Ma a konzervatívok képviselik a klasszikus liberalizmust – Párkányi Eszter a Mandinernek

2019. augusztus 31. 7:24
„Az eltérő történelmi és kulturális hagyományok is meghatározzák egy-egy nemzeti jogintézmény fejlődését, ebből adódóan pedig sokféle megoldás létezik párhuzamosan, amelyek nem szükségszerűen jobbak vagy rosszabbak egymásnál.” Párkányi Eszterrel, az Alapjogokért Központ elemzőjével beszélgettünk a hazai és nemzetközi szuverenitásvitákról, demokráciáról, jogállamiságról, valamint a konzervatívok és a liberálisok mai álláspontjairól.

Létezik általános európai jogállamisági standard?  

A jogállamiság egy rendkívül tág, homályos, megfoghatatlan fogalom, legfeljebb annak kontúrjairól beszélhetünk: arról, hogy a közhatalom legitim módon, demokratikus felhatalmazás alapján, a jogszabályoknak alárendelve működjön. Ez Magyarországon és az Unió valamennyi tagállamában is így van: a hatalmi ágak elválasztása, a törvény és bíróság előtti egyenlőség, az élethez és emberi méltósághoz való jog természetesen mindenhol garantált. Ha azonban túlmegyünk ezen generális elveken és megvizsgáljuk gyakorlati megvalósulásukat, már nem lehet általános standardokról beszélni, alapvetően arról is vita van, mi bontható ki például az „emberi méltóság” fogalmából,

egyáltalán, hol kezdődik az „ember” fogalma.

De mondok intézményi eltéréseket is: Finnországban például nincsen alkotmánybíróság – ahogy Hollandiában sem –, egy parlamenti bizottság gyakorolja annak jogait, Franciaországban az ügyészek munkáját közvetlenül az igazságügyminiszter irányítja, az Egyesült Királyságban pedig a választási rendszer a „győztes mindent visz” elvén alapul, tehát hiába van egy politikai erőnek átlagosan akár 20%-a, ha ez területileg kiegyenlített, nem tud nyerni egy választókerületet sem, így választói képviselő nélkül maradnak a Westminsterben. Akkor ezekben az országokban kevésbé érvényesülnek a jogállamiság alapjai? A helyzet nem olyan egyszerű, az eltérő hagyományok, kulturális behatások és az eltérő történelem is meghatározza egy-egy nemzeti jogintézmény fejlődését, ebből adódóan pedig sokféle megoldás létezik párhuzamosan, amelyek nem szükségszerűen jobbak vagy rosszabbak egymásnál. Az uniós szinten szavakban sokat hirdetett tolerancia éppen ott kezdődne, hogy Brüsszel elfogadja Európa sokszínű jogi hagyományát.

Vannak-e olyan pontok, és mik azok a pontok, ahol a tagállamok fel vannak hatalmazva az uniós jog figyelmen kívül hagyására? Utóbbi esetek közé tartozik-e a közös menekültpolitika uniós forszírozása?

Az uniós jogszabályokat két részre kell bontatni: vannak az alapszerződések, amelyeket mi is aláírtunk; illetve vannak a másodlagos jogszabályok – ilyenek például a rendeletek és az irányelvek –, amelyeknek létrehozatalában mi is részt vehetünk. A hatáskörök több csoportba oszthatóak: vannak kizárólagosan uniós hatáskörbe tartozó kérdések; vannak, amelyek tagállami hatáskörbe tartoznak; és végül vannak a megosztott hatáskörök, amiket a tagállamok és az EU közösen gyakorolnak – ilyenkor valamifajta mozgástér van a döntéshozatalban.

A migrációval összefüggő jogalkotási terület elég speciális,

hiszen formálisan ilyen nincs: van menekültpolitika, ahol több az uniós kompetencia; és van a bevándorláspolitika, ami lényegében továbbra is tagállami hatáskör. Ugyanakkor hangsúlyozandó, hogy semmilyen uniós jogszabály nem csorbíthatja egy tagállam határvédelemhez fűződő jogát és nem változtathatja meg egy állam lakosságát – hiszen maguk az uniós szerződések mondják ki, hogy az Unió tiszteletben tartja a tagállamok nemzeti identitását és szuverenitását. A terület és a népesség felett gyakorolt főhatalom ­a szuverenitás alapja, és mivel szuverenitásunkat nem, csak az abból fakadó egyes hatásköröket gyakoroljuk a többi tagállammal együtt, uniós intézmények útján, így nyilvánvaló, hogy az Unió nem viselkedhet „kvázi szuverén” módjára. Másként fogalmazva: az EU nem rendelkezik szuverenitással, hanem a tagállamok „jóvoltából” létezik egyáltalán, tehát értelemszerűen nem hozhat olyan döntéseket, amelyek felülírják például a magyar alkotmányozó hatalmát.

De mi a helyzet az Európai Bíróság tevékenységével?

Az uniós szervek – különösen az Európai Unió Bírósága döntéseinek útján – folyamatosan próbálják kiterjeszteni hatásköreit a nemzeti szuverenitás rovására. Ennek egyik korai példája az uniós jog elsődlegességének kimondása, mely tétel sosem szerepelt az alapszerződésekben, hanem azt az EU Bírósága dolgozta ki a ’70-es évektől kezdődően. Erre is alapozva ma azt próbálják lépten-nyomon bebizonyítani, hogy a sokat hivatkozott II. cikkelyben foglalt „uniós értékek” annyira fontosak és kiemeltek, hogy azokon keresztül olyan területekre is kiterjeszthető az uniós hatáskörgyakorlás, melyeket a tagállamok ruháztak át az EU-ra.

Ezt természetesen így nem reklámozzák, hanem legtöbb esetben lopakodó jogalkotással, bírói „jogfejlesztéssel”, „szakmai” jogértelmezéssel

egymást keresztbe hivatkozva érik el céljukat,

majd az így kialakított „unióbarát” joggyakorlatra hivatkozva történik a jogalkotás. Jean-Claude Juncker még az eurózóna elnökeként mondta azt, hogy az a szokás az Unióban, hogy ha kitalálnak valamit, megköröztetik a tervezetet, és ha senki sem tud rá mit mondani, mert nem értik, akkor haladnak tovább a folyamattal. Direkt arra törekednek tehát, hogy eurokrata nyelvezettel fogalmazzák meg javaslataikat, melyeket semlegesnek, neutrálisnak állítanak be; majd miután már az egész folyamat érthetetlen és követhetetlen, irányelvbe vagy rendeletbe öntik. De persze ide tartozik az is, amikor az uniós szervek átértelmezik az uniós vagy a nemzetközi jogot: jellemző, hogy pár hete a Bizottság egy, a bíróság elé vitt kötelezettségszegési eljárásban arra hivatkozik, hogy a magyar Alaptörvényben a menedékjoggal kapcsolatban elsődleges biztonságos ország elvét deklaráló rész egy olyan „újítás”, ami nem fér bele az uniós jogba. Csakhogy ez az elv már az 1951-es genfi egyezményben is megjelent, tehát semmiképp sem nevezhető valami légből kapott nonszensznek. A nonszensz éppen az, hogy a Bizottság egy tagállami alkotmányos passzust támadott meg Luxemburgban: ha ezen érvelést a bíróság elfogadja, teljesen felesleges lesz tagállami szuverenitásról beszélni, hiszen ilyen alapon bármilyen alkotmányos előírást felülbírálhatnának az EU-s szervek.

Amit elmond, úgy hangzik, mintha az EU-s bürokraták is pontosan tudnák, hogy amit csinálnak, azon felháborodnak az európai lakosok. 

Szerintem itt is a régi kettős mérce érhető tetten: az a felfogás, hogy vannak a régi, alapító tagállamok, és vannak az „új” tagok, akik 2004-ben csatlakoztak; és még mindig azt gondolják a nagybetűs Nyugaton, hogy „itt vannak a keleti blokk friss demokráciái”, akik nem tudják, mit és hogyan kellene csinálni, nem értenek hozzá, és nincsenek is meg hozzá a „szakembereik”. Majd ők, Brüsszelből megtanítják mit, hogyan kell. Ezzel a felülről diktáló mentalitással kezelik az újnak nevezett tagállamokat. A demokrácia-deficit egy másik vetülete pedig az, hogy az említett „uniós értékekre” való hivatkozással igyekeznek letörni ugye a tagállami akaratot: ez viszont oda vezet el, hogy kialakul majd egy globális, de legalábbis uniós alkotmányjogi filmréteg, és a tagállami döntéshozatal akkor minősül legitimnek, ha ez utóbbinak megfelel – tekintet nélkül a választásokon megnyilvánuló népakaratra.

A legitimitás forrása így nem a nép, hanem az „uniós standard” lesz.

Én úgy hiszem egyébként, hogy a gazdasági együttműködés volt az a szint, amikor még valóban az alapításkori szándék szerint működött az Unió, illetve jogelődei. Bizonyos kérdéseket, amelyek a gazdasági-kereskedelmi együttműködéssel, a négy alapszabadsággal kapcsolatosak – így például a munkavállalás vagy egyes szolgáltatások területe – jó, ha harmonizáltan kezelünk, közös szabályok alapján. A probléma ott kezdődött, amikor a gazdasági együttműködésre elkezdik ráhúzni az ideológiai-világnézeti megfontolásokat: például munkaügyi szabályokra a kvótázást vagy a világnézeti semlegesség – értsd: ateizmus – követelményét. És innen már megindultunk a lejtőn: a fundamentalista módon értelmezett emberi jogokra hivatkozva beleszólnak a bevándorláspolitikába, az „unió pénzügyi érdekeire” hivatkozva pedig a tagállami igazságszolgáltatási rendszerek kialakításába. Politikai jellegű ügyekben tehát látható, hogy csak békétlenséget szül az egységesítésre tett minden kísérlet, ez pedig kifejezetten káros. Az eredeti elképzelés is a gazdaságról és a béke fenntartásáról szólt, a józan gazdasági együttműködés a biztonság záloga.

Lehetséges-e a konstruktív párbeszéd jogállamiság és szuverenitás kérdésében Nyugat- és Kelet-Európa között?

Lehetőség mindig van: a kérdés, hogy van-e rá igény. Az is kérdés, hogy a nyugati tagállamok visszalépésnek tekintenének-e a bizonyos komolyabb reformokat? Elvégre az ő értelmezésükben az integrációs „fejlődés” eljutott egy adott szintig, és ha innen visszafordulunk, akkor az a „megállíthatatlan történelmi haladás” bomlasztása. De szerintem ez hibás megközelítés.

Többen is mondják, hogy meg kell reformálni az EU-t, így Orbán Viktor és Emmanuel Macron is.

Mindössze a megközelítés más: Macron közelebbi együttműködést akar, Európai Egyesült Államokat, Magyarország és már országok pedig azt, hogy az Unió legalább a jelenleg hatályos szerződéses szövegeket betartva valóban tartsa tiszteletben a tagállamok eltérő alkotmányos identitását, szuverenitását és a szubszidiaritás elvét.

Mi a különbség a Nyugat és a Kelet alapállásában?

Amellett, hogy a nyugati országoknak alapvetően más a „szuverenitás-élménye”, mint a volt szocialista blokk országainak, amik csak 1990-ben szerezték vissza önállóságukat, a Lajtán túli elitek egy ártalmatlannak tűnő „kis füllentést” igyekeznek alapállításként bebetonozni. Ez az, hogy az Unió – tehát a nagy nyugati nettó befizetők – jófejségből pénzt adnak nekünk, ezért cserébe nekünk viszont kötelességünk, hogy az ő szabályaik szerint játszunk. Ez azonban hatalmas tévedés: a Nyugat nagyon is jól járt a keleti expanzióval. Az integrációra ácsingózó államok először privatizálták a stratégiai szektoraikat, megnyitva az utat a nyugati, versenyelőnyben lévő globális cégek előtt – amikkel a posztkommunista keleti vállalatok nyilván nem tudták felvenni az iramot –, majd az uniós csatlakozással liberalizálták piacaikat, „felkínálva” ráadásul munkaerőjüket a Nyugatnak. Szóval

az uniós források nem könyöradományok,

Magyarország és a többi, 2000-es években csatlakozott ország nagyon is sokat adott be a közösbe, ez a kompenzáció nekünk egész egyszerűen jár. Nagyon vicces volt látni, ahogy a „nyugati beavatkozásban” még utolsó szalmaszálként kapaszkodó hazai balliberális ellenzék nem kapott levegőt sem jóformán, amikor Merkel pár hete Sopronban kijelentette, hogy Magyarország jól használja fel az uniós forrásokat.

Lehet gátat szabni a szuverenitást sértő brüsszeli gyakorlatoknak?

Ehhez koordinált együttműködésre és fellépésre van szükség, valamint stratégiai politikai gondolkodásra, akár szövetségeseket szerezve egy-egy ügyhöz a „régi tagállamok” közül. Erre volt ékes példa a legutóbbi EU-csúcs, ahol Magyarország és szövetségesei meg tudták akadályozni, hogy Weber vagy Timmermans legyen a bizottsági elnök és kifejezett hozzájárulásuk kellett von der Leyen megszavazásához is.

Sokan nem hiába akarnak éket verni a kialakulóban lévő V4-es, keleti-európai blokkba,

mert félnek attól, hogy egy gazdaságilag is dinamikusan fejlődő térség megnövekedett politikai ambíciókkal kihívást jelenhet az eddig Berlin-Párizs tengelyen működő dominanciának. Azt pedig Németországnak is meg kell fontolnia, hogy Franciaországot preferálja-e első számú partnerként, vagy azt a térséget, mellyel összességében másfélszer akkora a kereskedelme volumene.

Hogyan látja az állam szerepét az egyéni és közösségi szabadságjogok megóvásában a 21. században?

A 21. században nem az állam, hanem a digitális óriások fognak valódi fenyegetést jelenteni az állampolgári és közösségi jogokra. Ezek az IT-cégek óriási adathalmaz felett gazdálkodnak, rálátnak vagy hamarosan rá fognak látni életünk valamennyi szegmensére, viszont sem olyan stratégiai-nemzetbiztonsági érdekek, sem olyan jogszabályok nem kötik őket, mint amilyenek az államokat. Ráadásul

intézményesült szerepük, „digitális szuverenitásuk” vetekszik az államokéval,

a vélemények, hírek algoritmikus irányításával, politikai folyamatok virtuális befolyásolásával választásokat tudnak befolyásolni, politikai rendszereket megdönteni vagy politikusokat felemelni. Ezekre a kihívásokra az államnak még időben választ kell adnia, mert bármilyen trendinek is tűnik ma, hogy minden a digitalizáció, az okostermékek és a közösségi média körül forog, ez előbb-utóbb vissza fog ütni.

Mi lehet az oka a demokrácia és a liberalizmus konfliktusának – mennyire új jelenség ez és milyen következményei lehetnek az európai jobboldal számára?

A kérdés az, hogy mi a liberalizmus? Azok, akiket ma a posztmodernben liberálisnak nevezünk, voltaképpen kicsodák? Mert nincsen semmi közük az eredeti liberalizmushoz. Sőt, kissé szürreális is, de azt lehet mondani, hogy

ma a konzervatívok képviselik a klasszikus liberalizmus eredeti értékeit.

A konzervatív ma pusztán annyit kér, hogy hallgattassék meg a másik fél is – a kortárs liberalizmus mások érzékenységére és a politikai korrektségre hivatkozva viszont azt követeli, hogy „hallgattassék el a másik fél”. Egy kanadai felmérésben megkérdezték az emberektől: mit tennének, ha megtudnák, hogy a legjobb barátjuk a másik politikai oldalt támogatja. A konzervatívok azt felelték, hogy nem érdekli őket, a legjobb barátjukról van szó. A liberálisok azt felelték, hogy soha többé nem állnának szóba vele. Az észak-amerikai egyetemi kampuszokon szóló safe space- és trigger warning-őrület mind ennek a gyakorlati megnyilvánulása.

