Háború újratöltve: mi folyik Líbiában?

2019. május 10. 13:35
Mummár Kaddáfi 2011-es megbuktatása, majd halála óta nem talál magára Líbia: központi vezetésű, egységes államrend helyett egyes városok, klánok és hadurak marakodnak a territóriumokért. Haftar tábornok Líbia új erős embereként emelkedne fel – polgárháborús körülmények és nemzetközi játszmák közepette. Riportunk!

Írta: Marsai Viktor (Nemzeti Közszolgálati Egyetem; Migrációkutató Intézet)

 

Bizonyára sok város pályázik a Földközi-tenger gyöngyszeme címre, de Tripoli egész biztosan az esélyes versenyzők között szerepel. A fehér, rendezett házsorok a valószínűtlenül kék mediterrán ég alatt, a tenger, a csinos kávéházak még idén márciusban is békebeli idillt idéztek. Hiába kerestem az elmúlt nyolc év polgárháborújának nyomait az épületeken.

„Nem, itt a katonák inkább kivonulnak a városon kívülre, hogy ne lőjék szét az épületek” – mondta egyik helyi vezetőnk. És bár mindig érdemes gyakorolnunk a forráskritikát, ahhoz túl sokat láttam a városból, hogy egyszerű Patyomkin-utcákkal kiszúrják a szemem: bár a Mártírok tere (a korábbi Zöld tér) és a Vörös Erőd környéke még európai mércével is rendezett, a külvárosok láttán sincs ok panaszra.

Tripoli a háború előtt...

Tripoli egy lüktető és vibráló nagyváros volt, ahol ugyan be kellett tartani a játékszabályokat (helyi kísérő nélkül nem ildomos közlekedni, és nem egészséges látványosan fotózni a helyi milíciák és biztonsági erők ellenőrzőpontjait), de azok többnyire világosak és kiszámíthatóak voltak. Az egyes milíciák érdekszférái – mind területileg, mind a háborús gazdaság kapcsán – jól le voltak határolva, a közintézmények működtek, a boltok nyitva voltak, a Mitiga Nemzetközi Repülőtérre tartó járatok pedig tömve voltak utasokkal.

Esetenként ugyan megszólaltak a fegyverek,

de azok zömében inkább a szervezett bűnözői csoportok közti összecsapásokat vagy épp egy esküvői ünnepséget jeleztek.

A Mummár Kaddáfi 2011-es megbuktatása óta eltelt időszak nem minden esetben bizonyult ennyire kiegyensúlyozottnak a főváros és Líbia lakói számára. A diktátor 2011 októberi halála után a külső szereplők – mint a Kaddáfi erői ellen légicsapásokat folytató NATO – hamar magukra hagyták az örömmámorban úszó országot, abban bízva, hogy a líbiai lakosság saját maga majd megoldja a politikai átmenetet.

Az első években úgy tűnt, ez jó döntésnek bizonyult: 2012 nyarán rendben lezajlottak az első választások az országban, és szemben Tunéziával vagy Egyiptommal, még az iszlamista áttörés is elmaradt. A gazdaság újra működni kezdett, az olajtermelés csaknem elérte a háború előtti szintet.

...és Tripoli háború közben

A mélyben azonban már gyülekeztek a feszültségek.

Az egyes líbiai hatalmi központok – városok, politikai csoportok, fegyveres milíciák – egyre nagyobb hatalomra tettek szert,

és egyes szereplőkben csillapíthatatlan étvágy támadt az elérhető javakra: a kikötők, repterek ellenőrzésére, a vámok lefölözésére, illetve az olajbevételek megszerzésére. Márpedig egy erős központi hatalom kiépítése akadályozta volna ennek zavartalanságát.

Nem véletlen, hogy fegyverrel a kézben számos belső – és külső – aktor tevékenykedett azon, hogy ellehetetlenítse az erős kormányzat kiépítését. 2014-re a helyzet olyannyira elmérgesedett a szereplők között, hogy kitört a második líbiai polgárháború, amelynek során az ország infrastruktúrájában jóval komolyabb károk keletkeztek, mint 2011-ben – ekkor kellett például lezárni Tripoli nemzetközi repülőterét, amelyet teljesen szétlőttek a harcokban. Ekkora datálható Haftar tábornok felemelkedése is, aki a zavarosban halászva próbálta felépíteni a Líbiát megmentő erős ember imázsát – eleinte mérsékelt sikerrel.

