Itt az árokbetemetés – a meszes­gödöré, hullákkal

Hogy milyen most a helyzet? Nem jó, de nem is tragikus. A guillotine csattog, az alkotó sosem pihen, az összeomlás és a triumfálás fülsértő zajában pedig minden párbeszédre irányuló kísérletet gyanakvás vagy éppen fölényes gúny fogad.

A rendszerváltás szociálpszichológiája persze tanulságos. Az úgymond veszteseké is, hogy ki miként készül a sorsára: konok daccal, frissen lelt méltósággal vagy éppen ellenkezőleg, eltakarva a szemét, remélve, mire ő kerül sorra, elfárad a hóhér, esetleg elfeledkezik róla. Aztán ott vannak a későn átállók – erre 2024–2025-ben volt nyitva az időablak – meg azok is, akik kényszerből, tesze­toszaságból vagy önmaguk mentésére elemésztik a korábbi stallumuk alapján rájuk bízott közösséget. 

Az elszámoltatásban sem látszik a distinkció alapja, hogy mi számít majd arcátlan lopásnak, mi megmentendő értéknek, és hogy e kategóriák mennyire fedik a valóságot.

Más kérdés, hogy még a Fidesszel szemben álló veteránok és a magát függetlennek mondó sajtó érdemeit is azzal jutalmazták, amit büntetésnek az előző ökoszisztémára kimértek. 

Hogy a minap államosított, lassan nagykorú Mandiner fenntartásában finoman szólva sincsen kormányzati érdek, az egyértelműnek tűnik, a legfelsőbb szinteken tették azzá. Persze mi ettől még nem leszünk „egy szerkesztőség hajléktalanjai”, ahogy a népszabisok hirdették magukról, amikor megszűnt a finanszírozási hátterük – igen, kimentem tíz éve arra a demonstrációra, ahogy Magyar Hangot is rendszeresen vettem egy darabig –,

Izgalmas az is, ahogyan a magukat győztesnek érzők viselkednek. Az egyre világosabb, hogy a Fidesz bukásából az új rendszer egynémely része nem azt a tanulságot vonta le, hogy csak a nép egészét képviselve lehet tartósan és jól hatalmat gyakorolni, hanem azt, hogy saját hatalma érdekében az ellenfelet nem elég nagyon megverni a ringben, utána kell menni az öltözőbe, sőt a kórházba is, aztán előre eltiltani a visszavágótól. 

Az is megkapó, ahogyan érzékenynek meg okosnak mondott személyek 

Mondjuk, amikor a „Kedvesek!” fel­ütéssel cuki kutyás nénit játszó Szily Nóra újságíró leírja, mennyire örül Bede Zsolt meghurcoltatásának, és nem veszi észre, hogy a bizonyos csoportok iránt érzett empátia büszkén vállalt hiánya miatt több a közös bennük, mint amennyi elválasztja őket. Vagy amikor Krekó Péter politológus a telexes kolléga buzgó bólogatása mellett egy interjúban kifejti,

Hogy ki dönt arról, ki tartozik ebbe a körbe – és hogyan kanyarintják úgy, hogy a Zsolti bácsizó, tolvajsertésező inszinuáló kollégák ne kerüljenek bele, de mondjuk a rájuk nézve veszélyesebb publicisták igen –, azt egyelőre homály fedi, de ebben a morális megtisztulásnak álcázott politikai A Legyek Urában sejtések azért lehetnek. 

Történelmi hagyomány, hogy minden jogfosztó intézkedést kisebb és népszerűtlen csoportokon kell kezdeni, így kiterjeszthető nagyobbakra, amíg fenn lehet tartani a közfelháborodást, és nem lesz erősebb a társadalmi békevágy, vagy nem lesznek elegen, akik szerint nem az uralkodó elit kegyéből jár például a választhatóság alapjoga vagy a sajtószabadság. Pedig ilyet is tudunk, nem is keveset.

Árokbetemetés ez is – a meszes­gödöré, hullákkal.

Nyitókép: Magyar Péter Facebook-oldala