A kiérdemelt tragikum

Ki tudja, miért és mióta jellemzi modern gondolkodásunkat, életmódunkat és kreatív képzeletünket a tragikum kerülésének a szándéka. Ha lehet, elkerülnénk, elodáznánk a tragikus élmények hatását. Ha mégis kikerülhetetlenné válik, választanánk inkább a gyöngített (light) változatát. Elbeszélésmódunkban is, ha lehet, inkább a parabolisztikus megközelítéseket alkalmazunk a durva valóság megfogalmazása helyett. Homérosz korában, az életben és a művészetben (a színpadon is!) még elfogadott eleme volt a társadalmi párbeszédnek, még inkább annak égi másának, a művészi az irodalmi megfogalmazásoknak, igen, az élet tükörképének a tragikum. 

„Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét, 
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, 
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette, 
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak 
és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja, 
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva 
Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz.”
(Devecseri Gábor fordítása)

Homérosz az Iliászban még a haragot (thümosz) így ünnepli, énekeli meg a bevezető sorokban.

A harag végleg negatív besorolást nyert. Valóban csak negatív lehet a harag? Az ógörög dráma, az Élektra a szent harag dicsőítésével ékeskedik. Egy pillanatra sem sejlik fel a legnaivabb nézőben sem, hogy a temetés tisztességért, kora morális minimumáért ágáló és harcoló hősnő sorsa tetőzhet, magasodhat fel másként, mint a véges tragikumban. 

Kényelmes, mai konzumszemléletünk és elvárásaink a tragikumot is kerülni igyekeznek. Még a tragikum nagy pillanatait saját világunkból kivetítjük, mások ügye és a katarzis pillanataiban legfeljebb az együtt érző szemlélő szerepébe bújunk, de semmi esetre sem kívánjuk magunkra venni, „akinek nem inge”-alapon. Eredetileg azonban az egyetemes tragikum (nem a mellékcselekmények balszerencséje!) az élet drámai eseménye volt, és a művészi ábrázolásnak elkerülhetetlen és állandó következményévé vált. Mai kissé mézeskalácsos háznak remélt, képzelt (képzetünket olykor sznobizmussal leplezett) titkos, de elvárt világképünk húzódozik tőle. Mintha visszájára fordult volna az eredeti drámai szerkezettel szembeni gondolkodásunk. 

Mint ahogyan ma elképzelhetetlen volna például a „hogy vagy?” kérdésre őszintén válaszolni – a tragikum élményét is kerülni, legalább is elnapolni akarjuk. Közhelyre közhely a megfelelő válasz. Csak a „jól vagyok” az elfogadható. A „rosszul” (ezért, vagy azért) vagy a „mi közöd hozzá?”, a durva elutasítás a mindennapi közhely-ostrommal szemben modortalannak számít. Ez a How do you do? világjelenségének elképzelhetetlen, illetlen visszautasítása lenne. Marad az álságosnak vélt közhelyválasz. A tragikum pedig eredendően a mindennapjaink tartozéka. Kikerülhetetlen? 

A szerelem talán legszebb, legmeghatóbb története a drámairodalomban az ikonikus Rómeó és Júlia. A tragikus kettős halál nélkül nem volna általánosan (el-)ismert jelképe a határtalan szerelemnek. Ez a régi történet, mely feltételezhetően Héloise és Abélard tragikus legendájáig vezethető vissza, a feloldhatatlanságában szimbolizálja a csúcson tomboló szerelem és a múló idő örök ütközését. Shakespeare megállította az időt. Egyetlen eszköze volt rá, a halál – a tragikum. Minden más forgatókönyv a közhelyek irányába sodorná a témát („boldogan, vagy unottan éltek, míg meg nem haltak”).

Ilyen vagy olyan és annyi, amennyi egy emberi sorsban elfér. Mindenki tudja, hogy a vég, a halál bekövetkezik. A halál az egyén földi szempontjából mindenek univerzális vége lesz. Kérdés, vannak-e nem egyéni szempontok az élet legkiélezettebb pillanatában, a halálban? Amíg élünk, ezt sosem tudjuk meg. Már a négy éves gyermek is játszik a halál gondolatával. Kóstolgatja. És egy életen át: sosem jut vele semmire. Mert az élet élménye ezt az egyszerű tényt atavisztikusan sosem fogadja el igazán. A felnőtt ember is halasztgatja, félve a „majd”-ba helyezi szembesüléseit az abszolút véggel. Az élet élni akar. Bár átmenetileg a sajátunk, de csak benne utazunk az időben, míg az ki nem vet magából. A változhatatlan tragikum élménye végigkísér mindenkit ezen az utazáson, vagyis egy életen át.

Adott tehát a véges emberi sors. Viszont a tudatunkban működik a végtelen képzete. Civilizációnkból, műveltségünkből is ez adódik. Szellemünkkel végtelen évszázadokat barangolhatunk be. Előre és hátra. Mindegy, hogy tárgyilagos, vagy torzított képet alkotunk a múltról, vagy a jövőről. Ahány ember, annyi képzelet, vágy, terv és ez akkor is igaz lenne, ha egyetlen kanonizált tanból eszkábálnánk össze világképünket, múltastul, távlatostul utódainkra vetítve. Szkizofrén képlet, tán ezért is jellemző ránk e műveltségünk és etikánknak az örök ihletője.

A lényeg a véges lét és a végtelenbe tekintő szellem ütközése. Szeretjük, nem szeretjük, legnagyobb ajándéka sorsunknak a félelmetes tragikum.  Kivédhetetlen, elodázhatatlan marad a vég számunkra, mauzóleumok, piramisok, munifikálás, szoborállítás, emlékünnepélyek, „örökéletű” tanok ellenére. Örökkön a végtelen semmibe torkollik minden csoportos és egyéni tragikum. Csak változékony, többszörösen kisajátítható szavak maradnak meg, és erodálódnak az időben. Tragikum nélkül nem volna ember és nem létezhet katarzis – színház sem.

A tragikum az emberi gondolkodás megindítója. Megteremti a mitológiákat, isteneket, művészetet, tudományt. Az egész emberi műveltség origója. Általa emelkedik fölébe az ember, ez a sérülékeny, gyenge zsákmányemlős. A tragikum élménye még a „legintelligensebb” állatfajoknál is, melyek tapasztalataik alapján csodálatosan „okos” reakciórendszerekkel könnyítik meg életüket, zsákmányszerzésüket, ez kimarad a létezésükből. Minden látszólag összehasonlítható jelenség mellett (mert akadnak ilyenek, és nem pusztán az állatmesékben), absztrahálni, elvontan gondolkodni csak az ember képes. Valószínűleg a halál, a tragikum tudata nélkül ez az embernek sem sikerülne.

Minden a halállal kezdődött. Groteszk állítás, de vitatni nehéz volna. Minden tragikum emberi, sőt emberfeletti – üzeni Rómeó és Júlia csókja. Leírva ez ugyan paradoxonnak hat, mégis kikerülhetetlen (kissé keserű) igazság. Talán éppen a halál tudatos elfogadása a tragikum maga. Hatalmas teher, de nélküle állatok lennénk. Istenhez hasonlító arcunk is végül a tragikumnak köszönhető. Ott kell élnie a színpadokon a drámai cselekményben még a vígjátékok, komédiák esetében is.

Mégis keserű az embernek ez a tudat, oly nehezen viseli, magyarázza, alakítja tragikus élményét művészetté. És nehéz szívvel veti bele lelkének, reményeinek nagy nehézségekkel felállított légvárait a katarzis tüzébe. Mert oly nehéz embernek lenni. 
Halandóságunk tudatában a tudás gyűjtögetésének, olykor megszállott szenvedélyébe menekülnénk, de a tudással, a bigott önbutítások megkerülésének etikai fegyelmével, parancsával, tán még nehezebb a tragikumot elviselni.

A tragikum elviselése maga az ember. Ez lehet csak a szellem diadala. Pillanatnyi csúcspont ugyan, de minden diadal csupán egy villanásnyi.

A tragikum elviselése, bár nem a boldogság, hanem valami lelki egyensúly megközelítése. De ennél több nincsen.

A tragikum alakítja, formálja a művészetet és az alkotókat. Mind az opust létrehozókat, mind a megszólaltatókat. A felelősség kérdése a művek megszólaltatóinál nagyon összetett. Az emberi létnek és a művészeteknek is szüksége van tehát a kiérdemelt tragikumra. A tragikum megszólaltatóinak pedig elvitathatatlan hitelességre. Ez hordozza az emberi lét méltóságát. A kiérdemelt tragikum hiánya az értelmetlenné vált sors büntetése.