Az ünnep fenomenológiája

A forradalom megünneplése idén is a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. A magyar társadalom nagy része kegyelettel emlékezett azokra a hősökre, akiknek tartozunk. Akik lehetővé tették a mai elviselhetetlen diktatúrát, ahol csak az kap családi adókedvezményt, akinek van családja, és ahol az Orbán gonoszságból nem terjeszti ki a kötelező akciót az avokádóra. De még ez a kritikus, okoskodó ember­típus is megtorpan ilyenkor, október végén valami múlt századbéli, „viselkedj tisztességesen” íratlan parancs szerint. Ilyenkor a mindent jobban tudók is elcsendesednek kicsit, a kórosan narcisztikus adjunktusok és az órákig süketelő hidegburkolók is. Talán eszükbe jut a hosszú hétvége a kastélyszállóban, a kis vitorlás a dokkban, a tavaly ráhúzott új emelet a telken, és tudatuk valamely rejtett zugában érzékelik, hogy mindehhez a családi adókedvezménynek, sőt 1956-nak is van valami köze.

Ők azok, akikben hellyel-közzel még élnek az úgynevezett hagyományos értékek: közösséghez tartozás, kötelességtudat, hála, ne adj’ Isten, nemzeti büszkeség. Ám van, aki mindezt meghaladta a progresszió jegyében. Nos, ők most is külön ünnepeltek. 1956 megünneplése ürügyén rettenthetetlenül kiálltak a remény mellett, hogy lesz még Magyarország köztársaság (akkor is, ha most is az), kiálltak a jövő mellett (jelentsen ez bármit), és kiálltak a forradalmi gondolat mellett, hogy a tanároknak legyen jó sok pénzük. Rejtély, hogy ez miért csak a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét érintette meg oly mértékben, hogy el is menjen a tüntire, kivéve a gyevi bírót meg Karácsony Gergelyt, aki ott volt (bár általában ott se volt). Hiszen mindenki szeretne jó sok pénzt, nemcsak az a 870 ember. Nem beleszólásiból, de ha már a köztársaság meg a jó sok pénz sem elég mozgósító tényező, én azért felülvizsgálnám azt a kommunikációs stratégiát.

Secko jedno, mindenki úgy ünnepel, ahogyan arra személyiségjegyei predesztinálják. Csakhogy ezen a ponton bukkan elő az elméleti érdeklődésre számot tartó kérdés: milyenek is ezek a személyiségjegyek? Annak feltérképezése, hogy milyen értékparadigma horizontján belül mozognak azok a Thunberg-klónok, akik látványosan semmibe veszik a nemzeti ünnepeket, fontosabb, mint bármely közvélemény-kutatás. És itt adjuk át a szót a klinikai pszichiát­riának. Az a rendíthetetlen, tömény butaság, amely az Annalena Baerbockok vagy Pankotai Lilik tekintetéből sugárzik, azt jelzi, hogy ezek soha nem azonosulnak semmivel, ami közösségi jellegű, hiszen egy közösségben sem ütik meg a mércét. Egyetlen túlélési esélyük egy individuális értékekre épített társadalom, melyben a szubstandard képességek egyéninek, különlegesnek minősülnek át. Másrészt azt is jelzi, hogy nem értenek semmit, amiből nincs konkrét, direkt és azonnali hasznuk. Márpedig a történelem ilyen.

Pár évtizeddel ezelőtt John Updike úgy ragadta meg a liberális fiatalok lelkivilágát, hogy ők azok, akik a történelemből csak a holokausztot és az atombombát ismerik. Ez két rossz dolog, és ennyi nekik elég is egy világnézethez. A nyugati oktatás „interaktívvá” tételével a történelmi-társadalmi ismeretek olyannyira eltűntek, hogy a fiatal – akit annyira embertelen lenne túlterhelni a vesztfáliai békével – egyszerűen nem képes elképzelni, hogy régen nem úgy volt, mint most. Ezért nem ütközik meg, ha a BBC-sorozatban Nagy Katalin cárnő egy magát az afroamerikai közösség fekete tagjaként azonosító udvaronccal diskurálgat, és értetlenül kérdi: már mért ne lehetett volna így? Ugyanez az oka annak, hogy nem tud egy pesti sráccal azonosulni. Hollywood sikeresen kiirtotta belőle az igazi hősiesség iránti fogékonyságot. Számára a hősiesség James Bond vagy a Marvel, de a Momentum-szimpatizáns átlát a szitán, ugyan ki tud toronydarun vagy plafonon állva verekedni, tehát nincsenek is hősök, mindenki csak a tiktokját cseszteti naphosszat, mint én.

A pesti srácoknak nem volt testképzavaruk vagy pszichés alapú bulimiájuk, nemhogy nonbinárisak nem voltak, de még pedofilok se, nem mentek önkéntesnek (az a legmenőbb, mindjárt az emberjogi ügyvéd után Bridget Jones szerint) Timbuktuba, mert aggasztotta volna őket a női egyenjogúság hiánya a házimunkák elosztásának tekintetében. Lássuk be, nincs itt kivel azonosulni, arról nem is beszélve, hogy a pesti srácok általában képesek voltak leérettségizni, így a mai forradalmár lánykák ösztönösen idegenkednek tőlük. Mivel, mint már említettük, nem tudnak különbséget tenni jelen és múlt, valóságos és szimbolikus aktus között, őszintén úgy vélik, hogy ha vörös festékkel leöntenek egy építési kordont – miután az ott álló rendőröket reggel eligazította a százados úr, hogy „senki rá se merjen lehelni a kis nyüzügékre, értve vagyok?” –, nos, az ugyanolyan bátor tett, mint ha tüdőlövést kaptak volna a Kilián laktanya előtt. A férfias kordonrángatást és telóról olvasott slammelést hallgatva hajlunk arra, hogy ezek nem cinikus, számító politikai aktivisták, hanem hideglelősen buta csivavák, akik el sem tudják képzelni azt, hogy valaki beléjük rúg, mert az olyan durvaság lenne.

Ez az, amivel a Fidesz kampánystratégái nem számolnak. Naivitásukban azt hiszik, hogy ez itt politikai harc, könyörtelen, tisztességtelen, szabályok nélküli. Ezeket az elképesztően nem e világi ütődötteket szerepjátszó kis machiavelliknek hiszik, abból a téves premisszából kiindulva, hogy olyan, mint Hodász András vagy Pankotai Lili, a valóságban nem létezik (ahogy az egyszeri állatorvos mondta, mikor először látott foltos nyakorjánt). Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy de. Ők léteznek, és hisznek saját alternatív valóságukban. Érvekkel senki nem fogja őket kiszakítani abból a mátrixból, hogy ők a szabadságért harcolnak az orbáni elnyomás ellen. Bár az ötvenhatosok elmondhatnák nekik, hogy egy igazi diktatúrában fő szabály szerint a kávéházi ellenállókat is felakasztják – legyen az a kávéház egy Starbucks vagy a Pilvax. Kivéve, ha szerencsés csillagzat alatt születtek, mert akkor csak a veséjüket rúgják le egy alagsori szobában. Élénk intellektuális viták tárgya, hogy ez a felvilágosítás segítene-e rajtuk. Legalább ekkora intenzitású viták folynak arról, hogy egyáltalán érdemes lenne-e megpróbálni. Mi inkább ünnepeltünk.

A szerző az Alapjogokért Központ külügyi koordinátora.