Világok harca

2019. szeptember 7. 12:29

Szánthó Miklós
Mandiner
Liberális és illiberális erők küzdelme zajlik ma a nyugati civilizációban, és a nemzeti-keresztény oldalnak bátorságra, „félelemismeretlenségre” van szüksége, ha meg akarja nyerni ezt a háborút.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

 

Az lesz a nemzedéki küldetésünk, hogy szembeforduljunk a liberális korszellemmel és a liberális internacionalizmussal” – összegezte a magyar jobboldal előtt álló grandiózus célt a Orbán Viktor miniszterelnök még Tusnádfürdőn, a válaszadásokat követően pedig – II. János Pál székfoglaló beszédének tételmondatát, pontosabban a Biblia tanítását idézve – hozzáfűzte:

ne féljetek!

Az összegzés helytálló, hiszen valóban liberális és illiberális erők küzdelme zajlik ma a nyugati civilizációban – melyet nevezhetünk a multikulturalizmus és nemzeti identitás, a föderalizmus és „szuverenizmus” vagy éppen a globalisták és lokalisták párharcának –, és a nemzeti-keresztény oldalnak bátorságra, „félelemismeretlenségre” van szüksége, ha meg akarja nyerni ezt a háborút. És igen, háborúról van szó, melyben például Brüsszel az általa kizárólagosnak tételezett modell konformizálása jegyében nem átall a legnemtelenebb eszközökhöz nyúlni és beavatkozni egy állam szuverenitásába, alkotmányos rendjébe – ahogy ezt ette pár hete a „STOP, Soros!” törvényjavaslat megtámadásával. Hogy pontosan hogyan illeszkedik a leköszönőfélben lévő Európai Bizottság akciója az Orbán Viktor által felvázolt világok harcába, arra hamarosan visszatérek – először talán nézzük a beszéd lényegi csomópontjait, melyek valóban jól megragadják, hogy mi is itt a gond.
 
Egy-egy beszédet persze szigorúan tilos önmagában, tájidegen kisemlősként értelmezni – a tusnádfürdői megnyilvánulások talán azért képeznek ez alól némileg kivételt, mert azok jellemzően szimbólumok. Szimbólumok abban az értelemben, hogy – legalábbis az elmúlt években mindenképp – ezekben csúcsosodik ki sűrítve, töményen az a nemzetstratégia, amiben a miniszterelnök gondolkodik, ami alapján politikát csinál. Tehát nem azért nyúlok a beszédhez, mert azt gondolnám, hogy 1, azaz egy darab beszéd alapján teljes egészében lefesthető egy politikai gondolkodás, hanem mert az elhangzottak valóban megragadják azokat a történelmi-filozófiai, egyéni-hétköznapi és (mondhatni) geopolitikai-geostratégiai szempontokat, melyek mentén valóban jól kijegecesednek a fentiekben leírt szembenállás mögött húzódó (és gyökeresen eltérő) testtartások.

Történelmi-filozófiai megközelítésben tagadhatatlan, hogy a liberális és szocialisztikus elgondolások teleologikusak, tehát úgy hiszik, hogy „a történelemnek van (egy) célja” és az emberiségnek e cél elérésének szolgálata a feladata. Ezzel szemben a konzervatív-keresztény felfogás elveti ezt a társadalmi mérnökösködéssel kacérkodó utópizmust és azt mondja, hogy nem a történelemnek van célja, hanem az (Isten által teremtett) „életnek van értelme”.

Ez a „keresztény szabadság” alapja.

Ezekre rímel az a tusványosi megállapítás is, miszerint az utópisztikus világcél elérése érdekében a liberális korszellem „megkérdőjelezte a nembeli identitást, leértékelte a vallási identitást, fölöslegesnek minősítette a nemzeti kötődést”, mivel azokat pusztán társadalmi konstrukcióknak fogja fel: tehát mindentől, ami „valahová tartozóvá tesz minket, meg kell szabadulni”, csak ekkor lehetünk boldogok. Az illiberális felfogásban éppen ezen identitások normális megélése jelenti az élet értelmét, a megszabadulás vágyának leküzdése jelenti az igazi szabadságot.
 
Nemkülönben óriási szakadék tátong egyén és társadalom viszonyrendszerének detektálásában is. Valóban, a liberálisok a társadalmat – a „lazán szerveződő üzleti kapcsolatok mintájára” – „egyének egymással versenyző halmazaként fogják fel”. E paradigmában pedig a világnézeti semlegesség álságos doktrínájából kiindulva az „egyéni teljesítmény nem eshet erkölcsi megítélés alá”. Ezzel szemben az értékneutralitás hazugságát – hazugság, hiszen a semlegesség már önmagában is egy liberális érték, ami nekik kedvez – elvetők úgy gondolják, hogy a közösség javát is szolgáló egyéni teljesítmény egész egyszerűen „erkölcsileg magasabbrendű” a szimpla individualizmusnál. Ennek kimondását és rögzítését azért lehetetlen felülértékelni, mert ebből világosan következik az, hogy egy állam – például kultúra, család vagy a migráció kapcsán – „nem lehet közömbös”, tehát nem lehet világnézetileg semleges. Magyarán például az alkotmányos jogrend előírhat értéktételezést, és egy ilyen alkotmányos érték megelőzhet akár egyes egyéni jogokat is. Hoppá.
 
Liberális és illiberális világfelfogások tehát ezen, radikálisan eltérő társadalomszervezési és az egyént érintő megközelítések mentén ütköznek a legérzékelhetőbben, de valóban van még egy – mondjuk úgy – horizontális szempont, ami nem pusztán ütközéshez vagy szembenálláshoz, de már-már szellemi háborúhoz vezet. Ez pedig az, hogy a liberálisok saját értelmezésükre, mint egy „egyetemes modellre” tekintenek, mely kizárólagos: „a világban liberális demokráciáknak kell működniük, ezeknek egyfajta liberális internacionalizmust kell megépíteniük, ebből egy liberális birodalomnak kell kikerekednie”. „A demokrácia szükségszerűen liberális”: az a demokrácia, mely nem liberális, nem is demokrácia. A „nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd” című, eredetileg liberális mese tehát mára eléggé megváltozott. 

A liberális rend kizárólagosságra törekvéséből pedig súlyos nemzetközi-geopolitikai konfliktusok fakadnak.

Ha ugyanis „egyetlen eszme alá kell rendelni, ezért egyetlen kormányzás alá kell rendelni a világ népeit”, akkor valóban, „ez az egyetemes akarat nem tűrhet el egyetlen, mégoly kicsi hajthatatlan népet sem”. Tehát a föderális-birodalmi gondolat nem tűrheti meg maga mellett az állami szuverén akaratot, hiszen „az emberiségnek felajánlott modell csak akkor érvényes és igaz, hogyha kivétel nélküliként igaz”. Az Unió ezért dolgozik már évtizedek óta hol látványos politikai, hol kevésbé látványos lopakodó jogalkotási eszközökkel azon, hogy a liberális demokrácia egyetemes – de legalábbis európai – tézisére hivatkozva lépésről-lépésre felszámolja tagállamai szuverenitását.

Az elmúlt időszakban jól ismert hivatkozási alapokkal igyekezték megsemmisíteni az egyes magyar intézkedéseket: hol azt állítván, hogy az adott szabályozási terület nem is tagállami kompetencia, hol azt, hogy bár pro forma annak minősül, az „uniós értékek” érvényesülése annyira fontos, hogy az felülírja a tagállami akaratot (ld. Sargentini-jelentés). Azonban az a jogi nonszensz, amit 2019. július 25-én hivatalosan is bejelentett a kifutóban lévő Európai Bizottság, minden határon túlmegy. Az alkotmányos szabályok közé emelt, az uniós értékekkel állítólagosan össze nem férő magyar migrációs szabályozás miatt a testület ugyanis magát Magyarország Alaptörvényét támadta meg az EU Bíróságán. Ha utóbbi elfogadja a Bizottság érvelését és „EU-ellenesnek” mondana ki egy alkotmányos szabályt, akkor a jövőben felesleges lesz tagállami szuverenitásról beszélni az Unión belül: hiszen ez alapján bármely alkotmányos rendelkezést felülírhatna Brüsszel és a „nemzeti sztorinak” végeszakad. 

Látható tehát, hogy

az EU új beavatkozási pontokat keres

a liberális univerzalizmus megvalósításáért: tegnapelőtt hatáskörtúllépés, tegnap jogállamiság-sérelem és uniós pénzügyi érdekek sérelme miatt akartak büntetni, ma már a magyar állami szuverenitás egyik legfőbb instrumentumába, az Alaptörvénybe kötnek bele, és – ne legyen igazam – holnap már a nemzetközi környezetvédelmi szempontok lesznek a hivatkozási alapok. A liberális és illiberális modellek harca tehát egy új fázishoz érkezik, melyben jogi és politikai értelemben is vörös vonalat kell húznunk: eddig jőjj és ne tovább; ez itt ellene áll kevély habjaidnak! Valóban ez lehet nemzedéki küldetésünk.

Összesen 111 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A mai liberalizmus viszont csak a szovjet világbirodalom szintjén értelmezhető.

Ne keverd össze a fogalmakat. A társadalmi elfogadottság egy dolog, a különböző politikai machinációk pedig megint mások.

Le Pen pártja az EP választáson több szavazatot kapott, mint Macron pártja. Strachét a saját hülyesége miatt titkosszolgálat módszerekkel csőbe húzták, miközben Ausztriát már nem lehetett úgy kiközösíteni, mint 2000-ben Jörg Haider miatt. Salvinit nem a nép buktatta meg, hanem az előrehozott választástól félő, mára leértékelődött pártok fogtak össze ellene.

Azt kéne észrevenni, hogy Németországban ugyanolyan különbségek feszülnek a nyugati és az egykori NDK rész között, mint a volt szocialista országok és Nyugat Európa között. Ha egy adott országon belül sem sikerült egységet létre hozni, hogyan akarják bedarálni az egykori szocialista régiót? Nyilván erőszakkal, csak itt határokon átívelő erőszak kell, ami már szembetűnőbb, mert az állami szuverenitást támadja. Ehhez van szükség például az egykor nyugati Vörös Brigádokra emlékeztető retorikájú, nyugaton kiképzett Momentumra és a DK-ra.

Kertesztény szabadság vagy Jézus követés?

"Testvéreim, mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite? Ha valamelyik testvérnek nincs ruhája és nincs meg a mindennapi tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: „Menj békében, melegedj, és lakjál jól!”, de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna? Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog. Azt is mondhatja valaki: „Neked hited van, nekem meg tetteim.” Ha tettek nélkül megmutatod nekem a hitedet, tetteim alapján én is bebizonyítom neked a hitemet. Hiszed, hogy csak egy Isten van, s jól is teszed. Ám ezt a gonosz lelkek is hiszik, mégis remegnek. Akarod-e tudni, balga ember, hogy a hit tettek nélkül mennyire meddő? Ábrahám, a mi atyánk, nem a tettei alapján igazult meg, amikor odatette fiát, Izsákot, áldozatul az oltárra? Láthatod, hogy hite működött tetteiben és tettei tették teljessé a hitét. Így teljesült az Írás szava: „Ábrahám hitt Istennek, ez megigazulására vált” és: „Isten barátjának” nevezték. Látjátok tehát, hogy az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában. Ugyanígy a parázna Rácháb is nem a tettek által igazult-e meg, amikor menedéket adott a hírszerzőknek, s aztán más úton engedte őket tovább? Mert ahogy lélek nélkül halott a test, a hit is halott tettek nélkül. "

"Teréz anya: Ahol szeretet van, ott az Isten"

"A Szeretet Misszionáriusának alapítója gyakran hangoztatta, hogy halálunk óráján, amikor mindannyian szemtől szembe kerülünk Istennel, szeretetünk szerint leszünk megítélve. Nem aszerint, hogy mennyit tettünk, hanem hogy mennyi szeretet volt a cselekedeteinkben. Ahhoz pedig, hogy igaz legyen a szeretetünk, „először a hozzánk közel állókon kell kezdenünk. A szeretet otthon kezdődik… nem remélhetünk békét, ha nem kezdünk el otthon szeretni, ha nem kezdünk el saját közösségünkben szeretni, úgy szeretni egymást, ahogy Jézus szeretett minket, ahogy őt szerette az Atya… A felebarátom iránti szeretet Isten igaz szeretetére vezet. Nővéreink és fivéreink és munkatársaink azt igyekeznek megtenni az egész világon, hogy Isten szeretetét cselekvő szeretetté tegyék.” A cselekvő szeretethez kapcsolódnak Jézus szavai is: „Éhes voltam, és ennem adtatok. Nem volt ruhám és felruháztatok. Idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,31–40). Teréz anya Kalkutta utcáin, a mindenkitől elhagyott szegények, betegek között megtapasztalta, hogy nemcsak kenyérre, hanem a szeretetre is lehet éhezni, és az emberek „borzasztó magánya hatalmas éhség.” A meztelenség nem csupán azt jelentheti, hogy nincs ruhánk, hanem hogy szükség van az emberi méltóságra. Az otthontalanság pedig nem feltétlenül a lakás hiányát jelenti, hanem azt, hogy ki vagyunk rekesztve a társadalomból.

Teréz anya a legszörnyűbb betegségnek nem a leprát vagy a tuberkulózist tartotta, hanem annak érzését, hogy nincs ránk szükség, nem törődnek velünk, mindenki elhagy. „A legnagyobb pokol a szeretet és az együttérzés hiánya, a borzasztó közömbösség, a kizsákmányolás, a korrupció, a szegénység és a betegség áldozatai iránt. A szeretetet áldozatra kell építeni. Egészen addig kell elmennünk az adásban, amíg már fáj.” [Magyar Kurír lat. hírportál]

"Teréz anya elment egy nyolcgyermekes hindu családhoz. „Hallottam, hogy éheznek – írja később –, fogtam hát egy kis rizst, és azonnal odamentem. Láttam a gyermekeket – a szemük csak úgy fénylett az éhségtől.

Az asszony elvette a rizst, kétfelé osztotta, és kiment. Amikor visszajött, megkérdeztem, hová ment és mit csinált? Nagyon egyszerű feleletet adott: a rizs felét odaadtam a szomszéd családnak, mert ők is éhesek. A legjobban az hatott rám, hogy tudott róla. Hát itt kezdődik a szeretet." [keresztenyelet.hu]

Teréz anyának nem volt közvetlen, saját családja és mégis, cselekvő szeretete mindenki irányába megnyilvánult, azok irányába is, akiktől mások elfordultak. Nem szégyellt kicsinek lenni a világ szemében, ezen úton vált viszont hathatós eszközzé Isten kezében, családtagot látván a másikban, testvért Krisztusban.

(...testvért Krisztusban, Istenben.)

"Van, aki azt mondja: én haladó vagyok, valaki más: én pedig konzervatív. Hagyjanak békén engem ezekkel a kategóriákkal!

Nem haladónak vagy konzervatívnak kell lenni, hanem igaznak! Se jobboldalinak, se baloldalinak, hanem igaznak. Keressétek az igazságot!" [Henri Boulad atya, szemlelek.net]

Csak elő kell szedni 40 év birodalmi tapasztalatait, történéseit, jelszavait.

A klubba önként léptünk be, a régi tagok később szép csendben alakítottak a szabályokon, olyasmit kérnek számon, amiről annak idején szó sem volt. Ezt nem látni viszont valóban idiotizmus.

Tudod, ez olyan, mint amikor a kommunista retorika szerint a munkásosztály minden országban a kizárólagos kommunizmust látta volna jónak. Az európai kultúrkör elég sokrétű ahhoz, hogy egységes ideológiát próbáljanak ráhúzni. Már csak azért is, mert a liberalizmusnak van egy országonként 10% körüli réteg pártja, amelyik azt követeli, hogy minden más párt legyen liberális, az ő fogalmaik szerint. Nálunk ez Rákosi idején volt, amikor minden pártnak a 17%-os kommunisták igénye szerint kellett volna működni.

Már leírtam valahol, a Momentumosokat elnézve eszembe jutott, elő kéne venni Jancsó filmjét, a Fényes szeleket. Abban láthatóak hozzájuk hasonló, mindent legyőzni, letarolni akaró, magukat felsőbb rendűnek tartó ifjú kommunisták.

A ballib sivalkodik egy új eu- S portfólió miatt, ami az európai értékeket védené. Nagyon nekimentek UVL- Nek.
Szerintem nem akkora a gond, új nevet kell adni a portfóliónak és a tartalmat meg kell hagyni- ez olyan Junckeres megoldás lenne:-)))

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés