Mivel a hasonlat nem tűnt egyértelműnek a hazai közönség számára, Bogi ki is cserélte túrós tésztára a virágnevet.

Azért nehezebb számomra kulturális értelemben távoli szövegekből kiindulni, mert az a nyelvi megoldás változtatás nélkül már nem az egyetemes emberi értékekről szól, hanem csupán egzotikumként hat, amelyhez nem feltétlenül társul azonnal képalkotás” – magyarázza. Máskor a kurkumás rizst cserélte ki töltött káposztára, az indiai öregasszonyt pedig magyar anyókára. Ahogy az indiai mesemondó is a mindennapok természetes hasonlatait alkalmazza, úgy Bogi is a saját kultúrájából merít.

Mindemellett érdemes tudni, hogy nincs „magyar eredetű” népmese, a mesék történeteinek vázai egyetemesen ismert szüzsék. Csehországban Boglárka „stone soupról”, azaz kőlevesről beszélgetett egy lengyel mesemondóval, Skóciában pedig Agócs Gergely egyik meséjét hallotta helyi változatban. Megkérdezte, hogy honnan ismerik, s az volt a válasz, hogy egy arab utazótól hallották.

A mese Bogi szerint a kulturális különbségektől és a tájnyelvtől, a nyelvi fordulatoktól, valamint elmondójának személyétől lehet nemzeti vagy regionális: a hagyományos magyar mesemondó bugyuta embere bort folyat szét, míg a belgáé sört. Olyan népmesei fordulat pedig, hogy „hol jársz itt, ahol a madár se jár”, ilyen formában máshol nincs, ez már magyar nyelvi lelemény. Mindezeken túl a mese univerzális emberi értékeket és olyan elvont fogalmakat ábrázol, mint például az élet, a halál, a jó vagy a rossz.

A legfontosabb tényező mesemondáskor az, hogy kinek mondjuk: a közönségnek értenie kell a történetet, s így Bogi is a hallgatókhoz igazítja a mesét. „Érdemes elkerülni a gyönyörű irodalmi hasonlatokat és az írásbeliség törvényeit, és meg lehet elégedni a népmesék fordulataival, szóhasználatával. Szerintem a jó népmesemondás kulcsa, hogy légy természetes, ne csinálj színházat az egészből, és maradj mindvégig a szóbeliség talaján.” A népmesemondás tehát viszonylag eszköztelen. „Szokták kérdezni, amikor megyek valahová, hogy milyen segédeszközre, díszletre van szükségem, és mindig örülnek, amikor azt mondom, hogy semmire, csak egy székre” – mosolyog.

Hogyan jegyzi meg a mesemondó a meséket? Boginak könnyebb hallás után mesét tanulni: „Nem írok vázlatot, de lefekvés előtt vagy a buszon pörgetem a történetet a fejemben.” Nagyjából harminc meséből áll a repertoárja. Reprodukáló mesemondó, azaz nagyjából ugyanúgy, de nem szóról szóra mesél, nem cserélgeti a szereplőket, vagy fűz össze meséket úgy, mint néhány alkotó típusú mesélő, de idővel akár erre is sor kerülhet. „Egy-két olyan mese van, amiről már azt veszem észre, hogy szinte kész van.

Gyakran felmerül a kérdés: vajon rossz hatással van-e a népmesei erőszak a gyerekekre? Egyrészt figyelni kell a közönséget, s finomítani, ha szükséges. „Ha olyan fordulatokkal élünk, hogy »a hős levágta a sárkány fejét, nyisz-nyisz-nyisz«, az is tompíthatja a kard élét. De biztos, hogy nem fogom megkímélni a sárkányt, mert akkor nincs meg a feloldozás, nincs katarzis.”

Bogi már ötévesen hallgatta a Fosos ördög meséjét, amelynek a végén nyárssal szúrja magát hasba az ördög, miután megeszi a feleségét. „Semmi bajom nem lett tőle. Tudod, mitől lettek rémálmaim? Egy anime grizzly medvétől. Mert ott nem elmondták a sztorit, hanem tévén néztük, látszott a vér, készen kaptuk a képet, nem volt belső képalkotás.

Vajon belesül-e időnként a mesébe a mesélő? „Életemben egyszer dobáltak meg” – említi Bogi. Éppen sérülteknél mesélt, és más mesemondók tanácsára láncmesével készült, amelyet tényleg szinte szó szerint meg kell tanulni, ezért nem is szereti ezt a típust. „Belegabalyodtam, s akkor odajött egy gyerek, azt mondta, hagyd abba, és megdobált sóderral. Ez volt az egyetlen eset, amikor nem fejeztem be egy mesét, mert ez egyébként tilos. Sóhajtottam egyet, lementem alfába, és belekezdtem a szorgalmas és a rest lány meséjébe” – emlékszik vissza.

Az sem kötelező szempont számomra, hogy egy mese mindenáron píszí legyen. Nem alakítom át a mesét ilyenkor, hanem egyszerűen vannak olyan történetek, amelyeket nem mesélek, mert nem esnek jól. A feleségverős mesék például tiltólistásak nálam” – szögezi le. Bogi arra is felhívja a figyelmet, hogy bőven vannak népmesék, amelyeknek nő a főhőse, vagy a női szereplői nem passzív karakterek, illetve olykor-olykor a gyűjtések alapján a lakodalom is elmaradhat a mese végén.

A népmesemondás művészet, amely szórakoztat, és közösséget épít – vallja Bogi – Nem hiszem, hogy mesében titkos üzeneteket kellene keresnünk.” A mesehallgatás ugyanakkor fejleszti a koncentrációt, a kreativitást, a szókincset is, erősítheti a nemzeti identitást, vagy akár terápiára is alkalmas lehet éppúgy, mint a művészet- vagy a biblioterápia. „Ha a gyerekek leülnek elém, hamar rájövök, hogy szoktak mesélni nekik vagy nem” – mondja. Ezek az élmények azonban pusztán jótékony mellékhatások, Bogit nem ez motiválja, hanem maga a népmesemondás öröme és egyik legelemibb célja: a szórakoztatás.

Címlapkép: Muray Gábor. 

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés