Jakab Péter felemás bukása és a feloldhatatlan Gyurcsány-paradoxon

„Én Gyurcsány Ferenccel nem tudok közösséget vállalni” – jelentette ki Jakab Péter 2020-ban, rögtön elnökké választása után. Az egykor gárdamellényes, a cigányságot és a zsidó közösséget is megsértő politikus pár évvel korábban, „mezei” képviselőként a bukott miniszterelnököt egyenesen bűnözőhöz hasonlította.

Melynek nyomán a két párt a másik négy ellenzéki formációhoz képest jóval nagyobb befolyással tudott lenni az előválasztásnak nevezett, utólag a résztvevők által is kárhoztatott komédiára.

Ez a százhat egyéni jelölt leosztásánál, no meg a közös lista kiizzadásánál volt inkább érvényes, a listavezetést azonban Márki-Zay Péter húzta be, nem kis kockázattal terhelve meg az addigra némileg összeszokott csoportosulást. Ettől függetlenül Jakab a kampány során szinte Gyurcsány Ferenc szócsöveként vitézkedett, kissé lekoppintva a „főnök” stílusát. Megfogadta a DK-vezér tanácsát: ráült a gázsütőre.

A „kisemberinek” hazudott, leginkább alpári stílus egész jól ment a közösségi médiában, ám a kompetens politikus imázsát finoman szólva sem sikerült megrajzolni a parizerezéssel és a táncikálással. A Jobbik – korábbi eredményeinek tükrében – még a többieknél is nagyobbat zakózott április 3-án. Nem csoda, hogy a jócskán megfogyatkozott párton belül egyre nőtt a feszkó, ami mostanra odáig kulminálódott, hogy Jakab félig-meddig lelépett, ám a frakcióvezetést megtartotta. Ugyanakkor

Reméljük, nem sértjük az érintettet, ám ez inkább az eljelentéktelenedés, mintsem az erőgyűjtés jele. Megújulásra aligha van esély, a süllyedő hajóról sorra ugranak ki a matrózok, az elzavart, sértődött kapitány azonban nem ment messzire, s a jelek szerint nem nyugodott bele a történtekbe.

A számos botránnyal és belső feszültséggel terhelt pártocska immár totálisan feloldódni látszik a balos összefogásban, karaktere, arcéle, üzenete nincs, sőt. Igaz, eddig se nagyon volt. Aligha vigasztalja a maradékot, hogy úgynevezett szövetségeseik sem állnak túl jól.

Az MSZP jócskán megfogyatkozott az elmúlt években, a távozók java a DK-hoz dezertált. A Párbeszéd láthatósági problémákkal küzd, a parlamenti frakcióját ismét kitaktikázó, választáson önállóan eleddig soha nem induló csapat vezetéséből pedig kiszállt az egykori „nagy reménység”, Karácsony Gergely. Nincs sokkal jobb bőrben a képviselőcsoportot DK-s közreműködéssel alakító LMP sem, náluk az önkritikával és konstruktív ellenzékiséggel próbálkozó Ungár Péter próbálja vinni a prímet. A Momentum pedig épp most választott magának olyan új elnököt, akinek ismertsége országos szinten aligha értelmezhető. Nem is beszélve az esetleges népszerűségről. Finoman fogalmazva: Gelencsér Ferenc sem számít húzónévnek. Az egyébként a fővárosban épp a DK-val meccselő, a felemásan még az önállósodással is kacérkodó lilák továbbra is keresik a helyüket – még nem sok sikerrel.

Ez tehát a pár hónapja még hangosan, a nép nevében kormányváltást hirdető konglomerátum helyzete, melynek egyetlen tagja,

Gyurcsány Ferenc – 2009-es bukása óta – soha nem volt ilyen erős, míg az ellenzék, melyet ismét kezd leuralni, soha nem volt még ennyire gyenge és szánalmas. A DK pályaíve egyenes és emelkedő, ám a legelutasítottabb politikus pozícióját kitartóan őrző pártelnök kvázi üvegplafont emelt szűkebb és tágabb köre fölé. Vele bizonyosan nem képzelhető el kormányváltás az ismét széttartó ellenzék számára, tőle viszont addig nem szabadulhatnak meg, amíg ő ezt önként nem vállalja. Márpedig egyelőre ágaskodik az ambíciója, amit paradox módon éppen a táboron belüli, a többiekhez mérhetően „szép” eredménye is táplál.

Hamar itt lesz az EP-választás, melyen a hat párt deklaráltan külön indulna, benevezve ezzel egy olyan vetélkedésre, melyet követően az öt százalékot el nem érők politikai értelemben megsemmisülnek – miközben a parlamenti frakciójuk még további két évig anyagilag is biztosítja majd a fennmaradásukat. Ám a 2024 őszi önkormányzati választáson – a páréves rivalizálás után – ismét együttműködésre kényszerülők közül minden valószínűség szerint még nagyobb lehetőségei lesznek majd a DK-nak. Legalábbis ha abból indulunk ki, hogy a „rostálást” követően tovább erősödik majd a gyurcsányi pozíció. Ami amúgy sem gyenge.

Mindez pedig csak súlyosbítja majd az imént vázolt, ma is meglévő paradoxont. Vagyis azt, hogy se Gyurcsánnyal, se nélküle nem elképzelhető az ellenzéki együttműködés. S miután ez a dilemma feloldhatatlan, a politikai tapasztalat és a szektaszerű egység a DK-ban, megspékelve a többi párt népszerűtlenségével, belső viszályaival és torzsalkodásaival, arra predesztinálja az ellenzéki keménymagnak játszó csapatokat, hogy öles léptekkel haladjanak tovább az önfelszámolás és a kudarc útján. Nem csoda, hogy ebből így az unásig ismert orbánozáson kívül se mondanivaló, se üzenet, se program nem várható a leszerepelt társaságtól. Ebből a szituációból mintha nem lenne menekvés.

Ahol ennek esetlegesen az ellenkezőjét tudnák bebizonyítani, például a Fővárosi Önkormányzatnál, ott se akar összejönni a világos és sikeres vezetés. Nincs valós teljesítmény. Sőt, sokkal inkább annak az ellenkezője látszik.

Elképesztő kontrasztot mutat ezzel szemben az éppen világrengető gazdasági és biztonságpolitikai kihívásokkal megbirkózni kénytelen, valóban történelmi feladatok előtt álló kormány teljesítménye. A lépték és a színvonal is összehasonlíthatatlan a csetlő-botló, egymást gáncsoló baloldali politikusokéval.

Közülük is „kitűnik” semmitmondó prosztóságával a sajátjai által is kiutált Jobbik-elnök. Bár Jakab Péter ezt nem így látja, politikai pályafutása valójában véget ért, ahogy a pártjának sincs érdemi esélye kimászni a gödörből. Se száraztésztával, se krumplival, se parizerrel. Pláne nem „narancsos buktával”.

Nyitókép: MTI