A hatályos liberális krédó tehát azt mondja, hogy a demokrácia csak liberális lehet: ha egy politikai rendszer nem liberális, akkor nem is lehet értékes, pláne nem lehet demokrácia. Mindezt persze a különböző, politikán kívül kiépített kommunikációs csatornán nagyon látványos és érzékenyítő módon terjesztik, mintha ez egy univerzális igazság lenne – nyilván nem az. Ez persze csak egy elvi állítás, de amikor – például Magyarországon – gyakorlati példa is akad arra, hogy egy nem liberális kereszténydemokrácia működhet politikailag és gazdaságilag is sikeresen, akkor nagyon frusztrált lesz mindenki a balliberális oldalon, hiszen a „tankönyv” szerint ennek nem így kellene lennie. Szóval úgy néz ki, nem a történelemnek, hanem a liberális korszellemnek van vége.

Fotók: Földházi Árpád

Összesen 182 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Szerintem a mai problémák gyökere az EU Parlamentjének létrehozásában keresendő. Ez tette lehetővé, hogy az EU-ban a gazdasági ügyeket megelőzze az ideológia, a pártpolitikai ügyek és lett az EU a politikai ideológia harci színtere.

Mindezért elsősorban a német és francia balliberális vezetés a hibás. Oroszlánrésze van benne Angela Merkelnek.

Ehhez kapcsolnám: „a gazdasági együttműködés volt az a szint, amikor még valóban az alapításkori szándék szerint működött az Unió, illetve jogelődei. Bizonyos kérdéseket, amelyek a gazdasági-kereskedelmi együttműködéssel, a négy alapszabadsággal kapcsolatosak – így például a munkavállalás vagy egyes szolgáltatások területe – jó, ha harmonizáltan kezelünk, közös szabályok alapján. A probléma ott kezdődött, amikor a gazdasági együttműködésre elkezdik ráhúzni az ideológiai-világnézeti megfontolásokat: például munkaügyi szabályokra a kvótázást vagy a világnézeti semlegesség – értsd: ateizmus – követelményét. És innen már megindultunk a lejtőn: a fundamentalista módon értelmezett emberi jogokra hivatkozva beleszólnak a bevándorláspolitikába, az „unió pénzügyi érdekeire” hivatkozva pedig a tagállami igazságszolgáltatási rendszerek kialakításába. Politikai jellegű ügyekben tehát látható, hogy csak békétlenséget szül az egységesítésre tett minden kísérlet, ez pedig kifejezetten káros. Az eredeti elképzelés is a gazdaságról és a béke fenntartásáról szólt, a józan gazdasági együttműködés a biztonság záloga.”

"A 21. században nem az állam, hanem a digitális óriások fognak valódi fenyegetést jelenteni az állampolgári és közösségi jogokra. Ezek az IT-cégek óriási adathalmaz felett gazdálkodnak, rálátnak vagy hamarosan rá fognak látni életünk valamennyi szegmensére, viszont sem olyan stratégiai-nemzetbiztonsági érdekek, sem olyan jogszabályok nem kötik őket, mint amilyenek az államokat. Ráadásul intézményesült szerepük, „digitális szuverenitásuk” vetekszik az államokéval, a vélemények, hírek algoritmikus irányításával, politikai folyamatok virtuális befolyásolásával választásokat tudnak befolyásolni, politikai rendszereket megdönteni vagy politikusokat felemelni. Ezekre a kihívásokra az államnak még időben választ kell adnia, mert bármilyen trendinek is tűnik ma, hogy minden a digitalizáció, az okostermékek és a közösségi média körül forog, ez előbb-utóbb vissza fog ütni."

Ennek bizonyítására, mint alap és "lábazat" jó példa az amerikai Szilícium-völgy, amely ma már nem egy semleges technológiai központ, hanem hanem egy politikai, ideológiai mozgalom, melynek célja, átnevelő programot adni a világnak, eszközként felhasználva az egyént egy globalizált világban. Így válik az egyén önmaga rabszolgájává, kiszolgáltatva a tőkének és a profitnak. Ez a napjaink liberális demokráciának az alapja, amely előbb-utóbb anarchiába, világháborúba viszi az emberiséget a Földön.