Az ENSZ vezette tárgyalások eredményeképpen a felek tűzszünetet kötöttek, és 2015-ben sor került a Nemzeti Egyetértés Kormányának (GNA) megválasztására Fáiz Szarrádzs vezetésével. Hamar kiderült azonban, hogy az ígéretek dacára Szarrádzs nem élvezi sem a líbiai politikai csoportok, sem a külső szereplők egyöntetű támogatását. De legalább a második polgárháború véget ért, és a szereplők – kisebb összeütközéseket leszámítva – inkább a tárgyalóasztalnál keresték a megoldást. Bár Haftar tábornok, aki külső támogatóinak hála komoly katonai potenciált épített fel a keleti Kireneikában, rendszeresen ígérgette, hogy elfoglalja Tripolitániát és a fővárost, ez üres fenyegetődzésnek tűnt.

A komoly katonai erő ugyanis nem jelentette azt, hogy ne lettek volna számottevő ellenfelei az országban.

Még 2016-ban is, amikor a vele korántsem szimpatizáló miszrátai milíciák véres harcok árán felszabadították Szirt városát az Iszlám Állam uralma alól, komoly nemzetközi tárgyalások folytak arról, hogy a miszrátaiak ne folytassák offenzívájukat Haftar ellen – a rossz nyelvek szerint azért, mert a tábornok támogatói tartottak attól, hogy pártfogoltjuk rövid úton vereséget szenvedne.

Mindezek miatt az elmúlt évek során – különösen a 2017 óta tartó, gyakran egymást kioltó intenzív olasz és francia közvetítés óta – a legtöbb szereplőben az a kép alakult ki, hogy a konfliktus legrosszabb része már mögöttük van: harcias retorikája ellenére Haftar és Líbiai Nemzeti Hadserege (LNA) is hajlani látszott az egyezségre a nemzetközi közösség által elismert egységkormánnyal és annak miniszterelnökével, Fáiz Szarrádzzsal, annál is inkább, mert a háború egyik fél számára sem látszott kifizetődőnek. Szarrádzs és Haftar – több más korábbi találkozóval a hátuk mögött – még 2019 március végén is találkoztak Abu Dhabiban, ahol megegyeztek arról, hogy fenntartják a békét és részt fognak venni az április közepére tervezett nemzeti konferencián Gadámaszban, amelyben a líbiai törzsek és városok 130 küldöttje fogja megvitatni az ország jövőjét – szigorúan külső szereplők bevonása nélkül.

Líbia állapota 2019 áprilisában (forrás: South Front)

2019. április 4-én azonban ez az idilli forgatókönyv a múltté lett, amikor

Haftar tábornok élő televízióadásban üzent hadat az egységkormánynak,

terroristáknak bélyegezve annak támogatóit és bejelentve a Tripoli ,,felszabadítására” indított offenzívát.

A lépés nem volt teljesen előzmény nélküli. Az előző hónapokban Haftar erői pénzzel, fenyegetéssel és kedvező ajánlatokkal számos dél-líbiai törzset és fegyveres csoportot a maguk oldalára állítottak. A fezzáni területszerzés nyugtalansággal töltötte el a Haftar-ellenes erőket, különösen a miszrátai milíciákat, a tábornok ugyanis egyértelműen a főváros bekerítésére törekedett. Ráadásul az ország össze nagyobb olajmezője az ellenőrzése alá került. Március végén a Szarrádzs-párti erők állítólag már ellentámadást fontolgattak, de az ENSZ-főtitkár különmegbízottja, Gaszán Szaláma lebeszélte őket erről, mondván, a tárgyalásos megoldás az egyetlen járható út.

Haftar és szövetségesei nyilvánvalóan azt gondolták, hogy egy huszáros rohammal elfoglalják Tripolit, kész helyzet elé állítva az egységkormányt.

Ez a terv azonban nem járt sikerrel, alapvetően két ok miatt: egyrészt a Tripoliban és környékén tevékenykedő milíciák a vártnál jóval kisebb számban álltak át a hadúr oldalára; másrészt a Szarrádzs-párti erők legerősebb frakcióját képviselő miszrátaiak nagyon gyorsan reagáltak, és megerősítették a főváros védelmét. Az azóta eltelt csaknem egy hónap során a harcok változó intenzitással, de folytatódtak Tripoli körül: egyes helyeken az LNA benyomult a külső kerületekbe, máshol azonban a szövetséges erők 60 kilométerre szorították vissza a településtől Haftar erőit. A tábornok két okból is óvakodik az elhúzódó utcai harcoktól: egyrészt

a város szétlövése nem segítené elő „felszabadítói” imázsát sem a bel-, sem a külföldi közvélemény előtt;

másrészt hangzatos retorikája ellenére kérdéses, hogy katonailag képes lenne-e kiharcolni a győzelmet. Haftar erői, amelyek zömét csádi és darfúri zsoldosok adják, nem jártasak a városharcban, miközben a miszrátaiak szövetségében számos olyan harcedzett alakulat található, amely meghatározó szerepet játszott Szirt 2016-es ostromakor az Iszlám Állam erőinek megsemmisítésében.

Halifa Haftar: erős ember lenne

A hadúr offenzívája kapcsán a legfontosabb kérdés, hogy az mennyire volt egyéni akció, és mennyire történt külföldi támogatóinak beleegyezésével. A médiahíreket figyelve mind Olaszország, mind a Szarrádzs-kormány

meg van győződve a tábornok mögött álló folyamatos francia támogatásról,

amelyet Párizs tagad. Ugyanakkor az offenzíva elakadása után Haftar másik fontos támogatójához, Kairóhoz látogatott, miközben a tábornok egyik vezető katonai parancsnoka Moszkvában bukkant fel. Árulkodó az is, hogy a nemzetközileg elismert kormány elleni nyilvánvaló fegyveres agresszió ellenére az ENSZ Biztonsági Tanácsa semmiféle határozatot sem fogadott el Haftar ellen – a brit javaslatot az Egyesült Államok és Oroszország példás egyetértéssel blokkolta.

Haftar az elmúlt években a külföldi támogatóknak – Franciaországnak, Oroszországnak, Egyiptomnak, az Egyesült Arab Emírségeknek, Szaúd-Arábiának és kisebb részben az Egyesült Államoknak – köszönhetően helyi parancsnokból nőtte ki magát a líbiai belpolitika megkerülhetetlen szereplőjévé.

Macron, Haftar két jó barát?

A tábornok gondosan építette az erős ember és az antiterrorista katonai vezető képét, amely azonban két ponton is téves: egyrészt Haftar egyáltalán nem erőskezű vezető, és a líbiai milíciák, illetve a lakosság zöme hallani sem akar arról, hogy fejet hajtson előtte; másrészt Haftar gond nélkül kiegyezett kifejezetten dzsihádista csoportokkal is, cserébe, ha azok támogatták Tripoli elleni tevékenységét. Mindez azért is különösen problémás, mert így végeredményben egy tényleg erős ember helyett, aki képes egyesíteni a végletekig megosztott Líbiát,

egy másodvonalbeli hadúr került a középpontba

egy elhúzódó konfliktus, a harmadik líbiai polgárháború ígéretével. Ráadásul úgy tűnik, Haftar külső szövetségesei ahelyett, hogy belátnák kudarcukat, a tábornok támogatásával tovább tüzelik a válságot.

Mindez katasztrofális hír a líbiai lakosság számára, amelynek hétköznapjait ismét feldúlja a háború. Bár Tripoliban az élet – leszámítva néhány külső kerületet – hetekkel a támadás után is zavartalanul folyt, április végére az áramkimaradások és a fogyasztási cikkek árának növekedése egyre inkább érezhetővé tette a fegyveres konfliktust. Az elmúlt napokban a Ramadán beköszönte ugyan mérsékelni látszik a harcok intenzitását, de egyelőre csak remélhetjük, hogy ez tartós trend lesz.

Mindenesetre biztató fejlemény, hogy a Haftar egyik legfőbb támogatójának számító Franciaország is azonnali tűzszünetre szólított fel. Elképzelhető,hogy Macron lépésének fő célja a lehetőségteremtés a tábornok számára, hogy a villámháború kudarca után arcvesztés nélkül üljön ismét a tárgyalóasztalhoz. De hogy ez így van-e, és hogy Haftar él-e az ajánlattal, a jövő zenéje.

Európa számára különösen fájdalmas, hogy vezető hatalmai nem tudnak egységes álláspontot kialakítani a válság kapcsán. Mindez a migráció és az Iszlám Állam líbiai jelenléte miatt a kontinens biztonságát is közvetlenül érintheti, így az EU államainak is elemi érdeke, hogy a krízis mielőbb véget érjen, és a líbiai felek a fegyverek helyett ismét a tárgyalóasztalnál keressék a megoldást.

Összesen 35 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Akkor Franciaországnak, Németországnak, a Benelux államokban megvan az aranyat érő munkaerő utánpótlásuk és a demográfia problémájuk is megoldódik. Weber és Timmermans tapsikolhat.

A Rothschildia rászólt Macronra, mi ez a nyugalom Líbiában, mire Macron: Most nem lehet bombáznom, EP-választások lesznek.
Ezután a Rothschildia megkérdezte szíj ájjét, Milófaszért tartunk benneteket? kussolás lesz, de találjatok ki valamit Líbián. Ez nem parancs, csak baráti kérés.
Abszurd helyzet, hogy mennének a millió iszlám minőségi emberek Európa népességét megmenteni, és egy ki.aszott mozgósítást, útvonalat nem képes ez a cég összehozni...
És gyorsan jött Haftar tábornok, természetesen a demokrácia embere.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés