A Nemzeti Alaptanterv minden egyes mondata zseniális, de így egyben nem fog menni – Halácsy Péter a Mandinernek

A tanártüntetések is élesen rámutatnak arra, hogy a magyar közoktatásban valami nagyon nincs rendben. Mondhatjuk, hogy ön is emiatt indította a Budapest Schoolt?

Mi nem a magyar közoktatás miatt indítottuk el a Budapest Schoolt. Amikor 2015-ben a gyerekem kezdte volna az iskolát, könyveket kezdtem olvasgatni, barátokkal beszélgetni, és azt láttam, hogy vannak itthon jó iskolák, de nagy sorban állás van értük. Nem csak a magyar, hanem a nemzetközi szakirodalmat is olvasva, azért kezdtük el az iskolát, hogy kiderítsük, tudunk-e Magyarországon 21. századi jó iskolát csinálni. Ezért is hívjuk Budapest Schoolnak, hogy külföldön is elmondhassuk, hogy ez egy Budapestről jövő iskolakezdeményezés. Nem az épp aktuális közoktatási helyzet volt a motiváció.

Igazán az kezdett el érdekelni, hogy hogyan kell átalakulniuk a dolgoknak.

Tehát a környező oktatási rendszertől függetlenül az innováció útját kereste.

Ha megnézi az oktatásról szóló híres és jó előadásokat, mind úgy kezdődik, hogy the education system is broken. Ezek általában az angol és az amerikai oktatási rendszerekről szólnak. A gyerekeim Amerikában születtek, ha ott maradunk, ott is azt kerestem volna, hogy mi az, amit alapjaiban kell másképp csinálni.

Megütötte a fülemet, hogy azt mondja, Magyarországon vannak jó iskolák, ahol sorban állás van. Ezeknek az iskoláknak mi az erősségük? Nemzetközi értelemben versenyképes, jó iskoláknak gondolja őket?

Az adatok is azt mutatják, hogy Magyarországon nagyon erős iskolák is vannak. A magyar PISA-adatok legnagyobb baja, hogy a szórás nagyon nagy. Ha a top 10 százalékban vagy, akkor nagyon jó, ha az alsó 30 százalékban, akkor nagyon rossz iskolában vagy.

Mint iskolacsináló szoktam azon gondolkozni, hogy azoknak a hatéves gyerekeknek, akiknek a szülei naponta olvasnak, akik háromezer különböző szót használnak, nincsen egzisztenciális szorongásuk, nem biztos, hogy nagyon sokat tudunk már adni mint iskola. Ott a fő kérdés az, hogy hogyan ne akadályozzuk a magától kibontakozó tanulást, a tehetséggondozás nagyon sokszor erről szól. Az nagy kérdés, hogy egy hátrányos helyzetű gyerekkel mit tud kezdeni ugyanaz az iskola, ami arra van optimalizálva, hogy Budapesten is működjön. Szerintem ezzel van a probléma az országban.

Most, hogy így benne van az oktatási rendszer sűrűjében – és úgy, hogy élt Magyarországon kívül is –, látott olyan időszakot, amikor még rendszerszinten jól működött a magyar közoktatás? Mi volt az a pont, amikor elromlott?

Szerintem nem az a gond, hogy egy ember, egy kormány, egy adott ponton elrontotta, hanem hogy nem sikerült átállítani a 90-es években, a 2000-es évek elején, amikor megváltozott a világ.

Az, hogy központi nyomdában nyomtassuk a tankönyveket, az sem igazán nagy hatású transzformáció. Nem ezeken fog múlni a dolog, nem sikerült a rendszert átalakítani.

Tehát a Magyar Bálint-féle reformcsomag a 2000-es években, vagy az, aminek a Fidesz-KDNP részéről Hoffmann Rózsa nekiugrott a 2010-es évek elején, mind felszíni reformok voltak?

Ezen változások nagy része szerintem arról szólt, hogy kontrollálni akarjuk, mi történik az oktatásban. Ami szerintem rendben van. A baj az, hogy 50 évvel ezelőtti módszereket használunk. Például az állami kerettanterv olyan fogalom, amit 2010 előtt vezettek be, hogy mondjuk meg, mikor mit csinál a tanár – ahelyett, hogy azt mondanánk meg, a végére majd mit tudjon a gyerek. Ezzel segíteni akartak, minőségbiztosítási rendszert teremteni, de túlszabályozás lett a vége. Szerintem ezzel a '70-es évek gyárkoncepcióját, a kiszámítható gépezetként működő gyárak minőségirányítási rendszereit akarták átvinni az oktatásba. De mire ezt bevezették az oktatásban, addigra az ipar már rájött, hogy másképp kell csinálni. Ezt ki találta ki? Magyar Bálint találta ki? Nem egy emberen múlik ez, hanem ez a közgondolkodás. És mindig mindenki csavart egyet a kerettanterven, és minden csavarodás arról szólt, hogy jobban kontrolláljuk a dolgokat. De nem tudjuk most már kontrollálni őket.

Túl különbözőek a gyerekek,

Muszáj lenne kialakítani azokat a rendszereket, amelyek lényege segítséget adni ahhoz, hogy a tanár elérje, hogy négy év múlva ezt és ezt tudja a gyerek. Nem azt, hogy májusra mit tudjon. Én ebben látom a nehézséget. A másik a tananyag-fetisizmus, ami szintén a kontrollról szól. Nagyon sokat olvasgattam a Nemzeti Alaptantervet, az előzőt is, oda-vissza. Minden egyes mondat zseniális. Minden egyes mondatot valaki odatett, aki csillogó szemmel tényleg hitt abban, hogy az fontos a magyar nemzetnek és a gyerekeinknek. És minden egyes mondattal egyetértek, tényleg. De így egyben nem fog menni, hogy 35 órát vannak a gyerekek egy héten tanórán egy középiskolában. Nem az a baj, hogy valaki betett oda egy mondatot, hanem az, hogy senki nem mer kivenni, és nincs meg a holisztikus tervezés. Központi, nemzeti tananyag esetén a kevesebb több, lehet, hogy el kell engednünk bizonyos dolgokat.

Önök ebben a rendszerben – NAT-ostul, mindenestül – benne vannak. Milyen papírral jönnek ki önöktől a gyerekek, hogyan sikerült a magyar oktatási rendszer sáncain belülre kerülni?

Mindig benne voltunk a magyar oktatási rendszerben, csak 2020-ig úgynevezett magántanulói kör voltunk. Ez egyébként egy – szerintem – nagyon magyar, kreatív, bátor megoldás volt, amit nem mi találtunk ki.

és ennek az volt a lényege, hogy egy új, kicsi, valamiben innovatív közösségben tanulsz, magántanulóként vizsgázni mész csak be a nagy és régi iskolába. Ez szerintem nagyon magyar történet volt pozitív értelemben: szerintem mi, magyarok sok ilyen kicsi újítást tudunk felmutatni. Amikor azt mondjuk, megoldjuk okosba’, az szerintem az innováció gyökere itthon. Szóval, 2010 után a kevésbé szabályozott területen beindult a kreatív iskolabütykölés, sok újítás volt. Így indult a Budapest School is. De egy adott méret fölött azt éreztük, nem tudjuk ezt csinálni, túl komplex és megterhelő, a gyerekeinket a sok külső iskolában mindenhol kicsit máshogy vizsgáztatják. Így már 2018-ban elkezdtünk dolgozni azon, hogy a magyar állam által elfogadott iskola legyünk. Hogy mi tartott két évig? Az, hogy összeegyeztessük azt, amit mi csinálunk, azzal, amit a magyar szabályozás gondol egy iskoláról. Én szoftvermérnök vagyok – ez ugyanolyan, mint amikor az egyik internetes protokollt a másikkal összekapcsoljuk, közéjük teszünk olyan dolgokat, amik fordítanak.

Az akkreditációnk tulajdonképpen egy fordítás:

A kedvenc példám az osztály fogalma. Ez egy nagyon fontos építőkocka az oktatásban. Minden gyereket berakunk egy osztályba, őket együtt kezeljük, van osztályfőnökük. Nálunk az osztály nem annyira fontos, mert sokkal többször csinálunk csoportbontásokat. Hol angol csoportbontásban vannak, hol matek csoportbontásban. A közoktatás ismeri a csoportbontás fogalmát, de az alapértelmezett neki az, hogy egy osztálynyi gyerek mindig együtt van. Az osztálynapló, minden nyomtatvány, a Kréta arra van még kitalálva, hogy az osztály mindig együtt van, és az a kivétel, ha nem. Nálunk pedig az az alapértelmezett, hogy keverednek, tudásszint alapján más-más csoportban vannak a gyerekek. De meg kellett csinálnunk, hogy a nyomtatvány ugyanúgy nézzen ki. Valódi adatok vannak benne, csak más eszközöket kell használunk. Ez az akkreditációs történetünk.

És most, hogy így ledobott egy „hidrogénbombát” a kerettanterv koncepciójára, hogyan viszonyulnak ehhez a saját iskoláikban?

Van egy engedélyünk egy egyedi programra, amelyben mi háromhavonta, azaz trimeszterenként újraszervezhetjük, hogy mit csinálnak a gyerekek. Nem kell év elején megmondanunk, hogy ez a nyolc tantárgy van, és ez végigmegy egy évig, hanem trimeszterenként cserélgethetjük, hogy mikor és mit tanulnak a gyerekek és milyen csoportokban. És nálunk a tantárgyaknál kisebb egységekből, a modulokból épül fel a teljes órarend. Ezt sem mi találtuk ki. Ismét: a törvény lehetővé teszi a csoportbontást, a tömbösítést, a témaheteket, a projektnapokat, csak nem ez a norma. Nálunk viszont inkább ez a norma, és ezt le kell képezni arra, amit ismernek a hivatalnokok. Amerikában csináltak egy kutatást arról, hogy

és még az eredményük is jobb. Mondhatjuk, hogy azért, mert az otthon tanulók gazdasági helyzete jobb – de mégis, ha ők két óra alatt meg tudják tanulni, akkor nem lehet hatékonyabbá tenni az iskolát, és a maradék hat órában még valami izgalmasat csinálni? Mi ezeket kutatjuk.

Ennyi tapasztalattal ki tudja jelenteni, hogy az innovációjuk, a tantervi szabadságuk a magyar oktatási törvények keretein belül megvalósítható?

Megvalósítható. Azt nem mondom, hogy könnyű megcsinálni, vagy hogy ehhez kapunk támogatást az államtól. De jól vagyunk. Rendkívül sok munka például az osztálynapló – de megcsináltuk, mert nálunk van gyereknapló arról, hogy ő mit és mikor tanul, és abból tudunk osztálynaplót összeállítani úgy, hogy a Magyar Államkincstár is megértse, hogy ez micsoda. Örülnék, hogyha a rendszer olyan lenne, hogy könnyebb legyen megcsinálni.

Most, hogy középiskolájuk is van, az órarendi követelményeknek – hogy néhány órának ebből meg abból akkor is lennie kell, ha annak a gyerek számára semmi haszna nincs – hogy felelnek meg?

Az új NAT, azaz 2020 óta biztosan, de már előtte, talán Palkovics László köznevelési államtitkársága óta is van összevont természettudományra lehetőség. Megjegyzem, nehezen, mert nincs összevont természettudományos tanár…

…az ehhez szükséges Z-szak van már, csak még nem jött ki belőle tanár.

Hát igen, majd jönnek. Valahol el kell kezdeni. A középiskola legnagyobb problémája nem ez, hanem hogy az utolsó két évben csak az érettségi és a felvételi számít az iskoláknak, márpedig annak semmi másnak nem kellene lennie, mint személyre szabott vizsgafelkészítőnek. Ahhoz, hogy például pszichológus legyél, biológia emelt szintű érettségi kell, és nem az előző 10 év természettudománya. A természettudományt, ami fontos, mi alapértelmezetten összevonjuk egy tárgyként. És amikor a gyerek eldönti, hogy orvos akar lenni, akkor rááll az emelt szintű biológiára, azaz összeülnek hárman, és heti kétszer emelt szintű biológiát csinálnak. Nem kell ez mindenkinek, náluk meg nem választás kérdése, hiszen tudják, hogy mit akarnak, ezt kell csinálni – de például másik három gyerek meg mást csinál, mert mondjuk ők műszaki képzésre mennének.

De megjegyzem, most az egész rendszer egyik neuralgikus pontja, az érettségi szerepe elkezdett csökkenni azzal, hogy ötszáz felvételi pontból száz pontról az egyetem dönthet, és nem az érettségi adja. Ha ezt továbbvisszük, elindultunk abba az irányba, hogy az érettségi szerepe csökkeni fog, ami nekünk jó, mert akkor gyerekenként megbeszélhetjük mindenkivel, hogy mire van szüksége, és akkor eldönthetjük, hogy kik ülnek össze és mit csinálnak. Az a fajta gondolkodás, hogy mindenkinek mindig ugyanazt kell tanulnia akkor is, ha nincs rá szüksége és utálja, vagy éppen gyorsabb vagy lassabb benne, amúgy is át fog alakulni.

Kikerülhetetlen kérdés a magyar oktatás egyik rákfenéje, a pedagógusfizetések kérdése. Önök hogy oldják meg, milyen elvek szerint dőlnek el a tanári fizetések?

Még nem csináljuk ezt jól, nem jó a fizetési struktúránk. Nincs is nagyon struktúra. Talán csak annyi, hogy mi családok pénzéből finanszírozott nonprofit iskola vagyunk, és ezt a pénzt főleg a tanárokra költjük el – de közben nem akarunk nagyon magas, a nemzetközi iskolákkal összemérhető tandíjakat, mert a saját barátainknak, a barátaink barátainak is szeretnénk iskolát csinálni, ha már mindenkinek nem tudunk. Ami nálunk nagyon más, az az, hogy a kezdők jóval többet keresnek, mint az állami rendszerben, mert a kezdő tanári fizetés 200 ezer nettó környékén tényleg élhetetlen. Amikor már osztályfőnök vagy ilyen meg olyan pótlékkal, meg pedagógus II., akkor már nem térünk el az állami bértáblától annyira, sőt, valószínűleg ugyanannyit is kapnak az emberek nálunk.

Amikor leül egy potenciális tanárával tárgyalni, hogyan dől el, hogy neki mennyi lesz a fizetése?

Nem én tárgyalok. Mi tizenöt kis tanulóközösség, tizenöt mikroiskola vagyunk, ezek önálló gazdálkodási egységek, és nekik kell eldönteniük a fizetéseket is. A tanárfizetés függ a tanáronkénti gyerekszámtól is, ami viszont attól függ, hogy kik és milyen struktúrában tanítanak. És

Az, hogy öt vagy tíz gyerekenként van egy tanár, az pont 50 százalékos fizetéskülönbség.

Akkor viszont voltaképpen teljesítménybéreznek, hiszen a kettő között van jelentős munkateherbeli különbség is.

Igen, mondhatjuk, hogy ez teljesítménybérezés. Csak nem lemérjük a teljesítményt, nem indikátorokat használunk, hanem a bevételeinket elosztjuk a tanárok között. Persze, ha több a bevétel, vagy kevesebb tanárral meg tudják oldani, akkor jobb a fizetés.

Ha már pénz: amit csinálnak, annak a havi költségvonzata – még az ösztöndíjas, azaz az önök számára ráfizetéses helyek esetén is – nagyságrendileg megegyezik az egy gyerekre jutó éves állami normatívával. Hogy lehet megoldani azt, hogy amit csinálnak, azt tömegek tudják maguknak megengedni?

A normatíva, tehát az a pénz, amit a magánfenntartású iskolák kapnak az államtól, az sokkal kevesebb, mint amit az állam költ egy gyerekre oktatás címén. Egyszerűen nekünk nem adják oda a teljes összeget. És még az is ott van, hogy a magyar állam nem költ ingatlanbérleti díjra, mi meg igen. Ez önmagában 20-30 ezer forintos költség gyerekenként. Szóval amit ma csinálunk, azt szerintem jóval nagyobb tömegekhez el tud majd jutni. Arányaiban nem vagyunk sokkal drágábbak annál az állami iskolarendszernél, ami egyszerre pazarló és alulfinanszírozott.

Ezt fejtse ki bővebben, kérem!

Nagyon hasonló a helyzet, mint az egészségügyben:

Egy finn iskolás tizedikben heti 26 kötelező óra alatt tanulja meg az ottani elvárásokat. A magyar 35 óra alatt. Ezt mi, adófizetők fizetjük ki – jóval több órabért és oktatási munkát. A finn okosabb? A finn kevesebbet tanul? A GDP alapján nem hinném… Mi csinálunk fölösleges dolgokat az iskolában. Ha kevesebb dolgot hatékonyabban csinálnánk az iskolában, akkor lehetne a gyerekenkénti fejpénzt is növelni! Például ma mindenhez pedagógus kell egy iskolában. Ahhoz is például, hogy ha az Oktatási Hivatal kijön ellenőrizni egy pedagógusunkat, akkor egy másik pedagógus munkakörben alkalmazott munkatársunknak kell kísérgetni az Oktatási Hivatal munkatársát, hogy itt van Mária, nézd meg az óráját. Miért ne lehetne diplomás asszisztensekkel dolgozni, ugyanúgy, ahogy nővérekből, diplomás gondozókból több kellene, orvosokból pedig arányaiban nem biztos, hogy sokkal több? Strukturális változások kellenének. Miért kell mindent a tanárnak csinálnia? A házi feladat beszedését biztosan ugyanannak kell csinálnia, aki a zseniális történelemórán elvarázsol?

Önöknél a tanár szükségszerűen pedagógus végzettségű?

Ezt a törvény írja elő, szóval természetesen igen.

Magától nem így csinálná?

Magamtól nem így csinálnám. A minőségkontrollnak nem a végzettség az egyetlen megoldása. De értem, hogy rigid a rendszer. Éltem Kaliforniában, a feleségem pszichológus. Kaliforniában pszichológusként meg sem mozdulhat az ember anélkül, hogy elvégezte volna a kaliforniai pszichológia szakot, nincs honosítás meg ilyesmik. Akkor tanultam meg, hogy ha a szakmád olyan, hogy emberekkel dolgozol, akkor az államok elkezdenek nagyon sok diplomát elvárni tőled. 

mert az állam ebben látja a minőségi kontrollt. Szerintem ez sem nem szükséges, sem nem elégséges. Kellenek minőségi kontrollok, de biztos, hogy beengednék űrkutatókat fizikaórát tartani. Hogy ott mernék-e hagyni húsz gyereket egy űrkutatóval, akinek nincs pedagógusdiplomája? Kitalálnám azt a rendszert, amelyben igen. Erre is van példa: a technikumokban valamiért sikerült megcsinálni, hogy ötven óra képzést elvégezve, szakoktatóként bárki órát tarthat. Újságíróval meg humán tudományokban ezt nem tudjuk megcsinálni, mert túl rigid még a rendszer, de egyszer majd meglesz. Persze pontosan tudom, kik lesznek ettől nagyon idegesek, mert majd azt mondják, rontani akarom a pedagógusok minőségét ezzel. De nem, szerintem a pedagógus tudása, végzettsége nagyon fontos, csak nem mindig mindennel őt kéne dolgoztatnunk. Bevonhatnánk szakértőket már felsőben és középiskolában. És ahogy előbb mondtam: a pedagógusnak ráadásul kevesebb adminisztrációt kellene csinálnia, be kell engedni mellé asszisztenseket. Mert most pazarlunk. Egyébként ezt mi sem csináljuk elég jól az iskolánkban.

Mond tudományterületenként egy-egy módszertani innovációt, amire menet közben rájöttek? Mit csinálnak máshogy a nyelvoktatásban, a természettudományokban, humán tudományokban, művészetekben?

Nem mi jöttünk ezekre rá, a világ már rájött. Az én munkám, hogy egy olyan szervezetet építsek, ami nyitott az innovációra. De egy egyszerű példa, hogy

Azt, hogy a természettudományban jelenségeket kell elővenni és megvizsgálni, azt nem mi találtuk ki. Azt, hogy a nyelvoktatásnál mondhatom azt, hogy innentől az a szabály, hogy ebben a szobában csak angolul beszélünk, nem mi találtuk ki. Amit mi kitaláltunk, az az, hogy hogy építsünk egy olyan szervezetet, ahol ilyesmiket kipróbálhatnak a tanárok, értékelhetnek, hibázhatnak, és utána javítani tudják őket, megoszthatják egymással a tapasztalatukat, tanulhatnak egymástól.

Amikor Magyarországon NAT-változtatás történik, és bekerül mondjuk Nyirő József vagy Wass Albert, azon a jobboldal egy része örvend, a baloldali értelmiség egy része meg csípőből tiltakozik, antiszemitázik. De megvan ennek az inverze is, az Egyesült Államokban egész szülőmozgalmak szerveződnek az iskolában zajló woke indoktrináció ellen. Önök hogyan jutnak dűlőre az iskolában a rázós politikai kérdésekkel?

Nekem van egy saját politikadefinícióm, ami, azt hiszem, a görögöktől jön: társadalmi kérdésekkel foglalkozni politika. Szeretném-e, hogy a gyerekem az iskolában társadalmi kérdésekkel foglalkozzon? Igen! Akkor ott bizony lesz politika. Remélem, a gyerekeim beszélnek az iskolában a világ nagy kérdéseiről. Engem nagyon meglep, amikor az amerikai állapotokról olvasok, hogy micsoda kényszeres feljelentgetéseket művelnek ahelyett, hogy leülnének a tanárok és a családok megbeszélni, hogy szerintük mire lenne szükség, mi használ nekik. A rigid intézményesülés jele, hogy feljelentik egymást az igazgatónál, a tankerületnél, akik meg mentik az irhájukat. Egy ilyen feljelentési hullám után például a hagyományosan republikánus Texasban egy iskolakerületben a könyvtárban letiltották a Bibliát más könyvekkel együtt, mert rajta volt azon könyvek listáján, amelyek valakit zavartak. A mi iskolánkban sokkal jobb kapcsolatban vannak egymással a tanárok és a családok. Iskolaként nekünk az a dolgunk, hogy olyan dolgokról is beszéljünk, ami a családokat, a társadalmat érdekli. A másik pedig: szerintem mindenről lehet beszélni, amíg meghallgatjuk a kritikus hangot is, vagy újabb nevén nevezve mérlegelve gondolkozunk. Tartottam egy fenntarthatósági modult a középiskolánkban, emlékszem,

Elkezdtük számolni a bambuszfogkefe szállítását, előállítását, és hogy vajon hány napig használsz bambusz és műanyag fogkefét. Azt kérdeztem tőlük, hogy ha olyan nagy baj van a műanyaggal, akkor miért nem oldjuk meg úgy, hogy ahonnan kijött a kőolaj, oda visszarakjuk a műanyagot, és akkor minden rendben? Ezen tudtak azért két hetet molyolni… Persze egyébként nem jó megoldás, mert energiaigényes, de a bambuszfogkefét mennyi energia előállítani és elhozni? Mindenből lehet feladatot csinálni, megnézni a dolgokat közelről, mérlegelni, elemezni.

Ha jól értem: ahogy a tanári fizetéseket, úgy a politikai kérdéseket is a mikroközösségekhez delegálják, és ők döntenek arról, mit, hogyan kezelnek az iskolában.

Igen, és segítjük a kis közösségeket abban, hogy képesek legyenek beszélni, mert ez mindenkinek tanult képesség. Egyébként nagyon nagy eltérések vannak a mikroiskoláink között ilyen téren.

Mi alapján?

Más emberek, más közösségek, más érdeklődés és más kultúra alakul ki, még Budapest környékén is. A dabasi, dél-pesti kisvárosi közösség, a Római-parti, solymári közösség és mondjuk a pesti belvárosi közösségek egy szabad projektnapon teljesen mással fognak foglalkozni. Az Újlipótváros közepén lévő közösségünk sokkal aktivistább, Dabason sokkal többet foglalkoznak a természettel, mint a társadalommal. A szociokulturális különbségeket még Budapesten belül is észre lehet venni, pláne, hogyha elmegyünk a debreceni vagy a veszprémi Budapest Schoolba.

Szóval belső iskolai demokrácia van. Akkor már rögtön kormányzati tanácsadásra is kérném: ha holnap megkapná az oktatási kormányrudat végtelen pénzzel, politikai korlátokkal, tanári, szülői ellenállással nem számolva, mi az első néhány lépése?

Stadionokat bérelnék ki, és óriási workshopokat tartanék arról, hogy mit csináljunk. Ez persze végtelen idő… Felhívnék minden sajtóterméket, hogy itt van a pénz, oktatásról tessék nyitni egy rovatot, és kezdjünk el vitatkozni, beszélgetni, hogy hogy is legyen. Embereket hoznék össze fórumokon, és pluszpénzt kapna, aki össze tud hozni egy jobbost és egy balost. Ha egyetértenek, akkor háromszoros pluszpénzt. Mert ott tartunk, hogy itt van Magyarországon a tudás, csak rendszerbe kéne foglalni.

És ha a jelenlegi helyzetben kapja meg, nulla vagy inkább mínusz kettő költségvetési mozgástérrel, irtózatos innovációellenes szülői és tanári lobbik szembeszelében?

Akkor a tankerületeket és igazgatókat hívnám csak össze, hogy mit csináljunk. Nagyon rossz, amit látunk, hogy a tankerületek és az iskolák egymásnak feszülnek, miközben a jelenlegi helyzetet együtt kell megoldani. Azzal kezdeném, hogy megkérdezném, mi az, amit könnyítenünk kell a szabályozásban.

fel kell szabadítani egy kicsit a rendszert, hogy lélegzethez jusson, és utána elkezdeni a kreatív átalakítást. Azt mondanám, hogy kihúzhattok öt órát, döntsétek el, hogy az mi legyen, de süljön ki belőle valami pozitív. Valamit ki kell húzni, mert túl feszes a rendszer, senkinek nincs ideje gondolkozni. Ennek persze valószínűleg lenne politikai ellenhatása, valami olyasmi, hogy Halácsy Péter tönkreteszi a jövő generációját, mert megszüntette a történelemórát a faluban – node nem is volt történelemtanár, csak eljátszottuk, mert épp lehet, hogy a tesitanár tartotta a történelemórát. Akkor ezentúl legalább a látszat fenntartására ne költsünk pénzt… És amikor ilyeneket mondanék, rögtön megbuknék. Szóval valószínűleg alkalmatlan lennék a posztra.

És így, az óraszám racionalizálásával oldaná meg a pedagógusbér-kérdést is? Kisebb létszámot fizetne meg ugyanannyi pénzből jobban?

Igen. Biztos, hogy kevesebbet kell tanítani. És ha meg lehet szervezni azt, hogy egy hétre bejöjjön egy mérnök szülő matekórát tartani, máris van egy heted gondolkodni azon, hogy mit csinálj. De pénz nélkül változást elérni – ehhez nem értek.

(Fotók: Mátrai Dávid)