Saint-Denis útján – Álljatok be a menetbe!

„Montjoie Saint-Denis!” (Csatakiáltás)

Migránsok és szélsőbaloldaliak foglalták el a Saint-Denis-székesegyházat, a francia királyok egykori nyughelyét, Franciaország patrónusának templomát, hogy a francia kormány bevándorlási törvénytervezete ellen tiltakozzanak – olvashattuk a hírt. Az esti mise elmaradt, a katedrálist bezárták.

Ez nem egy incidens, hanem egy jel.

Életünket jelentős helyek és időpontok bűvkörében éljük. Amit az idő testetlen áramlása elsodorna, azt kövekkel rögzítjük a tér egy kitüntetett pontjához. Sírköveink, diadalíveink, templomaink olyan helyek, amelyekhez újra és újra visszatérünk, hogy felelevenítsünk valamit. Egy félreeső pad sem csupán egy pad többé, ha ott kérték meg valakinek a kezét. Még egy régi tölgyfa is válhat az emlékezet helyévé, ha – mint Ábrahám tette Móre terebintjénél – az árnyékában a tér birtokbavételének igényét kövekkel rögzítik. De

nem a síron vagy az oltáron égő gyertya az érdekes, hanem az igény, amellyel visszatérnek hozzá, hogy újra és újra meggyújtsák.

Az élet folytonossága akkor törik meg, ha a szellem végleg elveszíti kapcsolatát a térrel és idővel, és többé nem tér vissza a jelentős helyekre, nem jár többé a város utcáin.

*

„Ó, mily elhagyottan ül a város, amely egykor tele volt néppel! Olyan, mint az özvegy, bár nagy volt a népek között.” – hangzik el a francia király ravatala előtt Jeremiás szava. A fáklyafényben úszó Notre-Dame-ból azután sűrű tömeg kíséri a testet ki a Saint-Denis-kapun, ahol egykor bevonult a városba. Ma is ugyanaz a ruha van rajta, ugyanott, ugyanakkor. A menet a Saint-Denis apátsághoz ér és ősei között helyezik végső nyughelyére a megholtat.

Másnap az advent első napján az ifjú trónörökös felkenése előtt elmegy ugyanazokhoz a kövekhez, elmond egy imát, majd a holt királyok közül a Saint-Denis-ből indul el királyi útjára. Azúrkék égbolt és arany liliomok alatt vonul be baldachinjával a Saint-Denis kapun. A város utcáit erő tölti be. A harsonák jelzik, hogy ismét térré vált az idő. Az ujjongó halandók zsivajánál valami mélyebb, szinte mozdulatlan áramlás zúg bennük, ami ünnepélyességében már-már a csenddel határos.

Hierarchikus rendben közelednek a méltóságok, köztük kilenc lovag, a pogány Caesar, Nagy Sándor, Hektor, a keresztény Nagy Károly, Artúr király és Boullion Gottfried, valamint a zsidó Józsué, Júdás Makkabeus és Dávid király. Itt a helyük akkor, amikor megifjodik ez a föld. Minden újjászületik, de csak azután, hogy a Saint-Denis katedrális szent falai közül elindult az új király és mindenki láthatta: nem tört meg a folytonosság, a király érkezik. Advent van.

A baldachint kézről kézre adják a céhek, amelyek ezt a megtiszteltetést kiharcolták maguknak. Épp, mint a körmenetben. A király teste egy gótikus szentségtartó eleganciájával érkezik meg a Notre-Dame-hoz. Tegnap innen indult, ma ide tért vissza.

*

A királyi bevonulásoknak (les entrées royales) a Párizsi Polgár (Journal d’un Bourgeois de Paris) által leírt menete

amit a Saint-Denis-ben tüntetők ellenkezése közepette végig kell járnunk. Ők, mivel a korlátlan bevándorlás hívei, a tőke és a munkaerő szabad áramlására hivatkoznak és a gyarmatosítás bűneit emlegetik, de víziójuk egy visszájára fordított imperializmus határtalan, profán térélményén alapul, amely szerint minden átjárható, nincsenek sem határok, sem szent helyek, csak végtelen, „akadálymentesített” sivatag.

A forradalmi fejlődés – mint Michelet is írja – megsemmisítette a teret és az időt: Az emberek egyszerre „elfeledték mindazt, a miért azelőtt megölették volna magokat, a szülőföldet, vidéki hagyományt, a legendát. Az idő eltűnt, a távolság eltűnt, eltűnt e két anyagi feltétel, melynek az emberi élet alá vettetett… Különös vita nuova (…), mely az egész Forradalomnak bizonyos álomszerű jelleget kölcsönöz, hol elragadtatót, hol borzasztót... Az idő és távolság nem létezett a Forradalomra nézve.” Idővé vált a tér.

1789-ben Franciaország a népek humanitárius megváltójaként támadt fel – állítja a francia történetíró, hozzátéve: „Ez a nemzet, amely így a világ menhelyének is tekinthető, több mint nemzet, maga az élő testvériség.” A dolgok rendje, hogy

Ez a „megváltás” is halállal kezdődik, de a szenvedés nem érhet véget mindaddig, amíg a „hitetlen inkvizíció” politikai papsága földi poklot és mennyországot akar – a francia forradalmárokhoz hasonlóan, akik kiszórták sírjaikból a királyok maradványait és tömegsírba hányták őket.

Kései követőjükként ezért érvelhetett úgy az egyik tüntető, hogy a migránsok és baloldaliak csődületének már „nem volt mit megszentségtelenítenie” a Saint-Denis székesegyházban. A barbárok vertikális és horizontális betörése a keresztény civilizáció elleni forradalom folyamatában eggyé vált, ami realista magyarázatokon túl magyarázhatja a baloldal és a bevándorlók íratlan, de oltár előtt kötött szövetségét. Ha ezek után maurrasizmus megemlíteni a királyok sírjainak megszentségtelenítését, akkor hátra kell lépnünk, hogy nagyobb összefüggéseket láthassunk meg. A teljesen hitetlen és még a természetfeletti puszta létét is tagadó Maurras vajon miért ragaszkodott a katolicizmushoz? A szekuláris Franciaországban a baloldaliak és migránsok miért egy katedrálisban tiltakoznak bevándorlási törvénytervezet ellen? 

Miközben azt hisszük, Európában már nincs mit megszentségteleníteni, és már minden elhasználódott, lejáratódott a kultúránkban,

Európánk, ha jelenleg olyan is amilyen, még méltóképpen birtokba veheti örökségét. Látszólag szétzilálódott kultúránkban láthatatlan szálak kötik össze a katedrálisaink csúcsíveit a hétköznapi emberek viselkedésével, még akkor is, ha ezek elvékonyodtak az elmúlt századokban.

Antall József megfogalmazása szerint „Európában az ateista is keresztény”.

De a kultúránk rejtett erőforrásai önmagukba záródnak, ha mi – az örökösök – nem nyílunk meg nekik. Helyeinket és toposzainkat, tereinket és szövegeinket újra meg kell termékenyítenünk aktív jelenlétünkkel és figyelmünkkel. Bizonyos kitüntetett pillanatokban vissza kell térnünk saját szent helyeinkre és szöveghelyeinkre; mindenesetre a vasárnap esti mise semmiképpen nem maradhat el a migránsok tüntetése miatt. A politikai test lélek, vagyis (vallási ihletettségű) kultúra nélkül bomlásnak indul, ezért ki kell mondanunk: 

Egész kultúránk erre az alapra épült, és a modern ideológiák összes erőfeszítése együtt sem nem tette mássá, csupán elhalványítani és tagadni volt képes ezt az eredetet.

A kultúra (ami a latinban művelést jelent) nem cserépedény, hanem fazekasság; nem könyv, hanem olvasat; nem bámészkodás, hanem jelenlét. A kultúrát nem nézegetni kell, hanem „csinálni”, mert ha ezáltal élő kapcsolatot teremtünk a múlt és a jövő között, az élet folytonossága nem szakadhat meg. Menetünkben feltűnik majd Caesar, Nagy Károly, Dávid király és mindenki, aki nélkül hiányérzetünk lenne.

A görög-római és zsidó-keresztény egység: Európa.

Az a szóbeszéd járja, hogy az ősök nyughelyéről már fel is kerekedett az ünnepi menet – de hát az emberek mondanak mindent… A lankadt szél még a tegnapi gyászlobogókat lebegteti fölöttünk, amikor alig kivehetően beszűrődik egy hang a Saint-Denis kapu felől: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” Megszólalnak a harsonák. „Álljatok be a menetbe, legyen zöld ág a kezetekben, egészen az oltár szarváig!” Zsoltárszóval vonulnak a Notre-Dame-ba.

Álljatok be a menetbe!