Szalai Ákos a Mandinernek: A piac nem hibátlan, de az állam túlhatalma veszélyesebb

Szoktam: járok jogkorong-meccsekre, és ott a büfében. Komolyra fordítva: nem hagyom vasárnapra a bevásárlást. Sőt, azon is meg szoktam ütközni, ha a szomszéd vasárnap takarít. Nem pusztán azért, mert vallásos vagyok: amikor még nem gyakoroltam a vallásomat, nekem ez akkor is furcsa volt. Úgy neveltek, hogy az ilyet nem hagyjuk vasárnapra. Viszont az előfordul, hogy ha valami nincs otthon a vasárnapi ebédhez, akkor mise után beugrok érte. És olyankor találkozom jó néhány emberrel, akik hasonlóképpen a mise után térnek be megvenni, amit elfelejtettek. És dolgozni is szoktam: vasárnap délutánonként készülök a hétfői óráimra.

 

 

A vasárnapi zárva tartás kapcsán? Nem tudom. A mostani törvénnyel viszont semmiképpen nem vagyok elégedett. Mindenekelőtt azért, mert hazudik: nem a vasárnapi munkatilalomról, nem is a vasárnapi zárva tartásról szól, hanem bizonyos kereskedelmi egységek bezárásáról.

 

 

Nem feltétlenül. A kiskereskedelmi láncok ugyanúgy kijátszhatják. Ha magyarok, ha multik. A gond a mellébeszélés. Még azt is elfogadom, hogy az alkotói tényleg vasárnapi munkatilalmat és zárva tartást akartak, de amit csináltak az nem ez lett. Általánosabban: az, hogy esetleg egy törvény céljával egyetértek, még nem jelenti azt, hogy a törvényt is támogatom. Más a cél és más az eszköz: a pokolba vezető utat is jó szándékkal kövezik.

 

 

 

 

Nem látom a vallási, erkölcsi megalapozottságát annak, hogy az üzletek egy körét bezárjuk. Tegyük hozzá: ez a törvény egyáltalán nem vezet be munkatilalmat. Továbbra is el lehet rendelni vasárnapi munkát. Majdnem az összes munkahelyen. Még a boltokban is. Csak nyitva nem lehetnek. Munkást viszont be lehet hívni: lehet takarítani, leltározni, árut feltölteni. 

 

 

Nem gondolom, hogy a vasárnapi zárva tartásról gazdasági érvek alapján kellene dönteni. Az nyilvánvaló, hogy kéne ismerni a következményeit. Más hatása van annak, ha elbocsátásokhoz vezet – ha vezet –, és nincs olyan szabad munkahely, ahol elhelyezkedhetnének ezek az emberek. Egy ilyen helyzetben a vasárnapi zárva tartás negatív következményei súlyosabbak. De keresztény emberként azt gondolom, hogy akármilyen súlyosak is ezek, a másik kérdés mindig fontosabb lesz: akarjuk-e, hogy az emberek többségének a vasárnap ünnep, szabadnap legyen. Ezért mondtam, hogy a törvény kapcsán a leginkább a mellébeszélés zavar: be kellene vallani, hogy ez egy paternalista lépés, amivel az emberek fogyasztási szokásait akarjuk befolyásolni.

 

 

Ezt a közgazdaságtan is alátámasztja: nem árt, ha van egy nap, ami a munkavállalók döntő többsége számára szabadnap. Ilyenkor tudhatjuk, hogy a többiek is ráérnek. Lehet matiné-előadásokat szervezni. Tudunk délután (ami egyébként sokaknak munkaidő lenne) jégkorongmeccset rendezni. Kinyithat már reggel a kedvenc tatai szaunám. Az nem kommunitariánus érv, hogy legyen egy nap, ami a többség számára szabad. Utilitariánus, kantiánus alapon is alá lehet támasztani. Szerintem még libertariánus kiindulópontból is.

 

 

Ezekre a szolgáltatásokra pont azért van szükség, hogy a szabadnapot szabadnapként tudjuk megélni: találkozhassunk másokkal, regenerálódjunk, ünnepeljünk. Tehát vasárnap is kellene dolgozniuk azoknak, akik ezt biztosítják a többségnek. És a törvény célja kapcsán itt van bennem némi kétely. Nem tudom, hogy akkor, amikor a cél kimondva-kimondatlanul az, hogy az embereket vasárnap „kitereljük” a plázákból, akkor ezzel jót teszünk-e. Mert bár egyre több kulturált közterünk van, számomra úgy tűnik, jelenleg a plázák még mindig minőségi találkozóhelyet jelentenek. Itt el lehet tölteni az időt kulturáltan, például be lehet ülni egy teára. 

 

 

 

Először is szögezzük le: nem tudom, mi folyik a háttérben. Ezt előrebocsátva két pont van, amit ki kell emelni. Egyrészt kialakult egy ellenséges hangulat, amit a politikusok is gerjesztenek. És ez nagyon veszélyes. Nem árt újra és újra elmondani: egy cég bedőlése mögött nem feltétlen áll bűncselekmény. Minden cég, így egy befektetőház is be tud dőlni, ha rossz lóra tesz. De az, hogy egy üzlet veszteséges, nem jelenti még azt sem, hogy rossz döntést hozott: lehet, hogy ha másképp fordul a világ, akkor éppen hatalmas nyereségre tett volna szert amiatt. Másrészt, ha valóban bűncselekmény történt, akkor viszont nem hunyhatjuk be a szemünket. A magyar jogrendszer ezen a ponton nem működik megfelelően. Egy adat szerintem jól mutatja ezt. A hozzáértők azt mondják, hogy évente 100-150 milliárd forint kárt okoznak a gazdasági bűncselekmények, és mintegy 20-30 milliárd az, amit ebből visszaszerzünk. Ez is csak akkor, ha az elkövető visszaadja. A magyar jogrendszer jelen pillanatban szinte semmit nem tesz az ilyen bűnös úton szerzett vagyonok visszaszerzéséért. Egy gazdasági bűnözőre ugyanúgy tekintünk, mint egy gyilkosra vagy erőszaktevőre: menjen börtönbe. Ennyi. Az, hogy emellett ő vagyont is felhalmozott, amit el lehetne, kellene tőle venni? Ez kívül esik a büntetőjog látóterén. Ha jól tudom, a Nemzeti Nyomozóirodán van egy vagyon-visszaszerzési csapat. Az egyetlen az országban. Egy főből áll tudomásom szerint. Hadd fogalmazzak másképp: csak az a vagyon kerül vissza, amit a bűnöző feltár, visszafizet. Miért teszi ezt? Mert akkor kevesebbet kell ülnie. Gyakorlatilag az történik, hogy a bűncselekményből származó pénzből (amit nyugodtan kezelhet ma a sajátjaként, mert úgysem találják meg, nem vonják el tőle) vásárolhatja meg a kisebb büntetést. Vagyis itt – hasonlóan a vasárnapi zárva tartáshoz – látok érveket a mellett, hogy legyen erről törvény. Csak az a kérdés, hogy mi kerül bele. És ez fontosabb, mint az, hogy van egy hangzatos cél.

 

 

Brókercégbe nem befektetünk, hanem megbízást adunk neki, hogy vegyen nekünk részvényeket. A Quaestor-ügyben viszont (a Buda-Casht nem látom át) nem ebből fakadtak a problémák. A Quaestor a saját nevében bocsátott ki kötvényeket, amelyek mögött nem volt fedezet. Ez nem a brókeri tevékenység. Ez hitelnyújtás a cégnek. A cég, aki a kötvényt kibocsátotta, akinek hitelt nyújtottak a kötvényvásárlók – az hazudott. 

 

 

Elég rossz véleménnyel vagyok az ilyen értékesítési technikákról. Tegyük hozzá: nem csak én, és nem csak etikai fenntartásaim miatt, hanem a megbízók és a piac is élesen elfordul tőlük. Ezt az értékesítési formát már a 2008-as válság előtt is élesen kritizálta az irodalom, és azóta a megbízók is egyre inkább leépítik az ilyen értékesítést. Itt ugyanis egy klasszikus megbízó-ügynök problémával állunk szemben: az ügynök a saját érdekeit nézi, nem a megbízóét. Például a gazdasági, hitelpiaci válságot magát is magyarázhatjuk pusztán ezzel a jelenséggel: az ingatlanhitellel foglalkozó bankok hitelei közül azok, amiket ügynökök hoztak, gyakrabban dőltek be, mint azok, amikre a hitelintézet maga kötött szerződést. Az ügynöknek ugyanis az volt az érdeke, hogy minél több üzletet kössenek, hiszen azért kaptak jutalékot. Nekik mindegy volt (amíg nem változtatták meg a jutalékfizetés szabályait), hogy a hitellel mi történt, visszafizették-e, bedőlt-e. A bankok idővel rájöttek, hogy az ügynökeik jó része hazudott az ügyfelek hitelképességét illetően. Más kérdés, hogy mivel a hiteleket tovább tudták értékesíteni, így maguk a bankok, a megbízók sem voltak érdekeltek az ügynökök ellenőrzésében. 

 

 

 

Engem nagyon zavar, hogy a korrupciós tematika mindent elborít. Írtam erről már a 2010-es választások idején is, amikor elsősorban az akkori rendszerkritikus pártok, a Jobbik és az LMP nyomatta ezt a populizmust. A bibliai hasonlatot kiforgatva „tisztaszeműeknek” neveztem őket, és ez a mai baloldalról is nyugodtan elmondható (ide értve a gazdasági szélsőbalon játszó Jobbikot is). Az, hogy mindent elborító korrupciós tematika zavar, az nem jelenti persze azt, hogy szeretem a korrupciót. Nem kell elfogadnunk, nem kell eltűrnünk. Bár kétségesnek tartom, hogy tudunk-e ellene tenni valamit. Az viszont biztos, hogy ha a mindenkori ellenzék – Gyurcsány idején a Fidesz, most meg a baloldal – mondandója elsősorban és talán egyedül a korrupció köré épül, akkor az nagyon veszélyes. Nincs szó érdemi ügyekről, nincsenek politikai viták. Nem egymás programjáról vitatkozunk, hanem arról akarjuk meggyőzni a választókat, hogy a magyar politika a „tisztaszeműek” és a köztörvényes bűnözők harca.

 

 

Értem én! Nincsenek is illúzióim a demokrácia kapcsán. Csak fáj, hogy a korrupciós tematika minden értelmes politikai vitát kiszorított. Az nem politikai vita, hogy „ők lopnak, mi meg nem”. Nem beszélünk arról (vagy csak a szükségesnél sokkal-sokkal kevesebbet), hogy kell-e államilag szabályozni a gazdaságot és ha igen, mikor. Hogy mi történjen az egészségüggyel? Vagy esetleg, hogy helye van-e az oktatásban erkölcsi nevelésnek? Ehelyett mindenki arról beszél, hogy ha ő kerül kormányra, akkor hogyan fogja „elszámoltatni” a másik oldalt. Sőt, ha valaki már hat éve van kormányon, akkor is arról beszél, hogy hogyan fogja elszámoltatni a másik oldalt. Vagy éppen a bankokat, akiket a korrupt gazdasági bűnözőkkel állít egy sorba. Nem politikai vitát folytatunk az ellenféllel, hanem kriminalizáljuk.

 

 

Szerintem nagyon szűk értelemben használjuk a szót. Általában a közpénzek elsíbolásához, a közbeszerzési vesztegetésekhez, az állami vagyon kijátszásához kötjük. Esetleg a piaci előnyt jelentő szabályozás „megvásárlásához”. Pedig a korrupció ennél tágabb fogalom. A megbízó érdekét figyelmen kívül hagyó ügynök is korrupt. A munkaadó pénzét, eszközeit a saját fogyasztására kihasználó munkavállaló is korrupt. Ha a cég pénzéből a haverjainknak adunk megbízást vagy annak, aki visszaforgat belőle nekünk, akkor mi is korruptak vagyunk. Elfogadom: talán nem teszünk szert annyi haszonra, mint a korrupt politikusok, politikus-haverok; még az is lehet, hogy könnyebben lebukunk és jobban „megmérnek” minket – de attól még ez is korrupció. És ez a korrupció, vagyis a megbízotti pozícióval való visszaélés áthatja a magyar társadalmat. A korrupcióról való magyar gondolkodás ezzel szemben nagyon beszűkült. 

 

 

A korrupciót sokszor a közbeszerzéshez, pontosabban annak hiányához kötjük. Sőt, a megoldást is gyakran a közbeszerzések körének növelésében látjuk. Szerintem ez teljesen téves megközelítés: a közbeszerzés, ahogy egyre alacsonyabb értékhatárhoz kötjük, egyre több helyen követeljük meg, már sokkal több problémát okoz, mint amennyit a korrupció visszaszorításán nyerünk. Csak mosolyogni tudok rajta, hogy ha elutazok egy konferenciára az egyetem pénzéből, akkor az ügyintézőnek be kell kérnie három szállásajánlatot az adott városból, akkor is, ha egyébként a szervező letárgyalta a szállást és az összes kollégám ott fog megszállni. Ez a közbeszerzés-mánia kifejezetten kontraproduktív. Ráadásul a pénz nem is a pályázatok nélkül kiadott közbeszerzéseknél folyik el. Egy valóban pályázat útján kiadott közbeszerzésnél ugyanúgy megvan az esély rá. Nem az a kérdés, hogy esetleg nem a legjobb pályázót fogjuk választani. A kérdés az, hogy a nyertes – aki lehet, hogy tényleg a legjobb ajánlatot tette – végül azt fogja-e megcsinálni, amiről a kiírás szólt, amire ajánlatot tett, amire szerződést kötött. A nyerés után indul csak az alkudozás: kiderül, hogy a beruházás drágább lesz és lassabb. És végül egy olyan dolog valósul meg és annyiért, aminek már csak halvány köze van az eredeti közbeszerzéshez. Vagyis a pénz nem ott folyik el, hogy miként választjuk ki a nyertest, milyen versenyeztetési szabályok szerint, hány jelentkező, meghívott közül; hanem ott, hogy végül hogyan módosítjuk a megvalósítandó projektet. Mit lehet tenni a korrupció ellen? Szerintem a kulcs annyi, hogy egy olyan cégnél, amelynek csak egy vagy két tulajdonosa van és nem húsz, ott nehezebb visszaélni a pozícióval, a megbízással. A magyar állam pedig egy olyan cég, amelynek tízmillió tulajdonosa van.

 

 

Ezzel többé-kevésbé egyet tudnék érteni. De megint felhívom rá a figyelmet: ezt nem azért mondom, mert azt gondolom, hogy a piac hibátlan és mindent meg tud oldani. Ezt szerintem soha senki nem mondta. Aki ezzel vitatkozik, az árnyékbokszol. A piac nem képes mindent megoldani: piaci kudarcok léteznek. A kérdés az, hogy amit piaci alapon nem lehet megoldani, azt államilag meg lehet-e. Illetve ha a kormányzat meg is tudja oldani, akkor nem okoz-e máshol még nagyobb gondokat, kormányzati kudarcokat. És szerintem jelen pillanatban Magyarországon, Európában, a fejlett világban a kormányzati kudarcok több gondot okoznak, mint a piaci kudarcok. Sokkal több dolgot bíztunk az államra, mint amennyit meg tud oldani. A kisgömböc már túl sok mindent felfalt. 

 

De, ha az a kérdés, hogy mit privatizáljunk, mit dereguláljunk, akkor nem tudok rá olyat mondani, hogy az egészségügyet vagy az oktatást. A kérdést nem ilyen szinten kell megválaszolni, hanem – mint a vasárnap-törvény, vagy a vagyonelkobzás kapcsán mondtam – a konkrét kérdés és a konkrét megoldás kapcsán.

 

 

Nem tudom a Bokros-csomagot a kapitalizmus szempontjából értelmezni. Az inkább egy hirtelen kiigazítás volt: pénzre volt szükség és viszonylag gyorsan el kellett dönteni, honnan veszik azt ki. Egy hasonló hiányt vélhetően egy kapitalista, egy liberális, de Hitler vagy Sztálin is hasonlóképpen próbált volna kezelni: megpróbálja valahonnan elvonni azt a pénzt. Ha ég a ház, oltani kell. Utána végiggondolhatod, hogy jó technikával tetted-e ezt, nem okoztál-e túl sok kárt a mentés során. Az a csomag például sokat ártott, mert sok eleme átgondolatlan volt. Mondjuk, ahogyan a tandíjat bevezette, azzal egy egyébként nem ördögtől való gondolatokat évtizedekre diszkreditált a magyar közéletben. A kapitalizmus szempontjából nem ezt a gyorsan összedobott kiigazítást kell értékelni, hanem azt, ami abban a ciklusban utána következett. Például azt, hogy érdemes volt-e a közszolgáltatókat akkor és úgy privatizálni, ahogy tettük. 

 

 

 

 

Nekem alapvetően szimpatikus az ötlet, de egyelőre nem tudjuk, hogy miről beszélünk. Az ellenzők a szememben olyanok, mint azok az antiszemiták, akiknek egyetlen zsidót nem ismernek, soha semmi rosszat nem tett velük zsidó, de „tudják, hogy tennének, ha lehetőségük lenne rá”. Például, a megállapodás központi eleme a befektető-védelem lesz. Ez határozza majd meg, hogy milyen szabályokkal próbálhatják a kormányok befolyásolni a nemzeti piacaikat. A beruházásvédelem lényege az, hogy ha valamelyik kormány olyan szabályozást alkot, amit az egyezmény nem enged, és ezzel csökkenti a beruházó hozamát, akkor az emiatt pert indíthat. Hadd hozzak egy példát egy másik hasonló szabadkereskedelmi megállapodásból! Az ausztrál kormány egységesíteni akarta a cigarettás dobozokat, telenyomva őket dohányzásellenes képekkel, szlogenekkel. Minimálisra csökkent az a felület, ahol fel lehet tüntetni, hogy éppen milyen márkájú is az a cigi. A dohánycégek szerint emiatt romlik a helyzetük. Eljárást kezdeményeztek annak érdekében, hogy kimondassák, a szabályozás az egyezménybe ütközik. Ha így lesz, akkor vagy vissza kell azt vonni, vagy pedig kártalanítást kellene nekik fizetni. Ugyanúgy, mintha kisajátították volna a vagyonukat. 

 

Ma fogalmunk nincs arról, hogy a TTIP-ben milyen kivételek tesznek majd, milyen mozgásteret engednek a kormányoknak. Szakértő barátaim azt állítják: valószínű, hogy az amerikai (különösen a mai amerikai) kormány kifejezetten nagy teret akar hagyni a kormányzatoknak. Épp elég konfliktusuk volt már például a Mexikóval és Kanadával kötött megállapodások vagy az egyes európai országokkal külön-külön ma is létező megállapodások kapcsán. Ne feledjük: ők is sok mindent meg akarnak tenni, hogy mondjuk az amerikai autók piaci pozícióit valahogy megvédjék a németekkel, franciákkal szemben. Például úgy, hogy olyan szabályokat alkotnak fogyasztóvédelemre, biztonságra, környezetvédelemre hivatkozva, amelynek csak a saját autóik felelnek meg.

 

 

Szerintem nem. Épp ellenkezőleg. A globalizáció ugyanis nem a helyit „rombolja”, hanem mint az előbb láttuk, a nemzetállamot gyengíti, annak szabályozási lehetőségeit szűkíti. De a nemzetállam gyengülésével az eddig a központi kormányok által elnyomott regionális, lokális érzések erősödhetnek. Véletlen, hogy a katalán, a skót, a baszk függetlenségi törekvések, a francia régiók újraéledése, Észak-Olaszország elkülönülése épp a globalizáció erősödésének idején történik? Mint az sokszor sokan leírták: a globalizáció és a lokalizáció együtt jár. 

 

 

A kettő szerintem nem ugyanaz. Ha sikeres illiberális demokráciát keresünk, akkor olyanokat találunk, amelyek nem irányított gazdaságok. Amennyire tudom, Törökország gazdasági sikereit épp a politikai liberalizmustól valóban elforduló jelenlegi vezetés gazdasági liberalizációs, privatizációs politikájára vezetik vissza. Nem tudom, hogy az „irányított gazdaságok” sikeresek-e. Nem látok ilyen tendenciát. Az igaz, hogy egyes helyeken, mondjuk Oroszországban, ahol a vadkapitalizmust váltotta az erősebb állami irányítás, ott az jót tett a gazdaságnak, a politikai közösségnek. Meg persze az is, hogy felment az olaj és a gáz ára… De azt tudhatjuk, hogy a világ nagy részén az állami irányítás általában inkább káros. Oroszország a kivétel. A helyzet szerintem inkább az, hogy a sikerhez bizonyos problémákat meg kell oldani. Bizalmat kell teremteni, hogy a társadalom, a gazdaság fejlődhessen. Az alapvető infrastruktúrát (ideértve a humán infrastruktúrát, az oktatást, az egészségügyi ellátást is) biztosítani kell. Ezeket általában – szintén csak általában, nem mindig és mindenhol – inkább a piaci típusú mechanizmusok erősítésével tudjuk megteremteni. Azért, mert ma a szabályozókat fenyegető kormányzati kudarcok súlyosabb gondokat okoznak, mint a piaci kudarcok. 

 

***

 

 

Fotók: Földházi Árpád.