Ezt jelentené Orbán ukrajnai „békéje” Magyarország számára

A nyitókép illusztráció. Fotó: ATTILA KISBENEDEK / AFP

„Ezt jelentené Orbán ukrajnai »békéje« Magyarország számára

Ukrajna területének jelenleg körülbelül 19%-a van megszállva. Kíváncsiságból megrajzoltam, mit jelentene Magyarország számára, ha az ország 19%-át szállná meg az ellenség. Adódik a kérdés, kedves olvasó: te mit tennél?

Nézegessétek kicsit a csatolt térképeket, és gondolkodjatok. Ami a módszertant illeti, a tagolás vármegyei léptékű, tehát nem mentem le járási szintig. Mivel vármegye léptékű egységekből kell összerakni a szükséges terület-mennyiséget, ezért nyilván nem teljesen pontos egyik ábra sem, de a nagyságrend érzékeltetésére jó.

Az ellenség (legyen mondjuk a pirézek) az ország közel egyötödét uralja. Te mit tennél?

Folytassuk tovább az analógia felépítését: a Magyar Honvédség erői, kiegészülve százezernyi önkéntessel, akik az ellenséges támadás első napjaiban fogtak fegyvert, mindenhol tartják a frontot. Két éve már, hogy elhárítottuk a Budapestet fenyegető veszélyt, kivertük az ellenséget a főváros közeléből. A tavalyi ellentámadásunk nem sikerült jól, de a frontokat továbbra is szilárdan tartjuk. 
És mögöttünk áll, minket támogat az egész Nyugat, az Egyesült Államoktól Finnországig, Spanyolországtól Kanadáig. Még az aprócska Izland is segít, még Marokkó is küldött harckocsikat. Nem szenvedtünk tehát vereséget. Tartjuk magunkat az ellenséggel szemben, és bízhatunk benne, hogy bár a Nyugat lassan ébredt, de egyre több és komolyabb segítséget kapunk majd. Pénzt, fegyvert, lőszert, politikai támogatást.

De harcolni nekünk kell. Sokan meghaltak a legjobbjaink közül, és sokan fognak is még. Az ellenség erős és kitartó, nem lehet egykönnyen legyőzni – de nem is lehetetlen.

Az ellenség zászlója leng a szegedi dóm romjain, a megszállt területek felnőtt lakosságát szisztematikusan kínozzák és gyilkolják, és ezrével viszik el a magyar gyerekeket a megszállt területekről átnevelőtáborokba, amit üdültetésnek hazudnak.

Te mit tennél, kedves olvasó? Szerinted mi a helyes? Azonnali fegyverszünetet kérnél, hogy véget érjen a pusztítás, vagy harcolnál a hazádért? Persze, a kérdés egy része valójában hazugság. A pusztítás ugyanis nem érne véget a fegyverszünettel sem. Az ellenség éppúgy folytatná a megszállt területek dúlását és kifosztását, mint eddig. Ráadásul a fegyverszünet feltételéül azt szabja, hogy »ismerjük el a fennálló új területi realitásokat.« (Oroszország szó szerint így fogalmaz, ha az ukrajnai rendezés kerül szóba)

Te mit tennél? Nyilván nem könnyű a válasz, és rengeteg kisebb-nagyobb tényező befolyásolja az egyéni válaszokat. Én nem is akarom megmondani, hogy ki mit tegyen.

Nem azért, mert szeretnék harcolni (aki ezt egyszer átélte, nem vágyik rá újra), vagy mert háborúpárti lennék (ez is egy mennyire hazug szó…), hanem azért, mert ez a hazám. És ha az ellenség el akarja pusztítani, akkor én megvédem, amennyire az erőmtől telik. Nem vagyok sem túl fiatal, sem teljesen egészséges, messze van már az »A« kategória, aminek anno minősítettek. De mennék így is, és biztosan jutna nekem is feladat.

És igen, ugyanúgy harcolnék Kelet-Magyarországért, mint ahogyan a Kisalföldért is, vagy Zaláért is… mert mind a részem, mind a hazám része. A családom egyik ága győri, de él rokonom Berettyóújfaluban is. Egy Pest megyei kisvárosban voltam gyerek, az volt a szűkebb otthonom. A Pilisben kb. minden bokrot ismerek, de tíz évig jártunk minden nyáron a Felső-Tisza vidékére vízitúrázni, és nem vesznék el a Nógrádban sem. És számomra nagyon kedves emberek származnak Borsodból, Csongrád-Csanád vármegyéből és Baranyából is…

És nyilván ti is, kedves olvasók, az ország minden részéből származtok, mindenhol élnek rokonaitok, barátaitok. És lehet, hogy túl optimista vagyok, de eléggé biztos vagyok benne, hogy a fent leírt végveszély esetén tényleg sok-sokezernyi magyar fogna fegyvert a hazáért.

És biztos vagyok abban is, hogy lehetne számítani a borsodi srácokra, hogy megvédjük Pécset, és hogy a zalai fiúk sem haboznának, ha Debrecent kellene felszabadítani… senki sem érezné azt, hogy »ez nem a mi háborúnk«, „bár nem győztek le minket, de inkább hagyjuk abba, vesszenek a zalai dombok vagy a Mecsek, »ki akar meghalni Tokajért, úgyis sörös vagyok«, »kinek kell Sopron«, stb.

Viszont, ha mi megvédenénk a saját hazánkat, akkor miért várnánk az ukránoktól, hogy ne védjék meg a sajátjukat? Illetve, miért hiszi el bárki is Orbán Viktornak, hogy normális volna azt várni az ukránoktól, hogy adják fel a hazájuk egy részét…? Fentebb leírtam: Ukrajna NEM szenvedett vereséget. Sőt, azzal már győzött, hogy az eredeti orosz célokat meg tudta hiúsítani. Tartják a frontokat és mögöttük áll az egész Nyugat. Persze, kemény harcok várnak még Ukrajnára, és jelenleg senki nincs, aki tudná, mikor és hogyan lesz vége… de az azonnali tűzszünet a megszállt területek végleges feladását jelentené.

Szóval te, kedves olvasó, feladnád Pécset? Vagy Szegedet, vagy Győrt, vagy Békéscsabát? És ha ehelyett inkább megvédenéd a hazádat, akkor vajon mit gondolnál arról, aki a harc abbahagyásáról és a hazád egyötödének feladásáról papol…? Arról nem beszélve, hogy a tűzszünet időt adna az ellenségnek, hogy rendezze a sorait, erőt gyűjtsön, és néhány év múlva esetleg újra ránk támadjon.

Egy azonnali tűzszünet, ami »elismeri a fennálló új területi realitásokat«, lehetőséget adna Moszkvának, hogy stabilizálja az uralmát a megszállt területek felett és közben feltöltse az erősen megtépázott haderejét. Egy fegyverszünet radikálisan csökkentené a támogatást, amit Ukrajna a Nyugattól kap (»hiszen fegyverszünet van, minek költsünk már rá«), ami lehetőséget adna Oroszországnak, hogy néhány év múlva újra megtámadhassa a kivérzett, legyengült, magára hagyott Ukrajnát.”

***