A következetességhez hozzátartozik, hogy Soros Györgyről és az általa létrehozott függetlennek misztifikált szervezetek ideológiájáról se feledkezzünk meg – Nyílt társadalom – amely alappillére a liberális demokráciának, ami a valóságban liberális diktatúra, leöntve az egyéni szabadság mázával.

A mai modern liberálisok liberalfasiszták.

Válaszok:
Berecskereki | 2019. augusztus 31. 9:25

A jelentések elferdítésében előjárnak a HVG "szoba filozófusai".
Ilyen a ma megjelent eddig írás, "Itt az ideje tisztázni, hogy Kossuth egészen mást gondolt az illiberalizmusról, mint Orbán Viktor" címmel.

Kossuth liberális volt, hanem nemzeti liberális.
"A Tudományos Gyűjtemény című folyóirat 1819. évi első számában Benkő Sámuel, a kor híres orvosa arra figyelmeztetett, hogy ha túl könnyen, túl sokan kapják meg az engedélyt az orvosi működésre, akkor „hamar immoraIis, illiberalis ars válhat a' ditsö tudományból” - olvasható a cikkben.

Csakhogy ebben a szövegkörnyezetben az illiberális szó "nem liberális" fogalommal egyenlő.

"A Tudományos Gyűjtemény című folyóirat 1819. évi első számában Benkő Sámuel, a kor híres orvosa arra figyelmeztetett, hogy ha túl könnyen, túl sokan kapják meg az engedélyt az orvosi működésre, akkor „hamar immoraIis, illiberalis ars válhat a' ditsö tudományból” - olvasható az írásban.

Itt pedig az illiberális a nagyvonalúságnak felel meg.

Kölcsey Ferenc levelében megfogalmazott illiberális szóra ugyanaz igaz, amit Kossutnál írtam, ahogy a többi idézetre is.

Végezetül. Amire a cikkíró hivatkozik, abban a korban amikor az illiberalizmus szót használták nem azt jelentett, mint amit Fareed Zakaria használta egy gyakran idézett cikkében, mely 1997-ben jelent meg a Foreign Affairs című lapban.

Válaszok:
Berecskereki | 2019. augusztus 31. 9:22

A kapcsolódó link: https://hvg.hu/itthon/201935__illiberalis__magyar_ertelmezes__orbanformula__kicsinyes_tobbseg

"Filozófiát és az ideológiát nem ártana rendbe tenni a kis hölgy
fejében ."

Akkor neked meg új fejet kellene esztergálni. Javaslom az akácfát.

"A mai modern liberálisok liberalfasiszták."
Amit úgy is lehet értelmezni: nagyvonalú fasiszták.

Válaszok:
pollip | 2019. augusztus 31. 11:40

Ki emlékszik még erre a bejegyzésére?

„Nincsen jó szó, ami leírja a bennem forrongó indulatot. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyen csalódottságot (talán 2006-ban). A Momentum jött, és rombolással lépett a politikai színtérre. »Nincs konkrét ötletünk meg programunk, csak már elégedetlen volt a tagság, kellett valamit csinálni.« Sikerült, milliók álma foszlott szét, igazi ballibsi eredmény. Építeni nehezebb lenne, tudom. Hát hánynom kell tőletek.

Remélem a kortársaim, a magyar fiatalok többsége nem olyan és nem úgy gondolkodik, mint ti. A neveteket mától csupa kisbetűvel írom csak le."
https://mandiner.hu/cikk/20170222_parkanyi_eszter_hanynom_kell_toletek

Ami még hozzátartozna a poszthoz.

"„A liberálisok végletesen, őrületesen illiberálisok lettek, és ez súlyos probléma” – mondta Piers Morgan brit újságíró és műsorvezető Ben Shapiro amerikai konzervatív kommentátornak adott minapi interjújában, kifejve ellenérzéseit az új progresszívekkel szemben. Szerinte az, hogy a liberálisok meg akarják mondani az embereknek, hogyan éljenek, és azzal fenyegetnek, hogy az ennek ellenszegülők hírnevét tönkreteszik, „egyfajta fasizmus”. "

Ausztráliában már rég Liberális Párt a neve a konzervatív gondolat egyik (legnagyobb) képviselőjének. A második legnagyobb a Nemzeti Párt.

" Gondolom, az ilyen hölgyektől emészti at irigység a Szél-Demeter-Lukács- vonulatot, hogy az MSZP jeleseit ne is említsem!"

Úgy gondolod, hogy felfogják miről szól?

Pomogáts Béla tévedése, melyre az 1994-1998, 2002-2010 évi kormányzati ciklus bizonyság.

"A nemzeti liberalizmus gondolatköre és hagyománya mindezzel súlyos válságba került, és ma, elszigetelt értelmiségi csoportokon és szellemi műhelyeken kívül, igazából nincs olyan politikai erő, amely ezt a gondolatot és örökséget őszintén felvállalná. Értem Molnár Gusztáv aggodalmát emiatt. Az általa szorgalmazott – a nemzeti és az európai, a konzervatív és a liberális értékeket egyaránt képviselő és érvényesítő – koalíciót mégsem lehet egyszerűen egy létrehozandó „konzervatív-liberális blokkra” építeni, annál kevésbé, mert egy ilyen koalíciónak az adott helyzetet és az elmúlt három esztendőben kialakult frontvonalakat, valamint a politikában bevezetett küzdőmorált tekintve amúgy is kicsinyek az esélyei.

Sok mindennek meg kellene változnia ahhoz, hogy egy ilyen koalícióban hinni lehessen. Magam két lehetőséget látok: egyrészt azt, hogy a Magyar Demokrata Fórumban újra megjelenik és megerősödik a nemzeti liberális hagyomány, másrészt azt, hogy ennek a hagyománynak a folytonosságát más politikai erők vállalják fel, így a liberális pártok, például a Fidesz a maga változóban lévő stratégiájának megfelelően, vagy a szabad demokraták, éppen Kuncze Gábor előtérbe kerülése következtében. Az első lehetőséggel, vagyis az MDF „liberalizálódásával” szemben, sajnos, erős kételyeket lehet állítani: a Fórum ugyanis akkor, midőn megszabadult saját jobboldali radikálisaitól, nem a nemzeti liberális elvek és stílus, inkább egy konzervatív és autoritárius pragmatikus politikai tradíció irányába mozdult el. Ezért is volna végzetes, hogyha a liberális hagyományokat is vállaló Antall József kezéből kikerülne a vezetés. Mindazonáltal lehetséges, hogy a nemzeti liberalizmus gondolatkörét a jövőben a liberális pártoknak vagy a velük szimpatizáló értelmiségi köröknek kell magukra vállalniuk."

Válaszok:
Berecskereki | 2019. augusztus 31. 12:08

Azért idéztem, mert kapcsolódik a poszthoz és a korábbi hozzászólásaimból az is kiderül, hogy egyetértek vele.

Kuncze Gábor nemzeti liberális lenne?!
Anyám borogass!

"Horn egy tehetséges, rátermett reálpolitikus volt"

Ezzel csak részben értek egyet, mivel az SZDSZ koalicóba való vételével ő kezdte el leamortizálni az MSZP-t. Nem volt szükség a kormányzáshoz az SZDSZ-re, mivel a 386 képviselői helyből 209 rendelkezett. Az SZDSZ-el együtt kétharmad lett, amelyre csak egyszer volt szükség, amikor az önkormányzati választási törvényt megváltoztatták.

"Gyurcsány ezzel szemben egy tehetségtelen, "

Már hogyan állíthatsz ilyent?!
Gyurcsány Ferenc egy tehetséges bűvész és szexista volt. Elbűvészkedte az állami vagyont, a költségvetést és elkúrta a kormányzást. Ha hatalomra jutna, ismét megtenné.

Röviden: A magyar ellenzék ideológiája nemzetellenes liberalizmus. Meg azoké is akik velük szövetkeznek.

"Interjúalanyunk az unalomig hajtogatott toposzokat ismételgeti, mondja fel, amik a visszájára fordítva is tökéletesen értelmesek."

Az eszed tokja. Visszájára fordítva egy bődületes marhaság.

Nézd meg Anna húgàt akkor!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés