Conservative Minds

Egedy: Sokat tanulhatunk az amerikai konzervatív hagyománytól

2015. február 19. 11:50
A neokonzervativizmust tévesen azonosítjuk az amerikai konzervatív hagyománnyal, amelynek történetéről és gondolkodóiról könyvet írt Egedy Gergely, az NKE tanára. Egedy rámutat: a méltánytalanul mellőzött amerikai déli agrárizmusnak lehettek volna kapcsolódási pontjai akár a magyar népiekkel is, a laissez-faire kapitalizmus támogatása pedig egyáltalán nem jellemző az amerikai konzervatívok mindegyikére. Mit tanulhatunk az amerikai konzervatívoktól? Interjúnk.

Hogyan kezdett el az angolszász konzervativizmus iránt érdeklődni?

Mindig is érdekelt az angolszász világ történelme, mondhatni, gimnazista korom óta. Az eszmetörténet felé a rendszerváltás után fordult a figyelmem: a kilencvenes években főleg a Magyar Szemlében közöltem a konzervativizmusssal kapcsolatos cikkeket. Sokat köszönhetek ennek a lapnak, amely 1992-től a magyar konzervativizmus legjobb hagyományainak a feltámasztására és folytatására vállalkozott. Azért foglalkoztatott a téma, mert itthon ismeretlen volt még akkoriban ez a szellemi irányzat, és hozzám amúgy is közel állt. Miután megírtam a brit konzervativizmusról szóló könyvemet, arra gondoltam, hogy hasonló módszerrel megvizsgálom az amerikai konzervativizmust is. A most megjelent könyvön hét éven át dolgoztam.

 
Mi a viszonya a brit és az amerikai konzervativizmusnak?
 
Vannak különbségek, de sok a hasonlóság is. Russell Kirk a The Conservative Mind című kötetében végső soron egy keretbe foglalja a kettőt. A különbségekben az egyik kulcsmomentum a tradíciókhoz való viszonyulás. Nagy-Britanniának szerencsés történelme volt, sok évszázados organikus fejlődéssel a háta mögött valóban lehetett a tradíciókra építkezni. Viszont egy olyan országban, amelyet bizonyos értelemben mesterségesen teremtettek meg, mint az Egyesült Államok, a tradícióknak funkcionálisan más szerep jut. Az amerikai életre amúgy is az állandó változások nyomták rá a bélyegüket.
 
Hol vannak az amerikai konzervativizmus gyökerei?
 
Mindenekelőtt a brit örökségben. De konkrétabban szólva: a kiindulópont a föderalisták köre. A kezdetekkor a föderalisták voltak azok, akik kiálltak a rend és a törvényesség fenntartását ígérő szövetségi állam mellett, ellentétben a francia felvilágosodáshoz kapcsolódó jeffersoni hagyomány híveivel, akik a helyi-tagállami jogköröket akarták maximalizálni. Ez később megfordult, vagyis a konzervatívoknak az államhoz való viszonya megváltozott. A 19. század első felében alkotó konzervatív gondolkodó volt például a nálunk  kém- és indiánregényeiről ismert James Fenimore Cooper, aki nem sokkal Tocqueville után írt könyvet az amerikai demokráciáról.  
 
Különös hangsúlyt helyez a kötet az amerikai déli konzervatív hagyományra. Miért?
 
Nagyon fontos a déli konzervatív hagyomány megvizsgálása, mivel itthon teljesen ismeretlen; a legtöbben a keleti part nagyvárosaival azonosítják a 19. század amerikai konzervativizmusát. A déli civilizáció az ipari-kapitalista Északéval teljesen ellentétes alapokra épült. A polgárháború előtti Dél egyik fontos teoretikusa és apologétája, George Fitzhugh a rabszolgatartás védelmében sokakkal ellentétben nem a rasszista kártyát játssza ki, hanem egy olyan társadalomfilozófiát dolgoz ki, amely szerint minden társadalomnak arra kell épülnie, hogy az emberek többsége szolgai viszonyban van. A legjelentősebb déli gondolkodó, John C. Calhoun is elfogadja a rabszolgaságot, de nem érvel mellette, nem foglalkozik vele. Ő a többség fogalmát értelmezi teljesen újszerű, máig releváns módon. A déliek ugyanis abban voltak érdekeltek, hogy az északiak ne tudják rájuk erőltetni az akaratukat, viszont az északiak többen és erősebbek voltak. Ezért ő azt mondja, hogy a többségi elv nem érvényes önmagában, hanem ki kell egészíteni a vétójoggal. A Lijphart-féle konszenzusos demokrácia-modellben hasonló dolgok fogalmazódnak meg.
 
Mi történt a polgárháború után?
 
A 19. század második fele apályt hozott a konzervatív gondolkodás számára Amerikában, mivel a polgárháború után gyors kapitalista fejlődés indult meg, ami nem tartott igényt a tradíciókra és a konzervatív értékekre. Ezt én William Graham Sumner munkásságán keresztül mutatom be, aki az ekkor kibontakozó, úgynevezett laissez-faire konzervativizmus képviselője; az ő felfogása szociáldarwinistának is nevezhető. Persze annyiban érintkezik a klasszikus konzervativizmussal is, hogy például elutasítja az egyenlőség elvét, de mégis jelentősen eltér attól. A 19. század második  feléhez tartozik Orestes Brownson is, aki sokféle ideológiát a magáévá tett, mielőtt lecövekelt a katolicizmusnál, s az első jelentős katolikus társadalomfilozófust tisztelhetjük benne. Kirk tett sokat a megismertetéséért. Ez a fajta gondolkodás azonban kivételnek számított a polgárháborút követő „aranyozott korban”.
 
Ki tudott kecmeregni a konzervativizmus ebből a válságból?
 
A visszakanyarodás a hagyományos konzervativizmushoz a 20. századra esik. A század első felében megjelenik egy elsősorban kulturális alapozottságú konzervatív társadalomkritika, amit Henry Adams kapcsán mutatok be. Ekkor születik meg az „új humanizmus”, amelynek két jelentős szerzője Irving Babbitt és Paul Elmer More. Ekkor alkot továbbá az amerikai konzervativizmus egyik legsajátosabb alakja, George Santayana is, aki spanyol származású, viszont Amerikában nőtt fel. Ő sohasem tudott érzelmileg beilleszkedni az amerikai közegbe, pedig nem volt rossz sorsa, fényes karriert futott be a Harvardon. 1924-ben mégis átköltözött Rómába azért, mert túlságosan liberálisnak és túlságosan protestánsnak találta Amerikát. A dolog pikantériája: Santayana úgy volt katolikus, hogy ateista volt. Bertrand Russell, a neves angol filozófus, akivel jó viszonyt ápolt, azt írta róla szellemesen: Santayana szerint nincs Isten, és Mária az ő anyja. Santayana kidolgozott egy elméletet az amerikai gondolkodás kettősségéről, és ő írta az egyik legalaposabb liberalizmus-kritikát. Érvelése kristálytiszta. Rámutat, hogy a liberalizmus azt hirdeti, mindenki tegye, amit akar; de eközben nem engedi meg azt, amit a liberálisok helytelenítenek.
 
Mi alapozta meg a későbbi konzervatív reneszánszt?
 
A harmincas években egy jelentős államelméleti munka születik. Albert Jay Nock Ellenségünk, az állam címmel írt könyvet. Ebben – átvéve a német Franz Oppenheimer tézisét – abból indult ki, hogy az állam mindig egy rabló-hódító képződmény. Az angol nyelv is megkülönbözteti a „state” és a „government” fogalmát, noha főként az utóbbit használja. Nock azt mondja, hogy kormányzat kell, de állam nem. Magam is vitatom az állam és a kormányzat szembeállításának lehetőségét, de ennek a radikálisan államellenes felfogásnak nagyon sok híve akadt az amerikai közegben. Szólni kell Reinhold Niebuhról is, aki befolyásos protestáns teológus volt. Nagyon lényeges és érdekes, amit az emberi természetről írt: kifejezetten keresztény alapozottságú, konzervatív emberképet dolgozott ki, aminek az a sarokpontja, hogy az ember alapvetően gyarló lény. Persze már John Adams is leírta a kezdeteknél, hogy aki államot akar alapítani, annak az emberi természet helyes értelmezéséből kell kiindulnia. Niebuhrnak fontos hozzájárulása még a konzervatív gondolkodáshoz a közösségek és csoportok természetéről adott elemzése, amely szerint a csoportok önzőbbek az egyénnél, mivel az egyén fel tudja magát áldozni, de a csoportok sohasem áldozzák fel magukat. Ez az értékelés a külpolitika magyarázatában vált igen fontossá, mert az államérdeket állítja előtérbe; és arra alapoz, hogy az államokat sosem a fennkölt elvek vezérlik, hanem az érdekek. A „realista külpolitika” koncepcióját – Niebuhrra támaszkodva – Hans Morgenthau fejtette ki 1948-ban Politika a nemzetek között című művében.
 
Mi jött a második világháborút követően?
 
A „konzervatív reneszánsz”. Ez néhány nagyon fontos szerzőnek köszönhető. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek első felében korszakos munkák születnek. Richard Weaver nyitja a sort Az eszméknek következményei vannak című könyvével 1948-ban. Ő ráadásul déli gondolkodó. Előzményként említsük meg, hogy a két világháború között  elindult egy mozgalom, amely a déli identitást kereste. Fiatal értelmiségiek egy csoportja tudatosan akart egy sajátos déli identitást kialakítani a harmincas évek elején, az agrárius életmódra építve. Ennek akár lehettek volna érintkezése pontjai a huszadik század első felében Magyarországon is erős agrárius gondolkodással, aminek lényeges eleme az agrárius életmód dicsérete, a kapitalista iparosodás elutasítása. Weaver a legnagyobb formátumú déli teoretikus, aki túl is lépett a déli tematikán, de a megközelítésmódja és az érvelése erős déli vonásokat mutat. Nála a modernitás alapvető kudarca a nominalizmus késő középkori térnyerésére vezethető vissza. Weaver platonista, ami addig ritkaságnak számított az amerikai konzervatívok között. A „konzervatív reneszánszban” azonban Eric Voegelin és Leo Strauss is platonista. Weaver szerint az Egyesült Államokban csak a déli államok maradtak platonisták, ott tudnak még különbséget tenni jó és rossz között, máshol már nem. Egyébként ekkoriban közelednek egymáshoz az északi és a déli konzervatívok.
 
És mi volt mindehhez az európai bevándorló gondolkodók hozzájárulása?
 
Nagyon fontos szerepet játszottak. Strauss és Voegelin a hitleri uralom elől menekültek el, és mindketten abból indulnak ki, hogy vissza kell nyúlni az európai gyökerekig, ami Straussnál a görög-antik gyökereket jelenti. A matematikai modelleket alkalmazó politikatudományt pedig mindketten zsákutcának tartják, ehelyett szerintük ahhoz a politikai gondolkodáshoz kell visszatérni, amelynek a két legklasszikusabb képviselője Platón és Arisztotelész. 
 
A „konzervatív reneszánsz” megalapozói közé tartozik a sajátos utat bejáró Peter Viereck is, aki a konzervatívok többségével szemben nem utasította el a roosevelti New Dealt. Szerinte Roosevelt a kapitalizmust restaurálta, így Viereck  beilleszti a konzervatív gondolkodásba az állami beavatkozás gondolatát. Ráadásul Metternichet állítja példaképnek, akiben a nacionalizmusok ellenségét látja, nem alaptalanul. Szerintem Viereck Metternich-értelmezése nem mindenben pontos, de az eszmetörténész nézőpontjából ez másodlagos kérdés. Metternich kapcsán ugyanis a saját véleményét fejti ki. Ő nem a bécsi status quo-politika emberét látta Metternichben, hanem egy olyasfajta reformert, mint a konzervativizmus elveit első ízben kifejtő Edmund Burke. S kétségtelen, hogy Metternich munkatársa, Gentz fordította le németre a Töprengések a francia forradalomról-t, Burke alapművét. De szerintem túl nagy ugrás ebből arra következtetni, hogy Metternich egy az egyben magáévá tette ezeket az elveket. Tény viszont, hogy az öreg Metternich, aki a bécsi forradalom után Angliába menekült, dicsérte az angol berendezkedést, és 1849 után felszólalt a magyar intézményeket felszámoló bécsi centralizáció ellen. 
 
Vierecknek van egy más fontos állítása is: szerinte a huszadik századi értelmiség dicsősége, hogy szembefordult a nácizmussal, ám a szégyene, hogy nem fordult szembe a kommunizmussal. Szerinte mindkét rendszer totalitárius, ezért elfogadhatatlan, hogy az egyiket elutasítjuk, a másikat viszont bocsánatos tévedésnek minősítjük. S a könyv felépítését követve így érünk el Russell Kirkhöz, aki valamiképp szintetizálja ezeket a tradíciókat, és az amerikai konzervativizmus világszerte ismert reprezentánsává válik. A The Conservative Mind című munkájával, amely ugyancsak az említett „konzervatív reneszánszba” illeszkedett (1953-ban jelent meg), drámai hatást ért el abban az országban, ahol a konzervativizmus korábban lenézett, kisebbségi irányzat volt. Kirk életműve a kilencvenes évekig húzódik. A neokonzervatív térnyeréssel én már nem foglalkoztam, az egy gyökeresen új korszakot nyitott, erről Békés Márton amúgy is írt egy kiváló művet.
 
Minek volt köszönhető a beszélgetés elején ön által említett váltás a szövetségi állam szerepéről való gondolkodásban?
 
A huszadik századra a nagy államtól való ősi, reflexszerű konzervatív idegenkedés kerekedett felül, és félni kezdtek a szövetségi állam további terjeszkedésétől. Így inkább a tagállami autonómia megőrzése és a tagállami jogkörök bővítése mellett foglaltak állást a konzervatívok. Nyilván az államalapításkor szorosabb kapcsolatot kellett létrehozni a tizenhárom gyarmat között, s ezért voltak a föderalisták az erős szövetségi állam pártján. A világ ezután amúgy is az állami feladatok kiterjedése irányába haladt, ami egy idő után az egyéni szabad kezdeményezések korlátozásaként jelent meg a konzervatívok szeme előtt. Ennek kapcsán nem hagyható említés nélküli Robert Nisbet, a „konzervatív reneszánsz” azon gondolkodója sem, aki szerint semmi nem tett rosszabbat a közösségeknek, mint épp a túlterjeszkedő állam.
 
Ugyancsak érdekes váltás volt, amikor a konzervatívok a Demokrata Párttól átigazoltak a Republikánus Párthoz. Ez minek volt köszönhető?
 
Ez már az én könyvemet lezáró időszak után következett be. Ebben a váltásban jelentős szerepe volt a déli választói magatartás megváltozásának, mert korábban az amerikai Dél a demokratákra szavazott, a republikánusokat pedig az Északkal azonosították.
 
Ma Amerikában, illetve Amerikán kívül mennyire számolnak a déli hagyománnyal?
 
A Dél sajátos civilizációs múltja sok tekintetben él, ahogy a vereség tudata is: a déliek szerint az északiak brutálisan léptek fel a polgárháború megnyerése után; például új történelemkönyveket írattak. Jellemző, hogy egy déli történészt, akit a National Endowment for the Humanities élére javasolt Ronald Reagan, azonnal megbuktattak a liberálisok – ez a szervezet egy független állami ügynökség, amely a művészeteket, kutatást és oktatást támogatja.  
 
Mintha ma pusztán a szabadpiac-pártiság és a neokonzervativizmus „jönne át” az óceánon az amerikai konzervatív gondolkodásból.
 
Kétségtelen. Mára nagyon élesen elvált a neokonzervatív és a paleokonzervatív tábor, bár az állami beavatkozást az utóbbiak sem támogatják. A választóvonal egyrészt bizonyos hagyományos értékekhez való viszonyulás mentén található, másrészt annak mentén, hogy a „paleók” élesen elutasítják az amerikai eszmék fegyveres exportját, szemben a neokonokkal. Persze azt sem akarják, hogy a világ formálja a maga képére Amerikát. A neokonok viszont abból indulnak ki, hogy az Egyesült Államoknak messiási szerepe van a világban.
 
Az osztrák iskolának köszönhetően elég nagy hatása volt a laissez-faire gondolkodásnak a második világháború után is.
 
Igen, beszélhetünk a libertárius hagyományról is, amelyet Budapestről nézve akár sajátos liberális hagyománynak is nevezhetünk. Ez a libertarianizmus meglehetősen államellenes; bár meg kell jegyeznem, hogy a világháború utáni libertáriusok a társadalmi értékeket tekintve még nem voltak libertáriusok, csak a gazdaságot tekintve.
 
Hol helyezkedik el ezen a széles palettán John Lukacs és Molnár Tamás, a két emigráns magyar?
 
Mindketten inkább Russell Kirkhöz kapcsolódtak a Kirk által alapított Modern Age folyóiraton keresztül. Ezt a konzervativizmust az amerikai szakirodalom tradicionalistának nevezi, én inkább értékkonzervatívnak nevezném. De Kirk kapcsán érdemes megemlíteni még William F. Buckley-t, aki a National Review alapítója, és sikeresen ültette egy asztalhoz az összes mérvadó, jelentős konzervatívot, egyedül Viereckkel nem jutott dűlőre. Buckley Habsburg Ottóval is jó viszonyban volt.
 
Milyen volt a viszonya, kapcsolata az amerikai konzervatív gondolkodásnak a politikusokkal? Eleinte államelnökök kerültek ki a soraikból. Később?
 
Nem törekedtek ezek a gondolkodók arra, hogy kormányzati-adminisztratív pozíciókat csípjenek meg, még Henry Adams, John Adams unokája sem. Ezek a személyiségek nagyrészt az egyetemi közegben mozogtak, a felsőoktatásban tanítottak. Kirk a Michigani Egyetemen kezdte, de a The Conservative Mind olyan sikert hozott neki, hogy szakított az egyetemmel, szabadúszóként és szerkesztőként élt. Ezen gondolkodók egyike sem játszott aktív politikai szerepet, habár Kirknek akkora volt a tekintélye, hogy elnökök is kikérték a tanácsát: részt vett például Barry Goldwater kampányában, Ronald Reagan pedig kitüntette. Szerintem egy ilyen értelmiségi jól is teszi, ha távol tartja magát a napi politikától.
 
A „konzervatív reneszánsz” képviselői többnyire katolikusok voltak, de az amerikai konzervativizmus inkább protestáns ízű. Mi volt a viszonyuk az amerikai konzervatívoknak a valláshoz?
 
A többség nem volt buzgó módon vallásos, és inkább a vallás társadalmi funkcióját emelték ki, nem bocsátkoztak dogmatikai vitákba. Henry Adams agnosztikus volt, Babbitt protestáns volt, de élete végén a buddhizmus felé tájékozódott. Santayana, mint említettem, katolikus gondolkodású ateista volt. A konzervatív reneszánszban valóban jobban előkerült a vallás, de ott sincs kifejezetten katolikus tematika. Weaver, aki az episzkopális egyházhoz tartozott, katolikus módon gondolkodott például a középkorról. Viereck jegyezte meg, hogy az amerikai liberálisok antiszemitizmusa a katolikusüldözés.
 
És milyen volt a viszonyuk a szépirodalomhoz? Cooper indiánregényeket írt, Buckley krimiket, Kirk meg gótikus horrortörténeteket.
 
Mindez számomra azt bizonyítja, hogy ezek az emberek színes egyéniségek voltak. Nem voltak doktrinerek, sokfelé nyitottak voltak, és egyéni ízlésük volt.
 
Mit mondhat nekünk az amerikai konzervatív hagyomány?
 
Azt gondolom, hogy sokat mondhat. Sok olyan kérdést vetnek fel ezek a szerzők, amelyek itt és most is aktuálisak. Ilyen az emberi természetről való gondolkodás és az a kérdés, hogy a konzervatívok által elfogadott emberképnek melyik politikai rendszer felel meg a leginkább. Ugyanis a konzervatívok szerint nem lehet olyan radikális utópiákat építeni, amelyek egy tökéletesíthető ember feltételezésére alapozódnak. Örök dilemma, hogy értékeink mennyire állandóak és mennyire függnek a körülményektől – az amerikai gondolkodók e vonatkozásban is sok érdekes megállapítást tettek. Aztán a demokrácia előnyeiről és hátrányairól való kifinomult, részletes elemzéseik ugyancsak relevánsak lehetnek, Coopertől Kirk demokráciakritikájáig. Az egyéni szabadság, az állam jogköre, a kultúra szerepe mind olyan kérdéskör, amelyekről számunkra is van mondanivalója az amerikai konzervatívoknak. Természetesen szó sem lehet mechanikus másolásról, hiszen a konzervatív gondolkodás lényegéből következik, hogy nincsenek másolható minták. Nem lehet semmilyen angolszász modellt sem átvenni, mivel nekünk a magyar mintát kell létrehozni, de sokat meríthetünk tőlük.
 
***
 
Egedy Gergely (1953): az ELTE-n végzett történelem-angol szakon, jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatástudományi Karán tanít. Fontosabb művei: Brit konzervatív gondolkodás és politika (XIX-XX. század). Századvég, 2005; Konzervatív gondolkodás és politika az Egyesült Államokban (John Adamstől Russell Kirkig). Századvég, 2014.

Összesen 23 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

'The power of nightmares' (Rémálmok hatalma) amerikai dokumentumfilm (neten megtalálható magyar felirattal is) a neokonzervativizmus ideológusairól, hatalmi trükkjeikről, az amerikai társadalom megvezetéséről, a politikai iszlám megjelenésemék okairól,az iszlám terrorizmus, mint jelenség, történetéről,... 'and much much more', ahogy az angol mondja.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés