A politika azé, aki elképzeli – miért toporog a magyar ellenzék?

2019. április 13. 07:32

Leimeiszter Barnabás
Mandiner

Az ellenzéknek a saját hajánál fogva kéne kihúznia magát a csávából, amit a Fidesz képzelethegemóniája jelent.

A politika azé, aki elképzeli. Akié a fantázia, azé a hatalom. A politikacsinálásban – a tízes évek végén egyre inkább meghatározó kontentpolitika művelésében meg pláne – a kreativitás az egyetlen mérce.

Sokan beszélnek arról, szinte közhellyé is lett, hogy a magyar ellenzéknek akkor lenne esélye megbuktatnia a kormányt, ha ő alakítaná a közbeszédet. De hát alakítja azt a villamoson levideózott, maszturbáló csöves is, különösebb társadalmi következmények nélkül – pedig a vaskos felkiáltójelek meg a Facebook-megosztások nem maradnak el.

Az alkotó képzelet kiirthatatlan a politikából, legyen az hagyományos vagy éppen kontentelvű. A pragmatizmuson, a hatalom- és becsvágyon, az intrikákon, a tömegnek való tetszelgésen túl ez jelenti a politika sajátos szépségét, ez rokonítja legforróbb pillanataiban a poézissel (gör. ποιέω, jelentése: tenni, teremteni). A politikában munkáló, drámaian szabad fantázia magyarázza azt is, hogy

a közélet semmi máshoz nem hasonlítható módon stimulál – dühbe hoz, felkavar, nevetésre késztet – bennünket.

Ezért nem lehet hosszú távon esélye annak a racionalista, technokratikus, elvekre és intézményekre épülő politikai rendszernek, amiről a felvilágosult, prózaivá lett Nyugat pampog. A materiális jólét, a siker néhány évtizedig egyben tarthat egy társadalmat, az ember költői szomja azonban végül erősebbnek bizonyul nála, és szétrombolja az elkényelmesítő status quót. Inkább választja a káoszt, mint a sivár megnyugvást. Ez minden politikai vállalkozás horizontja.

A lehetetlen helyzetekben a sajátos politikai képzelet – a lehetőségekre való különleges nyitottság – sugallja azokat a mesterfogásokat, amelyekkel váratlanul elébe tudunk vágni az ellenségnek, amelyek megbénítják őt.

A politika az ilyen mesterfogásokról szól.

Ma ez a manőverezés jelentős részben a kontentgyártás frontjára helyeződött át, a képzelet szerepe azonban mit sem csökkent: a zseniális ihletet nem helyettesíthetik a mémgenerátorok. A kontent – legalábbis az a fajta, ami politikailag hatékony – a fantázia nyomában jár.

A közbeszédet nem „alakítani”, hanem politikai képzeletünkkel megtermékenyíteni lehet.

Ennek nyomán sarjadnak ki – miközben a közélet régi struktúrái szétmállanak – új összefüggések, új meggyőződések, új illendőségek, új közhelyek: ezek szövevényében rajzolódik ki a politika új, a domináns képzelet által uralt tere.

Különféle tényezők – centrális erőtér, a baloldal megszégyenülése, totális szervezeti és szellemi széthullása, kormányzati kommunikáció és médiapolitika, a nemzetközi globalista-liberális konszenzus megrendülése, instabil világpolitikai helyzet és nem utolsósorban: gazdasági konjunktúra, a „csendes többség” viszonylagos elégedettsége – összjátéka folytán olyan helyzet alakult ki, amelyben a magyar ellenzék nehezen tud lépéselőnybe kerülni. Értsd: új politikai teret létrehozni, és azt alávetni a saját képzeletének.

Igaz: miután hosszú évekig gyújtóhangú Majtényi László-beszédekkel próbálta megdönteni a rendszert, tavaly decemberben innovatívabbat húzott, és előkereste a Saul Alinsky-kézikönyvet. Hamar kiderült azonban, hogy füstbombát dobáló burzsoá fiatalokkal meg nárcisztikus politikusutánzatokkal nem lehet forradalmat csinálni.

A helyzet változatlan:

az ellenzéknek a saját hajánál fogva kéne kihúznia magát a csávából, amit a Fidesz képzelethegemóniája jelent.

Ám az, hogy valami „lehetetlennek” tűnik, az, hogy „hátrányosak” a körülmények, nem mentség a középszerűségre. 2019-ben, a nyilvánosság folyamatos tágulásának korában főleg nem.

A politikai képzelet végtelen-végletes szabadsága mellett eltörpülnek az ilyen kifogások. A politikában a szenzációs önmeghaladás, a csoda a törvényszerűség. Nem szeretem az olcsó machiavellizmust, de annyi azért kijelenthető, hogy a politika végső soron a szerzéssel igazolja önmagát.

A közvélemény-kutatások szerint a Fidesz támogatottsága szilárd, de feltételezhető, hogy a magyar társadalom jelentős rétegei nyitottak lennének arra, hogy az ellenzék meglepje őket valamivel. A mai magyar politikai helyzet legegyszerűbb magyarázata az, hogy Orbán Viktorban megvolt és megvan a képzelet, ami gyökeresen új politikai struktúrákat volt képes megteremteni – és ha kell, átformálni, aztán megint újrateremteni azokat.

Vajon egy Tóth Bertalan, egy Keresztes László Lóránt, egy Gyöngyösi Márton, egy Fekete-Győr András, egy... Bangóné Borbély Ildikó mennyi politikateremtő képzelőerővel bír?

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/146672

Ajánljuk még a témában