Iskolapéldák

Az oktatási apokalipszis káros hazugságáról

2019. január 17. 10:52
Gyarmathy Éva, közismert pszichológus elkeseredett és apokaliptikus víziót vázolt fel a hazai oktatás helyzetéről, pontosabban annak módszeres „szétveréséről”, „erkölcsi ellehetetlenítéséről”. A katasztrófahangulatot gerjesztő, felindult vagdalkozás helyett azonban érdemes higgadtan számba venni, hogy is áll az oktatás ügye a harmadik Orbán-kormányban. Nagytotálból nézve ugyanis sokkal pozitívabb az összkép.

Az MTA tudományos főmunkatársa, a szakterületén elvitathatatlan érdemekkel bíró Gyarmathy Éva dühös kirohanást intézett az oktatásirányítás ellen. Látképe lesújtó, ez azonban nem csak az általa vizionált válságra igaz, hanem a cikk stílusára, sematizáló nézőpontjára is. A konkrétumokat nélkülöző ámokfutás ugyanis méltatlan a szerzőhöz, és hatása rendkívül ártalmas a nyilvános disputákra:

a konstruktív bírálatok helyett a sérelempolitizálás felé tolja el a közbeszédet.

Miért kellett az új reformkor?

Szakmailag kevéssé vitatható, hogy 2010 után az örökölt állapotokat tekintve az oktatáshoz mindenképp szükséges volt szerkezeti szinten is hozzányúlni. Az ágazati reformot olyan szimptómák sürgették, mint az iskolák (önkormányzatok) felelőtlen gazdálkodása, a valós teljesítményértékelési rendszer nélkül a pedagógusok belemerevedése évtizedes gyakorlatokba, a kirívóan alacsony bérviszonyok, a bepókhálósodott NAT vagy épp a széttagolt és minőségileg is hullámzó tankönyvpiac.

E válságtünetek ismertek voltak 2010 előtt is, csak senki sem mert érdemben is foglalkozni az ágazat átalakításával. Ebben közrejátszott a téma társadalmi érzékenysége (a közoktatásban több mint másfél millióan tanulnak), a bérreformhoz szükséges költségvetési pluszforrások és persze a változtatásokhoz szükséges időtávlat hiánya.

Az Orbán-kormányban azonban megvolt a kurázsi a nagyszabású reformhoz,

rendelkezésre álltak az anyagiak is, illetve úgy tűnt, hogy a kétharmados győzelem hosszú távon is lehetőséget kínál a változtatásokra.

2012-ben aztán megalakult a KLIK, másfél évvel később elindult az életpályamodell, megkezdődött a tankönyvpiac átformálása is. Hat-hét év távolságból pedig már kitapinthatóak a tendenciák, vannak konkrét eredmények és persze kudarcok is. Érdemes most, a harmadik kormányzati ciklus első fázisában végigtekinteni a reform különböző részterületein, lajstromba venni, hogy mi sikerült eddig, és hol vannak még komoly kihívások.

Bizonyítványosztás az oktatáspolitikának

A gyakran nagyvonalúan költekező önkormányzatok után a KLIK megalakulásával kiszámíthatóvá és stabillá vált az iskolák gazdálkodása. Ez nehéz szülés volt, az első időszakot a fejetlenség jellemezte (vécépapír-gate), azonban mára konszolidálódott az iskolák gazdasági működése.

Számos épületfelújítás történt, az oktatási környezet modernizációja kiterjedt a korszerű, IKT-s eszközök bevezetésére is. Ahol inkább kritika érheti az KLIK működését, az az iskolavezetői kinevezések gyakorlata, ami nagyon sokszor életidegen, a tantestület, illetve a szülői közösség véleményét átlépő, önkényes döntéseket jelent. Ilyenre minden korábbi rendszerben volt példa, a fenntartó politikai alapon sokszor torpedózta meg a kinevezéseket, viszont

egyáltalán nem kellene ezt a rossz hagyományt még elvétve sem folytatni.

Fontos lépés volt Csépe Valéria vezetésével a NAT újragondolása, amelyet bár még mindig nem fogadtak el, de alapjaiban progresszív és innovatív tervezetnek tekinthető.

Bevezeti az iskolai előkészítő évet, javasolja a szöveges értékelést harmadik osztályig, gyakorlatiassá teszi a kémiaoktatást, átlép a kizárólag kronologikus történelemtanításon, támogatja a multidiszciplináris és projektalapú tanulást, illetve kiemelten kezeli az bullying/mobbing jelenségét is. Természetesen kérdés, hogy az első koncepció átdolgozása után mit fognak ténylegesen bevezetni a 2019 szeptemberi céldátummal, de biztató az eddigi irányvonal.

A Hoffmann Rózsa-féle oktatási kormányzat két emlékezetes tantárgyi újítása volt a mindennapos testnevelés, illetve a kötelező hit- és erkölcstanóra bevezetése, mindkettőt megtartaná az új NAT is. Tény, hogy a hazánkban ijesztő mértéket öltő elhízásra, az egészségtelen, mozgás nélküli életmódra preventív választ adhat a mindennapos mozgás, azonban

ez csak akkor működőképes, ha megfelelő infrastruktúra társul hozzá.

A folyosón gimnasztikáztatott, lépcsőn futtatott diákok ezzel minden bizonnyal egyetértenek, de az is tény, hogy számos sportuszodát, tornatermet, sportpályát újított fel vagy építtetett a kormány az elmúlt években.

A hit- és erkölcstan oktatásának szükségességét is nehéz vitatni, amennyiben az a diákok morális világképének, érzelmi intelligenciájának fejlesztését célozzák, a probléma itt inkább az, hogy előre nem látható hatásként a plébániai hitoktatás üresedik ki sok esetben azzal, hogy az iskola átveszi szerepét.

Az életpályamodell bevezetésével tényleges minősítési rendszer jött létre, amelyet bár lehet javítani, pontosítani, azonban lehetőséget kínál a pedagógusoknak a szakmai és anyagi előrelépésre.

Kapkodva és kiforratlanul indult, azonban két téren nagyon komoly fejleményt jelentett.

Egyrészt végre látótávolságba hozta a tanári béreket a diplomás átlagfizetésekhez képest, másrészt a minősítések rendszerével szakmai ellenőrző és motiváló erőt épített a pedagógusok munkájába. Az életpályamodell lényegét és hitelességét azonban a visszaállított anyagi megbecsülés jelenti, és sajnos épp ez szenved most csorbát azáltal, hogy a korábban ígértekhez képest nem a minimálbérhez kötik a bérkategóriákat.

Ami 2014-ben egy majdnem tisztesnek nevezhető fizetést jelentett, az a gazdasági erősödés és az emelkedő minimálbér mellett 2019-re megint kritikusan kevésnek bizonyul. Ezen érdemes és szükséges mielőbb változtatni, így talán elkerülhető lenne, hogy a tanárképzés iránt megnövekedett érdeklődés tömeges pályaelhagyásokat eredményezzen az első öt évben.

Meg kell említeni, hogy

a KLIK-rendszer az adminisztrációs terhek növekedését is magával hozta,

sokkal több időt töltenek a pedagógusok aktatologatással, mint korábban. Az elektronikus napló kötelező bevezetése ugyanakkor nagy segítséget jelent, már amennyiben a Kréta-rendszert sikerül tartósan hiba nélkül működtetni. Az adminisztrációban, illetve a tanórák technikai előkészítésében, de akár az osztályfőnöki munka megkönnyítésében sokat segítenek a pedagógiai asszisztensek. Ők egy OKJ-s képzéssel már munkába állhatnak, szerepük pedig elhanyagolhatatlan, de jobb fizetési ösztönzőkkel még több iskolában lehetnének jelen.

Előremutató, hogy a NAT kiemelten foglalkozik az iskolai bántalmazások témakörével, ebben viszont nagyon sokat tudnak segíteni az iskolapszichológusok. Az ő anyagi megbecsültségük munkájuk súlyához és mértékéhez mérten (több iskolában látnak el szolgálatot, foglalkoznak tanárokkal, diákokkal és gyakran a diákok szüleivel is) ugyanakkor még mindig kritikusan alacsony. Az ő munkájukat is érdemes lenne bérszínvonal-emelkedéssel motiválni, amelynek ugyanígy vonatkoznia kell a logopédusokra, illetve a fejlesztő- és gyógypedagógusokra is.

Pozitívum továbbá, hogy kiemelt figyelem jut az utóbbi években a módszertani ötletek, szakmai innovációk összegyűjtésére és megosztására: ezt mutatják az Új Nemzedék Központ színvonalas, pedagógusoknak ingyenes konferenciái, a Matehetsz program vagy a Nemzeti Tehetségfejlesztő Tanács működése. Emellett számos olyan egyéni kezdeményezés létezik, amely a jó gyakorlatokra, IKT-s módszertanra fókuszál, több példaértékűen dolgozó élménypedagógust mi is bemutattunk interjúsorozatunkban.

Mindezek figyelembevételével, az összképet tekintve mindenképp pozitív tendenciák rajzolódnak ki az oktatási reformról, azonban az is látható, hogy van mit finomhangolni még a rendszeren.

A pedagógustársadalom motiválásának, a jövő nemzedék hivatástudatának megerősítését csakis az anyagi ösztönzők biztosíthatják,

így az ágazati béremelés, a tanári fizetések minimálbérhez kötése elodázhatatlan. Egy azonban biztos, a Gyarmathy-féle indulatvezérlet nekrológok csupán a hangulatkeltésre jók, és a valós, építő kritikát lehetetlenítik el egy olyan környezetben, ahol megvan a lehetőség és a szándék is az oktatás fejlesztésére.

***

A szerző 7 évig dolgozott középiskolai tanárként, jelenleg a Mathias Corvinus Collegium Fiatal Tehetség Programjának szakmai vezetője.

Összesen 98 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

2009-ben hagytam abba a tanítást. Akkor 2 egyetemi diplomával sem érte el a fizetésem a 100.000 forintot havonta, kivéve, ha érettségiztettem, bár az utalás akkor is jóval a munka után történt.

Nem volt ingyenes étkeztetés és tankönyv. És sok iskola zárt be, főleg kisvárosokban-falvakban úgynevezett "racionalizálás" miatt. Az önkormányzatok nem voltak elég forrás birtokában ahhoz, hogy fenntartsák az intézményeiket, és bizony voltak gazdálkodási felelőtlenségek is.

A tankönyveket pedig attól rendelték az iskolák, akik nagyobb sápot ígértek.

Az érettségi követelménye elképesztően csökkent a kétszintű érettségi bevezetésével, illetve a tantervből szisztematikusan irtották ki a "nemzethynek" ítélt tartalmakat.

A tanárok irányában nem volt semmilyen minőségbiztosítási követelmény, ugyanakkor nem voltak fegyelmezési jogosítványok sem, a diákjogok viszont elképesztően megerősödtek. Rendszeresek voltak a tanárverések, az iskolai erőszak.

Mindezek ellenére a Fidesz oktatáspolitika sem egyértelmű sikertörténet.

Az iskolák elvétele az önkormányzatoktól szerintem hibás lépés volt. Az iskola nemcsak gazdasági entitás, hanem identitás- és közösségképző erő is, amelynek irányítását helyi szinten kell tartani. Ráadásul az önkormányzatok úgynevezett szolidaritási hozzájárulást fizetnek, a mi városunk közel 1 milliárd forintot a KLIK-nek, ezért cserébe semmibe nem szólhatnak bele.

Nőtt az adminisztrációs teher, ami a gyerekektől veszi el az időt, energiát. A szakma megbecsültsége továbbra is alacsony, bár a tendencia javuló.

Ugyanakkor az iskola továbbra sem képes a társadalmi egyenlőtlenségeket csökkenteni. Pedig ez fontos dolga lenne.

Válaszok:
emhem | 2019. január 17. 12:10

Az iskolák nem a mindenkori polgármester hitbizományai, hanem a közösség identitásának egyik zálogjai. Az általad vázolt helyzetre nem a KLIK a megoldás, hanem a polgármester és az igazgató mandátumainak megvonása. Hasonló személyi összefonódások egy KLIK-szerű intézménynél is előfordulhatnak.

Sajnos már csak volt kolléga vagyok. De aki egyszer tanár volt, valahol mélyen mindig az marad.

Egyetértek. Mindazonáltal kell törekedni a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére a köznevelés segítségével. Jó eszköz lehet erre a mentorálás, a tehetséggondozás, az egyéni képességek alapján történő felzárkóztatás, a nem formális pedagógiai módszerek alkalmazása, a művészeti oktatás, a sport, satöbbi. Szándék kell. És a megfelelő anyagi forrás és infrastrukturális feltételrendszer.

igazából én ezt az egész cikket nem értem.

gyamathy éva akadémikus írt egy véleménycikket az akadémia bedarálásáról.
ezt constantinovits milán becsmérli, majd ír egy véleménycikket a közoktatásról.

mire fel a becsmérlés?
és egyáltalán, milyen értelemben reakció ez, ha tök másról beszél, mint az eredeti cikk?

Válaszok:
emhem | 2019. január 17. 12:11

bocs, nem akadémikus, ezt javítani akartam. az mta kutatója.

Egyetértek veled. Ezért fogalmaztam úgy, hogy a polgármester MANDÁTUMÁNAK megvonása. Magyarul nem kell megválasztani.

Sikerről azért nem írtam, mert nem akartam ismételni a szerző által a cikkben felsoroltakat.

Ami a felzárkóztatást illeti. Szerintem történtek ebbe az irányba lépések. Én ilyennek tartom a kötelező óvodáztatást 3 éves kortól, az ingyenes tankönyvet és étkeztetést, továbbá a családi pótlék megvonását bizonyos megvonású igazoltalan órák esetén. A szakmaszerzések ingyenessége, valamint a nyelvvizsgák megszerzésének támogatás is ebbe az irányba mutat.

A differenciálás nagyon érdekes kérdés. A magam részéről azt látom, hogy a legsikeresebb oktatási-felzárkóztatási programok mind olyanok voltak, amelyeket a "demokratikus" ellenzék szegregációnak nevezne. Gondolok itt a Kedvesház pedagógiára, az Igazgyöngy Alapítvány munkájára, a Józsefvárosi Tanodára vagy a MÁV Telepi Iskolára például.

Azt hiszem, a differenciálás nem elsősorban tankönyvi kérdés, hanem a sajátos szociokulturális különbségek és egyediségek kezeléséről szól.

A differenciálás helye ugyanakkor az egyéni mentorálásban, felzárkóztatásban is lehet természetesen. Ehhez jól megfizetett, elkötelezett, a tanítást hivatásuknak tekintő pedagógusok kellenek elsősorban, illetve őket támogató szülői és fenntartói közeg.

Előkészítőkkel együtt úgy 30 körül.

Hogy érted? Arra gondolsz, hogy nem lenne fontos dolga a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése az iskolának?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés