Miért nem kérnek a közép-európai népek a Nyugat erkölcsi leckéiből?

2018. február 24. 13:38

Chantal Delsol
Figaro
A Nyugat húsz éve megvetéssel és undorral fordul Közép-Európa felé. Ez a migránsválság kapcsán is megmutatkozott: a Nyugat erkölcsi leckéket ad Közép-Európának, hogy hogyan kellene élnie.

„A berlini fal ledőlése után a közép-európai társadalmak, amelyekben oly sokáig megállt az idő, egy újfajta mentális és lelki tájképet fedeztek fel Nyugaton: a posztmodernitásét. A globalizáció folyamata leértékelte a hazaszeretetet, amit az egoizmussal azonosítottak – immár világpolgárnak kellett lenni. A globalizációhoz egy univerzalista világkép társult, amely az identitásokat otrombának, elzárkózónak vagy pusztán folklorikusnak tartotta. A hősök tiszteletét és általában véve a heroizmust a múlttal azonosították. A kereszténység, a keresztény elvek által vezérelt társadalom letűnt. A közerkölcsöknek ezután az egyéni szabadság kívánalmaira és a technikai lehetőségekre kellett válaszolniuk: ebből fakadtak az úgynevezett társadalmi reformok. Ezek és más újfajta bizonyosságok az eljövendő háborúk elutasításának, a piacgazdaságnak, az ideológiákban való csalódásnak és a globalizációval járó kozmopolitizmusnak a talaján öltöttek formát.

A második világháború óta Európa mentális tájképe teljesen megváltozott. Márpedig a közép-európai országok féltve őrzik fenyegetett identitásaikat. Miután megszabadultak a kommunista totalitarizmustól, szeretnék levonni a tanulságokat a történelemből, és megőrizni azoknak a hősöknek az emlékét, akikről azelőtt beszélni sem lehetett. Nem tűrik el, hogy a globalizáció tönkretegye a kultúrájukat, hiszen csupán erre támaszkodhattak az elnyomás idején. A valláshoz is jobban kötődnek nálunk: ők inkább a mártírságot élték meg ezen a téren, mi a hanyatlást. Másképp mondva: mikor a századfordulón szembesültek a nyugat-európaiak posztmodern mentalitásával, értetlenség és elutasítás kavargott bennük.

Egy másik tényezőt is figyelembe kell vennünk. A közös intézményeket működtető Nyugat-Európa meglepetten észleli a visszatérők »elmaradott« mentalitását, és nem is próbálja megérteni őket, azon pedig főleg nem tűnődik el, hogy esetleg tanulhatna-e valamit tőlük. Nyugat-Európa a haladás élére képzeli magát, és felajánlja segítségét a közép-európai népeknek, hogy megszabadítsa őket ósdi vonásaiktól. Amikor pedig óhatatlanul elutasításba ütközik, dühbe gurul. Nyugat-Európa hozzáállása Közép-Európához így foglalható össze: »mi mindent megteszünk, hogy felemeljünk benneteket, hatalmas összegeket költünk rátok, borzasztó hálátlanok vagytok hát, hogy nem fogadjátok el a direktíváinkat«. A Nyugat húsz éve megvetéssel és undorral fordul Közép-Európa felé. Ez a migránsválság kapcsán is megmutatkozott: a Nyugat erkölcsi leckéket ad Közép-Európának, hogy hogyan kellene élnie, példaként állítja elé Németországot, ami szélesre tárta a kapuit. A közép-európai társadalmak számára azonban a multikulturalizmus nem egy erkölcsi elv, hanem kártékony önmegtagadás. Nyugat- és Közép-Európa egyaránt a számukra fontos európai értékekről beszélnek, ám ezek az értékek nem azonosak. Nyugat-Európa a multikulturalizmust, az univerzalizmust, a globalizációt, a piacgazdaságot tartja tiszteletben, míg Közép-Európa a kulturális identitásra, a lelkiségre, a heroizmusra gondol. Alig is érthetik meg egymást.

Úgy hiszem, a kötelezővé tett (vagy legalábbis az európai közösséghez történő csatlakozás feltételéül szabott) posztmodern mentalitással való szembesülés sokkja ágyazott meg az úgynevezett populizmusoknak. A kommunizmus által ellopott évtizedek okán a nyugat- és közép-európaiak nem kortársai egymásnak. A nyugatiak elmaradottként tekintenek a keleti emberekre, míg a közép-európai társadalmak öngyilkosnak tartják a Nyugatot. (…)

Tisztogatások a médiában, a fékek és ellensúlyok semlegesítse, az alkotmányok átírása: az illiberális kormányzatok szerint még a szabadságjogokon alapuló rendszerben is vannak határai a szabadságnak – és úgy vélik, hogy ezeket a határokat megszegik Nyugat-Európában és az Európai Unióban. Így a szabadságnak határai vannak gazdasági téren: a globalizáció ellen meghirdetik a gazdasági nacionalizmust. Az egyén emancipációjának is vannak határai: meg kell fékezni a társadalmi-kulturális reformokat. A liberalizmus kritikája élesen szemben áll a Nyugat-Európában uralkodó, egyszerre liberális és libertárius nézetekkel (E. Macron, A. Merkel), abban a Nyugat-Európában, amely a közösség szíveként tekint magára. Ezt a globalizált, liberális, európai központot egy rejtőzködő ideológia alapjaként írják le az illiberális demokraciák. A There is no alternative gondolata hatalmas trauma volt a közép-európai emberek számára. Hogy fél évszázadnyi totalitarizmus után nem lenne más választásuk, mint hogy elfogadják az uralkodó nézeteket: ez dühös értetlenséggel töltötte el őket. Az illiberális demokráciák nem jelentenek mást, mint egy alternatívát az elkerülhetetlen bevándorlásra, a haladás szellemében bevezetett társadalmi-kulturális reformokra, a gazdasági globalizációra. Csak kevesen érvelnek amellett, hogy ki kellene lépni az unióból, ám Kwasniewski szerint a visegrádi együttműködés »különleges lehetőséget ad a Brüsszel elleni összehangolt cselekvésre«. Nem akarják elhagyni az uniót, de szeretnék alapjaiban megreformálni, visszaadva a nemzeti parlamenteknek a hatásköreiket.

Nem lenne tisztességes ezen országok gazdasági alulfejlettségével vagy az alacsony iskolázottsággal magyarázni az illiberalizmust – Magyarországon és Lengyelországban a városi és tanult rétegek jelentős része támogatja ezeket a rendszereket. Szintén hamis azt állítani, hogy a kommunizmusnak feláldozott nemzedékek megkeseredettségéről van szó, és hogy az új generációk majd változást hoznak: ezekben az országokban a fiatalok tömegesen szavaznak a populista és a szélsőjobboldali pártokra. Ezek az illiberális mozgalmak, melyeket a rájuk kiszabott új világgal szembeni düh hajt, nem mentesek a szélsőséges törekvésektől. Ugyanakkor értelmetlen lenne szimplán kreténeknek minősíteni őket. Az úgynevezett populista mozgalmak küklopszi brutalitása mögött egy világkép rejlik: minden valószínűséggel egy konzervatív forradalom kívánalma, mely harcol a materializmus, az erkölcsi hanyatlás, a túlzó univerzalizmus ellen, amely kiáll a begyökerezettségért, az etikus lelkiségért és az identitásokért. A közép-európai társadalmak az ellen a modernitás ellen küzdenek, amelyet az Európai Unió rájuk kíván erőltetni.”

Chantal Delsol (1947-) francia filozófus, író. Delsollal nemrégiben interjút közöltünk, a beszélgetést ezen a linken olvashatják.

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 79 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A nyugat-európaiak valamikor valahol máshol gyakorolt fehér felsőbbrendűségüket a kelet-közép-európaiakkal akarják éreztetni.

Jó írás, de azt hiszem, hogy Ausztria és az Usa "eleste" után a nyugati baloldal által képviselt posztmodern lassan a saját polgáraival kerül szembe, nem csak a Kelet-Európaiakkal.

+Brexit, AfD megerősödése, lehetne sorolni a példákat. Kanadában is egyre jobban utálják a zsúrpubi Trudeaut. Ez nem lehet véletlen, emögött egyértelmű trend rajzolódik ki.

Érdekes, elgondolkodtató írás, sok dolgot szerintem jól lát.

Európa nyugati része kóros felsőbbrendűségi érzéstől vezérelve kisajátítja magának az európaiságot. De mitől lennének különbek, követendők, csak azért mert a rabló, gyarmatosító múltjukból eredően több pénzük van?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés