A nagy törés – a Tanácsköztársaságról 96 év távlatából

2015. augusztus 1. 14:53

Bödők Gergely
Mandiner
A hazai kommün rövid regnálása ellenére a legnagyobb törést okozta az újkori magyar történelem folyamatosságában, hosszú árnyéka pedig rávetült minden későbbi időszakra.

Kilencvenhat éve, 1919 augusztus elsején bukott meg a Magyarországi Tanácsköztársaság. Legfőbb vezetői – a külügyi népbiztosként a hazai kommunista kísérletet irányító Kun Bélával – emigrációba vonultak, a maradók és az elfogottak perekkel és hosszabb-rövidebb börtönbüntetéssel néztek szembe, a legrettegettebb Lenin-fiúk közül pedig többeket kivégeztek.

A hazai kommün rövid regnálása ellenére a legnagyobb törést okozta az újkori magyar történelem folyamatosságában, hosszú árnyéka pedig rávetült minden későbbi időszakra. Hogy állunk ma ezzel az örökséggel?

„Mindenkihez”

A pár nappal korábban még a budapesti gyűjtőfogház celláiban a jövőt tervezgető hazai kommunista mozgalom ezzel a címmel hirdetett radikális programot március 22-én. A kommün vezetői, a népbiztosok és támogatóik a századelő demokratikus reformtörekvéseit gyurmázták radikális, türelmetlen és erőszakos programmá.

Jobb sorsra érdemes szociáldemokraták, baloldali intellektuellek, radikális mozgalmárok, újságírók, a kényszerű hadifogság alatt „áttért” hadifoglyok, utópikus álmodozók, progresszív értelmiségiek, naiv ködlovagok, a forradalmi hullámok által többnyire felszínre kerülő szadista felelőtlen elemek és agresszív szélhámosok egyaránt voltak soraik között. Eszközük az erő, céljuk a változás, eszméjük pedig a küszöbön álló világforradalom volt. Mindenáron le akarták bontani a háború előtti „békeidők” számukra nagyon is békétlen struktúráit, igazságtalan és egyenlőtlen világát. 

„Féktelen elemek garázdálkodtak”

– olvashattuk Böhm Vilmostól, aki szocializálási majd hadügyi népbiztosi posztja után a Vörös Hadsereg főparancsnoka is volt. A bukás után született egyik első reakcióban (ami más korabeli munkákhoz hasonlóan nem történeti szakmunka, hanem visszaemlékezés voltak) Böhm a kudarc okát abban látta, hogy az erőszakos akciók miatt – amik közé különösen a túsz-szedést és a forradalmi törvényszékek barbarizmusát sorolta – a tömegek elfordultak a proletárdiktatúrától.

Az októbrista emigráció tagjai közül nem spórolt a kritikával a polgári radikális Jászi Oszkár, volt nemzetiségügyi és a szociáldemokrata Garami Ernő, volt kereskedelemügyi miniszter sem. Míg az előbbi az erőszakos módszereket és a szervetlenséget, utóbbi leginkább a „gazdasági amatőrizmust” és Jászihoz hasonlóan a szélsőséges terrort hozta összefüggésbe a bukással.

„A forradalom krátere”

Az ellenforradalom győzelmét követően a berendezkedő „keresztény-nemzeti” rendszer hívei elhatárolódtak nemcsak a kommüntől, de az őszirózsás forradalom vezetőitól is. Múltértelmezésük egyik közös eleme a háborút követő összeomlásért és a területi veszteségekért a Károlyi-kormányzatot és a Tanácsköztársaságot terhelő kizárólagos felelősség hangoztatása volt.

A bűnbakképzés példája Tormay Cécile Bujdosó könyve. A sokak szemében – sajnálatosan – mindmáig megfellebezhetetlen igazságokat közvetítő írónő értelmezése szerint ebben az időben a „csatornák söpredéke” és a „saját szemetünkből nőtt férgek” irányították az országot. A „hivatalos” historiográfiai hagyományt alapvetően meghatározta a korszak vezető történészének, Szekfű Gyulának történetpolitikai esszéje, a Három nemzedék.

 A Horthy-rendszer ideológiai alapjainak lerakásában kulcsszerepet vállaló, „nemzedéki láncolatban” gondolkodó historikus ebben élesen elkülönítette a Tisza István-i „erkölcsi rendet” a Károlyi-kormányzattól és a Tanácsköztársaságtól, amiket „kóros anarchiaként” és a „forradalom krátereként” jellemzett.

A magyar nemzet történetének legkiemelkedőbb fejezete?

A világháborús vereség nemcsak a Horthy-korszak bukását és az újrakezdést, de radikálisan új múltértelmezést is jelentett. A magyar történettudomány vezető ideológusa, a Moszkvából hazatért Andics Erzsébet intencióinak megfelelően a Horthy-rendszer „fasizmussá” degradálódott, ezzel szemben a Tanácsköztársaság a magyar történelem csúcspontjaként jelent meg. 1959-ben a Tanácsköztársaság kezdőnapjának, március 21-ének az emlékét a magyar országgyűlés törvénybe is iktatta, a kanonizált emlékezet fenntartására és 1919 eseményeinek rögzítésére a szimbolikus évfordulós ünnepségeket is rendre felhasználták.

Münnich Ferenc, a minisztertanács keményvonalas kommunista elnöke 1958-as beszédében a Tanácsköztársaságot, a Dózsa-, Rákóczi-, Kossuth-, és Petőfi- vezette szabadságharcok betetőzésének tartotta, egy évvel később pedig már tompította a rendszer árnyoldalaihoz tartozó vörösterror élét is. Ahogy ekkor fogalmazott: „A nemzetközi reakció és a magyar fasizmus a Tanácsköztársaság elleni rágalomhadjáratát azzal próbálta színesíteni, hogy az 1919-es terrorról harsogott” [...]„A valóság az, hogy a Tanköztársaság messzemenő türelmet tanúsított ellenségeivel szemben[...]Ha hibát követett el, akkor a hiba nem az volt, hogy túl keményen, hanem, hogy a kelleténél enyhébben járt el ellenségeivel szemben”.

Szakszerűsödés

Ugyan a Kádár-korszak tudománypolitikai diskurzusában a Tanácsköztársaság abszolút elsőségét sokáig nem fenyegethette veszély, a hatvanas évek végétől a szabadabb fogalomhasználat és a lassú szakszerűsödés jelei tapasztalhatók. Bár a hivatalos tankönyvekben és a reprezentatív összefoglalókban a Tanácsköztársaság még mindig „világraszóló eseményként” jelent meg és továbbéltek az ötvenes évekre jellemző apologetikus minősítések is, Hajdu Tibor 1969-es monográfiája már (amelyet – szégyen – azóta sem követett újabb!) elmozdulást jelent a korábbi sematikus, a marxista dogmatikus szempontokat kritikátlanul érvényesítő óvatos megközelítésektől.

A korszak legnagyobb horderejű történelemtudományos vállalkozása, a magyar történelem tízkötetesre tervezett összefoglalójának első, 1976-ban megjelent kötetében aligha véletlenül az 1918–1919 és 1919–1945 közötti időszakot mutatták be. Ebben a proletárdiktatúrához kötődő gyilkosságokról továbbra sem volt szó. Sőt egy helyütt azt is olvashatjuk, hogy a különféle „terroristákhoz” kötött gyilkosságok nem voltak többek „puszta rémhíreknél”.

A rendszerváltás óta végképp lehetővé vált az 1918–1919-es forradalmak higgadt, szakszerű, elfogultságoktól mentes értékelése. Az 1989–90-es fordulat óta megjelent szintézisekben – elsősorban Gergely Jenő–Izsák Lajos, Romsics Ignác, Ormos Mária munkáira gondolok – a Tanácsköztársaság kivétel nélkül törésként jelenik meg, és ha ennek egyes aspektusairól az említett szerzők máshogy is gondolkodnak (ami természetes), a korszakra történeti problémaként, a múlt egy lezárt fejezeteként tekintenek és azt komplexen, árnyoldalaival és eredményeivel együtt mutatják be.

Mi a helyzet ma?

A szórványos szakmai vitákon kívül a Tanácsköztársaság megítélése ma leginkább két vonatkozásában merül fel a közbeszédben és az internetes fórumokban. Egyfelől ma is „hasít” a vörös- és fehérterror „között” zajló számháború, és előszeretettel idézik a vörösterror áldozatainak számáról – jobb híján ma is használt – Váry Albert koronaügyész által összegyűjtött, 590 fős adatgyűjtés (pedig nem volt ennyi). Pedig jó lenne tudatosítani, hogy az első világháború utáni erőszakhullám messze nem hazai, hanem európai- és világjelenség volt, a paramilitarizmus különböző formái pedig még a győztes államok némelyikében (pl. Nagy-Britanniában és Olaszországban) is megjelentek. Azzal együtt, hogy minden ártatlan áldozat veszteség, fontos látni, hogy az évekig tartó orosz polgárháború tízmilliós, de akár a finn polgárháború 30–40-ezres áldozataihoz képest, különösen pedig az első nagy világégés szomorú veszteségeihez hasonlítva ez az arány régiós szinten a legalacsonyabb.

A másik a sokat hangoztatott, ma is reneszánszát élő „antiszemita hagyomány”, amelynek apostolai és felkent papjai „ultima ratióként” a népbiztosok zömének zsidó származásából vélnek minden atrocitást megmagyarázhatónak gondolni. Amellett, hogy a vidéki direktóriumok szintjén a zsidóság magas aránya már nem is jellemző, elég sok helyütt olvasható az is, hogy többen megtagadták származásukat vagy kiléptek a gyökereiket jelentő hagyományból, identitásukat pedig leginkább kommunistaként határozták meg. Ehhez hasonlóan Kun Bélát és elvtársait a világforradalom eszméjének támogatása vezette a Felvidék egy részét visszafoglaló „északi hadjárat” során is – aminek az eredménye a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása lett –, és ez még akkor is igaz, ha a hadvezetés egy meghatározó részét és a közkatonák zömét nemzeti revíziós célok és valódi felszabadító eszmék motiválták.

A közelmúltban kirobbant ún. Gerő–Romsics „vita” mutatja, hogy ezen a fronton bőven maradtak még adósságai a történettudománynak. Ahogy köztudott, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója, Gerő András Romsics Ignácot előbb antiszemitának, majd antiszemita beszédmódot használónak titulálta, a „vita” későbbi szakaszában pedig szövegeinek lehetséges antiszemita olvasatát kérte számon (ezen a ponton aztán elveszítettük a fonalat). Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a súlyos – és tegyük hozzá: teljességgel alaptalan – váddal a 21. századi magyar történelem egyik legfontosabb és leghasznosabb történészvitája halt meg éppen az indulása pillanatában. A személyeskedés és az inszinuáció helyett igazi értelme az lehetett volna, hogy azt tisztázza, miképpen írhatunk a Tanácsköztársaság népbiztosainak zsidó származásáról, vezetőinek gyökereiről, esetleges zsidó-kommunista identitásáról úgy, hogy ennek ne legyen, semmiképp se lehessen antiszemita olvasata.

A közelgő centenárium

Mi várható a pár év múlva esedékes centenáriumtól? A historiográfiára általában jótékonyan hatnak az „évfordulók”, ebből adódóan a következő években feltehetően megszaporodnak majd az alapkutatások. A Tanácsköztársaságnak a magyar történelemben elfoglalt helyéről és szerepéről rendezett történész-konferenciák hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a rengeteg feszültséggel terhelt korszakról egy reálisabb, elfogultságoktól és egyoldalúságoktól mentesebb kép alakuljon ki minél szélesebb körben. Ha valóban sikerülne ebbe az irányba elmozdulni, már megérné. Szerintem ez sem kevés, ennél többet kívánni viszont irrealitás.

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 106 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A finn polgárháborút, amely 1918. január 27. és 1918. május 15. között zajlott párhuzamba állítani a Magyar Tanácsköztársasággal igencsak nélkülözi a valós történelmi szemléletet.

Mondjuk ez biztos, de az is, hogy nem a vérgőz a fő gond, mert az egy világháború után szinte zárójelbe tehető is volna akár, ahogy a szerző is írja.

A fő gond, hogy az egész bohóckodás az őszirózsás forradalomtól kezdve teljesen kiszolgáltatta az országot a területéhes szomszédságnak.

Minden meggyilkoltnak jár a részvét, de nemzeti szinten helyrehozhatatlan, történelmi kár ezzel keletkezett.

Részlet Szamuely Tibor beszédéből Győrött, 1919. április 20-án, Husvétvasárnap:

„A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába.
A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különös áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér omoljon. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommunvilághoz elvezet minket.
Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát…”

„Az 1918-ban alapított Magyarországi Kommunisták Pártjának első Központi Bizottsága tizenöt tagjából legalább tíz volt zsidó. Az 1919-es Tanácsköztársaság 200 legmagasabb tisztségviselőjének három-negyede volt zsidó. Kun Bélától Gerő Ernőig a Kommunista Párt minden főtitkára zsidó volt. Ezért a legtöbb megbízható káder, akik rendelkezésre álltak 1944-45-ben zsidó háttérrel rendelkeztek és ez igaz volt nem csak a moszkovitákra, hanem a hazai kommunistákra is.”(101.old.) …

Az ezért kialakuló antiszemitizmus a háború utáni Magyarországon különbözött a korábbiakban kifejezésre kerülőktől annyiban, hogy ez most lényegében, ha nem is kizárólagosan az ’új zsidók’ ellen irányult, akik kemények, nem megbocsátók és bosszúállók voltak, valamint ’a zsidó politikai hatalom’ ellen, amit a Kommunista Párt jelentett.

(Charles Gati: Hungary and the Soviet Bloc, Duke University Press, 1986)

Na, de akkor ezt is kell írni?

"A személyeskedés és az inszinuáció helyett igazi értelme az lehetett volna, hogy azt tisztázza, miképpen írhatunk a Rákosi rendszer vezető politikusainak és az ÁVO vezetőinek zsidó származásáról, vezetőinek gyökereiről, esetleges zsidó-kommunista identitásáról úgy, hogy ennek ne legyen, semmiképp se lehessen antiszemita olvasata."

Nyilván véletlen, hogy itt is ez volt. :-(

"Neked fogalmad sincs milyen kevés azoknak a fiatal pároknak a száma akik bármekkora földdarabon gazdálkodást vállalnának."


Oligarchák is kevesen vannak, mégis földhöz juttatja a hatalom. Gazdálkodni akaró fiatalokból is kevés van, de ők pont ezért nem kaphatnak, mert kevesen vannak. Furcsa egy logika, mondhatom.

A torontói „Menora Egyenlőség” (alcíme szerint Az észak-amerikai magyar zsidóság lapja) az alábbi, nem épp kegyeletes szöveggel búcsúztatta az 1971. június 4-én elhunyt Lukács Györgyöt:

Gondolatok Lukács György halálára Furcsa ember volt, kétségtelen. Felületesebb megnézésre emberi tisztaságot lehetett feltételezni benne. Belemászott ugyan a kommunista párt alkotta szemétkupac kellős közepébe, s amikor benn volt, észrevette, hogy ő az ilyesmitől piszkos lesz. Nem mászott ki belőle, csak éppen mocorogni kezdett, egyre nagyobb lyukat taposott ki magának a mocsok kellős közepén, óvatosan kesztyűs kézzel tologatta el maga körül az undorító sárdarabokat, s mikor már elég széles volt a lyuk, amiben ült, megelégedetten állapította meg: „Íme én teljesen tiszta vagyok.” A szag úgy látszik különösebben nem zavarta. Valamilyen csodálatos képessége mégis lehetett, a tanítványok – többre, jobbra érdemes tanítványok – mindig gyülekeztek körülötte, várva azt a bizonyos tisztító esőt, s amikor valami nedvességet éreztek végre az arcukon, boldogan kiáltottak fel: „Ah! már itt van, megjött.” Nem vették észre, hogy nem esőcsepp, csak a párt hivatalosainak köpete csurog végig arcukon. Még most is, halálakor, Magyarországon kívül megjelenő magyar lapokban is elismerő, meleg hangú, érzelmes elparentálásokat olvasunk róla: „Íme itt fekszik a nagy halott, s körülötte gyászbaborultan áll többezer tanítványa.” Mert ő volt a nagy tanító. Olyan nagy tanító, akinek többezer tanítványa közül egy sincs, akinek neve valaha bekerül majd egy irodalmi lexikonba, akik közül egy sincs, aki azt mondhatná egy értékelt sorára – „ezt a gondolatot Lukács Györgynek köszönhetem”. Nem művész volt, csak kókler. Nem tudós, csak egyetemi színvonalon szavaló papagáj. A magyar, pláne a világesztétika igaz művelőihez úgy aránylik, mint az utcasarki tűznyelő Lawrence Olivierhez. Most meghalt! S a tanítványok még most sem vették észre, hogy nem történt semmi, halálából ugyanúgy nem fakad semmi tanulság, mint életéből sem fakadt. Most meghalt! Halála ugyanolyan hiábavaló volt, mint egész élete.

Nincs az a haszon, ami fölérne az okozott kárral.

"A hazai kommün rövid regnálása ellenére a legnagyobb törést okozta az újkori magyar történelem folyamatosságában, hosszú árnyéka pedig rávetült minden későbbi időszakra. "

Az egész cirkusz pontosan erre szerveződött.
Hogy a nemzet a kritikus pillanatban, - amikor az országhatárokat meg kellene védeni, - legyen lebénulva.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés