A honvédsereg 170 éve vette vissza Budát

A magyar főváros, Pest-Buda 1849 első napjaiban került a Windisch-Grätz herceg vezette császári hadsereg kezére, az országgyűlés és a kormány Debrecenbe menekült. A Tisza mögé szorított honvédsereg márciusban lendült támadásba, és a tavaszi hadjárat során egyik győzelmet a másik után aratta. Az isaszegi, majd a komárom-szőnyi csata után az ország területének nagy részét visszafoglalta, április 25-én Pestre is bevonult. A szabadságharc vezetői ekkor dilemmával kerültek szembe: üldözzék tovább az osztrák főerőket, vagy Buda visszafoglalását tűzzék ki célul.

Bécs vagy Buda?

Végül parázs vita után az utóbbi mellett döntöttek, számításba véve, hogy Bécs felé másfélszeres túlerő várta volna a lelkes, de fáradt honvédsereget, melynek utánpótlási vonalai is veszélyes hosszúságúra nyúltak volna. Ugyanakkor az április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat után a közvélemény elvárása az volt, hogy a főváros ismét magyar kézre kerüljön, a támadás pedig gyors sikerrel kecsegtetett, mert Budát Heinrich Hentzi tábornok parancsnoksága alatt csak ötezer császári katona védte.

Rövid pihenő után, 1849. április 29-én a feldunai hadtest zöme Komáromból Buda felé indult. A VII. hadtest két hadosztálya Pöltenberg Ernő vezetésével Győrnél maradt, a VIII. hadtest mozgó része pedig a Csallóközben levő császári erőket tartotta szemmel. A magyar sereg május 4-én érkezett a fővároshoz, létszáma a már előzőleg ott lévő Aulich-hadtesttel együtt mintegy 31 ezer főt tett ki. A fővezér Görgey Artúr megadásra szólította fel Hentzit, aki ezt visszautasította. Görgey azt is közölte, hogy Pest felől nem fognak támadni, de ha a védtelen várost a várból támadás éri, a védők nem számíthatnak kegyelemre.

Kmetty György honvédtábornok hadosztálya még azon a napon rohamot kísérelt meg a vár ivóvízellátását biztosító vízmű sáncai ellen. A sikertelen akció 200 főnyi veszteséggel végződött, nem hozott sikert a Sváb-hegyről és a Nyárs-hegyről megszólaló magyar tüzérség működése sem. A kis kaliberű tábori lövegek nem veszélyeztették a vár falait, kiderült, hogy a támadó magyar sereg alábecsülte a védők erejét.

Ostromágyúk Komáromból

A fővezér Görgey Komáromból öt nehéz ostromágyút hozatott a szükséges lőszerekkel, s május 12-én megindult a módszeres ostrom. A réstörésre kijelölt várfalszakasznál a hadsereg tüzérparancsnoka, Psotta Móric alezredes irányításával megkezdődött a réstörő és az ezt fedező ún. leszerelő ütegek helyének előkészítése. Fedezéket készítettek a tábori ütegeknek is, közben pedig időről időre lőtték a várat, hogy eltereljék a védők figyelmét, ez volt a célja a gyalogság látszattámadásainak is. A szorongatott Hentzi - noha katonailag ezt semmi sem indokolta, inkább a megfélemlítés céljával - nehézágyúival több alkalommal is kíméletlenül bombáztatta Pestet. A céltalan rombolásnak békés polgárok mellett a reformkor építészetének büszkesége, a pesti Duna-sor is áldozatul esett, negyven épület teljesen leégett.

A magyar ostromágyúk május 16-án reggel szólaltak meg, s estére a várfal nyugati és délnyugati részén, a Fejérvári kapu környékén hatalmas rések keletkeztek. Másnap hajnalban az I. és a III. hadtest, valamint Kmetty hadosztálya általános támadásra indult, de a még túl magasan levő résen át a honvédek nem tudtak behatolni a várba, így tovább lőtték a várfalat.

Az utolsó roham

A döntő roham május 21-én hajnalban kezdődött. Az I. hadtest csapatai a várfal Krisztinaváros felőli szakasza ellen indultak támadásra, a III. a Bécsi kaput és a Vérmező felé eső sarokbástyát, míg a Kmetty-hadosztály a vízivárosi vízmű sáncait vette ostrom alá. A golyózápor közepette legelőször az I. hadtest csapatai jutottak be a várba, a Szent György térrel szemközti, viszonylag alacsony falakat egy önkéntesekből álló század mászta meg. Utánuk a 47. honvédzászlóalj katonái is benyomultak a Várkertbe, s az itt álló olasz Ceccopieri-zászlóalj letette a fegyvert, a magyar zászlót először a zászlóalj egyik honvédje, Püspöky Gracián tűzte ki a várfalra. A támadás visszaverésére egy zászlóalj élén maga Hentzi indult, de az őket fogadó sortűzben haslövést kapott, katonáit szuronyroham vetette vissza.

Ezzel egy időben a III. hadtest csapatai betörtek a Bécsi kapunál, s röviddel később Kmetty is elfoglalta a vízmű sáncait. Hentzi helyettese, Alois von Alnoch ezredes ekkor a robbantásra előkészített Lánchídhoz szaladt, és életét feláldozva szivarját a hídra helyezett négy mázsa lőporba vetette. A robbanás azonban csak nyolc kereszttartó szerkezetet tett tönkre, mert a hidat építő Clark Ádám mérnök hasonló kísérletre számítva a lánckamrákat vízzel árasztotta el. A még fogságba nem esett császári csapatok a királyi várba vonultak vissza, ahol reggel hét óra körül letették a fegyvert, életüket végül Görgey korábbi utasítása ellenére megkímélték. Hentzi a gondos ápolás ellenére két nappal később belehalt sebébe, a császári propaganda később azt terjesztette, hogy bántalmazták. (Az emlékére 1852-ben I. Ferenc József utasítására állított, a nemzet által provokációnak érzett emlékmű 1899-ig állt a budai Várban, és 1919-ben távolították el végleg.)

Az ostrom alatt a cs. és kir. hadsereg négy elsőrendű hadosztályát veszítette el, 710 katona elesett, 4200 fő, köztük 113 tiszt hadifogságba került, a harc 370 magyar honvéd életét követelte, és 670-en sebesültek meg.

Buda visszavétele a szabadságharc csúcspontja, egyben fordulópontja is volt: ugyanezen a napon állapodott meg végleg Varsóban I. Miklós orosz cár és I. Ferenc József osztrák császár az orosz hadseregnek a magyar forradalom elleni intervenciójában, a 200 ezres orosz sereg érkezése megpecsételte a szabadságharc sorsát.

(MTI)