Saját hazájuk tanult sírásói

„Az Európába benyomulók befogadása kétféle polgárt – talán helyesebb a lakos szó használata – és kétféle közösséget fog teremteni az érintett országokban.

Természetesen a kétféle szót menten többfélére lehet cserélni, ha a helyzet úgy kívánja.

Már az elején le kell szögeznünk, hogy a most érkezők szinte semmiben sem hasonlítanak azokhoz, akik a kommunizmus üldözése elől szöktek át drótkerítéseken, aknazárakon Keletről Nyugatra. Ezek mind európaiak voltak, s több-kevesebb ismerettel bírtak a befogadó ország(ok) nyelvéről, kultúrájáról, életföltételeiről stb. Ott élő rokonaiktól, barátaiktól, ismerőseiktől hallottak eleget. Meglehetősen hasonlítottak jövendő hazájuk őslakosaira. Nemcsak külsejükben, de vallásukban és szokásaikban is. 

A mostani érkezők nem értik az egészet. A nyelvtől a munkán át a mindennapokig. A vallásig? Ugyan! A fényes Nyugaton az utóbbi emberfaj már csak nyomokban létezik. A jövevények, legnagyobb számban muszlimok, általában olyan kultúrában nőttek föl, amelynek nem volt fogalma az övétől távoli erkölcsi, szellemi értékekről, ennélfogva félreismeri, ellenségesnek, pokolravalónak tekinti azokat.

Gondoljunk bele, hogy az érkező tömegek a muzulmán világban születtek, ahol a keresztényekkel való szembenállásra, sőt harcra nevelődtek. Ősellenségük a hajdan gyarmatosító európai kereszténység volt és maradt volna, ha… Ha a »modern európai« nem hagyta volna el hitét, s ezáltal nem süllyedt volna a lehető legalacsonyabbra. Szemükben a mai pogány európai alávalóbb a középkori keresztes lovagoknál, a 19. századi angol és francia gyarmatosítóknál – szellemi értelemben –, valahol a macskák és békák szintjén tengődik vagy még lejjebb, a férgekén. Ezért szabad, sőt üdvös dolog válogatás nélkül irtani a gazokat. Az úgynevezett terrortámadások ennek látványos példái. Mindegy, hogy kik az áldozatok, fő, hogy a túloldalon essenek el. Ha meg véletlenül az övéik közül öl meg valakiket a bomba: »Allah nagy és irgalmas.«

Ha legalább Iszában, azaz Jézusban hinnének az európai bennszülöttek, azt úgy-ahogy, legalábbis szóban eltűrnék a muzulmánok, mert lám, mégiscsak képesek a kézzelfogható érdekeik fölé merészkedni, tehát emberek volnának. Ámde nem hisznek semmiben, ezért mégsem tartoznak a Könyv népei, a muszlimok, a zsidók és a keresztények közé, vagyis pogányok, hitetlenek a szó mindenféle, lealacsonyító értelmében. A nagyszülők keresztsége az unokákra nem száll át.

A Korán rögtön az első fejezeté­ben – A Tehén című elején – leszögezi: »Bizony, akik hitetlenek [maradtak], azoknak egyre megy, hogy intetted-e őket vagy sem: nem hisznek. Allah lepecsételte szívüket és hallásukat, látásukat hályog lepi. Nekik hatalmas kínzás jár.« (6–7. vers) A kínzás a másvilágon lesz esedékes Mohamed értesülése szerint, de a szövegből kiderül, hogy konok hitetlenek, akik elutasítják a Koránt, már itt a földön alkalmatlanok lesznek az igaz hit befogadására.

A volt keresztény Európa már a muszlim ostrom előtt eldobta szellemi fegyvereit. A vallásháborúkkal kezdte, a fölvilágosodással folytatta, majd idétlen művészi, társadalmi és politikai izmusokba gabalyodott, melyek elsorvasztották ítélőképességét. Mostanra nem tudja, hol áll a feje, hogy fiú-e vagy lány, és nincs semmije, amivel a benyomulókat föltarthatná. Ezzel meghívót küldött nekik. 

Mi lesz ennek a vége? Nehéz megjósolni. Sivatag, mondják az elkeseredettek, és sorolják a hajdan virágzó vidékeket Indiától az Atlanti-óceánig. A behatolók, akiket a gyors meggazdagodás meg a győzelem reménye hajt, nem töprenkednek. Allah velük tart, és övé az ítélet.”