A horvátok megmutatták, hogy a futballban minden lehetséges

„Még különlegesebb az eredményük, ha azt nézzük, hogy közép-európai ország 1962 óta nem tudott döntőbe jutni a világbajnokságokon, ami azért inkább kivételnek, mint trendnek mutatja ezt a kiugró sikert...

De közben Hollandia háromszor is döntőbe jutott. Mert a futballsiker mégiscsak a tehetségre épül. És ha van egy tehetséges nemzedék, pláne kettő egymás után, ahogyan most a horvátoknál, akik húsz éven belül másodszor játszhattak elődöntőt, akkor siker is van. A horvátok eredménye azt is üzeni nekünk, hogy a jó klubfutball nélkül a válogatott sem lehet jó, ez a kettő nem válik szét egymástól, talán az 1992-ben Európa-bajnok dánokén kívül nem tudok példát mondani arra, hogy erős klubok nélkül is lehet erős a válogatott. A régióban a horvátoknál a legerősebb a klubfutball, a horvát klubokat komolyan kell venni, a Dinamo Zagreb rendszeresen ott van a BL főtábláján, és mellé még gyakran felzárkózik egyik-másik csapat. Számunkra is ez a követendő példa. Sok tanulnivalónk van a horvátoktól, ez az egyik: a magyar klubfutballnak is kell egy-két zászlóshajó, a Ferencvárosnak ott kellene lenni mindig a legjobbak között és lehetőleg még egy klubnak.

Pedig az idei nemzetközi kupaszereplésünk eddig megint nem ígér ilyen sikereket.

A Fradi meccsét láttam, kitűnő mérkőzés volt, de a többieknek is csak azt mondhatom, igyanak vért a visszavágók előtt...

Horvátország sikere sokakban felveti azt a talán leegyszerűsítő kérdést, hogy ha nekik összejött, akkor nekünk miért nem?

Nagy a lemaradásunk, de nem mozgunk más dimenzióban, senki nem tud olyan okot, olyan érvet mondani, ami lehetetlenné tenné, hogy a magyar futball utolérje a horvátot. Amióta 2006-ban az MTK akadémiája után másodikként megalapítottam a Puskás Akadémiát, sok keserűség, csalódás ért, de akkor is úgy gondoltam, húsz évet rá kell szánnunk arra, hogy visszakerüljünk a futballban minket megillető helyre. Ilyen lelkesítő esemény viszont kevés történt azóta, mint a horvátok döntőbe jutása, ami bizonyítja, hogy a pénz nem minden. Nagyon lelkes vagyok.

A vb egészét tekintve is?

Nagyszerű világbajnokság van lassan mögöttünk. 1970 óta nézek minden vb-t, 1998 óta ott vagyok minden döntőn, és ebben a perspektívában úgy látom, hogy soha ilyen kicsi nem volt még a különbség a kijutó csapatok tudása között. A régebben a futballban kevésbé sikeres földrészeken is mindent megtanulnak, ami tanulható, a fizikai felkészültség is általánosnak mondható, és mindenütt akadnak már szép számmal olyan férfiak, akik a futballra teszik fel az életüket. A különbséget nem is az jelenti már, hogy jobb vagy rosszabb edző ül a kispadon, már szinte mindenki mindent tud taktikailag. Régóta nem láttam, hogy ennyire az egyéni képességek számítsanak, hogy ki rendelkezik jobb játékosokkal. Ezért vannak a horvátok a döntőben, meg persze a franciák. Az a két csapat, amelynek a leghosszabb a kispadja, amelyben a kispadról is a kezdőcsapat játékosaival szinte egyenértékű futballisták vethetők be.

A horvátoknak eddig az is belefért, hogy a kapitány hazaküldjön egy Milan-játékost...

Nem tudtam, hogy Nikola Kalinic ilyen fegyelmezetlen, amikor Paulo Sousa keze alatt játszott a Fiorentinában, az egyik kedvencem volt. De a Real Madrid középpályása, Mateo Kovacic is csak állandó csere a horvátoknál, akik Liverpool-, Inter- és Barcelona-játékosok közül válogathatnak...

Vb-döntős volt már Magyarország is, Csehszlovákia is kétszer-kétszer, az ön által említett Hollandia pedig háromszor, ám ezek, az elmúlt évtizedek világbajnokaihoz képest kis országok a döntőben mindig elbuktak...

Éppen ezért várjuk most a horvátoktól, hogy fordítsák meg ezt a trendet, változtassák meg a futballtörténelmet. Csakis úgy lehetnek világbajnokok, ha nem kiscsapatként akarnak bravúrt elérni, hanem elhiszik magukról, hogy bár kevesebben vannak, semmivel sem kisebb nemzet az övék. Ha győztes mentalitással, nagy nemzetként tudnak küzdeni.”