A Gellért-hegy keresztje

Nyitókép: Képernyőfotó

„A nemzeti ünnepet megelőző hét – úgyis mint uborkaszezon – legforróbb témája a felújítás alatt álló Gellért-hegyi emlékmű talapzatára tervezett kereszt volt. Az ám, hazám!

A témában már számos érdekfeszítő és kevésbé érdekfeszítő írás született. A jobboldali vélemények közül tudom ajánlani például Ungváry Zsolt és Szilvay Gergely kollégák cikkeit. A baloldaliak közül pedig talán elég a hírklikkes Németh Pétert elolvasni, hogy képbe kerüljünk, ami egyébként Gyurcsány Ferenc gondolatait ismétli kicsit szájbarágósabban.

Oldalak. Ebből is látszik, hogya Gellért-hegyi kereszt ügye régen nem a vallási jelképről szól, hanem az identitáspolitikai-, vagy kultúrharc újabb állomása.

Mondhatnánk persze azt is, hogy ilyen értelemben mégis a keresztről szól, lévén a kereszténység által leginkább meghatározott kultúrkör csúcsszimbóluma. Vallási kereszt és kulturális kereszt: egy tőről fakadnak, de mégis különböznek. Az előbbi a hívek számára a názáreti Jézus földi életét, tanítását, csodáit, értünk vállalt kínszenvedését és Krisztusként (megváltóként) való dicsőséges feltámadását, a halál felett aratott végső győzelmét jelképezik. (És persze még sok minden mást, egészen személyes módon, amit nem lehet és nem is kell egy ilyen közéleti témájú cikkbe belefoglalni). A kulturális kereszt szimbolikáját is ez a »Krisztus-esemény« ihlette, de sok esetben el is távolodott tőle – rárakódott viszont mindaz, amit keresztény-európai kultúrkörként ismerünk: az ünnepeink, az élet és a halál rendje, személyes és társadalmi céljaink, viszonyítási pontjaink, filozófiánk és műalkotásaink, nemzeti létünk, de még a más kultúrkörökkel szembeni hódító vagy védekező kísérleteink is.

Tudjuk, hogy Európában még az ateista is valamennyire keresztény – legalábbis a szó kulturális értelmében.

Tudjuk azt is, hogy az »égi hatalom« (Krisztus hatalma) nem esik egybe a földi hatalommal, sőt számos esetben épp ellentétes azzal – noha azért vannak üdvös átfedések is, mint például épp Szent István királyunk esetében (modern példaként pedig megemlíteném az Európai Unió kereszténydemokrata alapítóit), akik személyükben is hívő keresztény, istenkereső emberek voltak.”

***