Sárlik vagyunk?

A Charlie Hebdo szerkesztőségét ért borzalmas terrortámadás nyomán többirányú vita kezdődött a magyar és a nemzetközi közéletben az iszlámról, a bevándorlásról és a szólásszabadság határairól. A végső kérdés az, hogy mi Európa, azaz mit kell nekünk, európai embereknek megvédelmeznünk.

Szőnyi Szilárd általam már korábban érintett írása és Kiss Lászlómai cikke is végső soron azt mondta, hogy a szólásszabadság szép és jó dolog, de határt kellene neki szabni bizonyos esetekben. Ha jól értelmezem, Kiss László nosztalgiával gondol vissza 1986-ra, amikor kicenzúráztak valamit egy írásából: azok nyugodtabb idők voltak. A két említett szerzővel együtt sokan úgy gondolják, hogy a szólásszabadságnak véget kell érnie ott, ahol az mások érzékenységét sérti. Gondolhatunk itt egyébként az azóta canossát járó Maksa Zoltán kellemetlen poénjára a nemi erőszakról, vagy éppen a holokauszt-tagadás büntetésére is, amiről Puzsér és FAM egy egész drámát írtak.

A Charlie Hebdo karikatúráinak többsége így utólag visszanézve nekem nem tetszik. Hatvanezer példányban jelent meg Franciaországban, ami egy hatvanhatmilliós országban csepp a tengerben. Az egyértelműen provokatív rajzoknak egyetlen értelme van: elgondolkodtatnak. Ahhoz, hogy elgondolkodj, nyitottnak kell lenned saját véleményed felülvizsgálatára, az elfogadott dogmáid elvetésére. Ezen a ponton ér össze Szőnyi Szilárd az iszlamistákkal: saját, nekem szemellenzősnek tűnő gondolkodásának zárt rendszere elutasítja vallásának kritikáját. Európa, a nyugati világ nem erről szól. Erre a problémára van egy orvosság: nem kell olvasni azt, ami zavar téged. Az pedig sehol sem lehet adekvát válasz, hogy elmegyek és lelövöm azt, aki nekem nem tetsző véleményt mond.

Ebből a szempontból nem ítélem el Maksa Zoltánt sem. Illetve nem abból a szempontból ítélem el, ahogyan teszik azt sokan. Sokkal súlyosabb dolgokon viccelődnek nagyon gyakran nyugati humoristák: megtehetik, mert egész munkásságukkal felépítettek egy személyiséget, egy közvetített világképet – abban a keretrendszerben jelenik meg adott esetben egy-egy poén súlyosabb témákban. Maksa Zoltán munkássága – a magyar humoristák nagy részével egyetemben – nem ad egy ilyen koherens képet, amelybe beilleszthetném ezt a poénját, ezért nem ül, nem tudom beleilleszteni sehova. Nem véletlenül említettem általában a magyar standuposokat: néhány kivételtől eltekintve béna személyes sztorikkal operálva semmi társadalmilag hasznos, gőzkieresztő funkciót nem töltenek be.

Ugyanitt kell szólni a totalitárius rendszerek bűneinek tagadását büntető törvényekről. Lehet, hogy volt ezeknek funkciója például Ausztriában a háború utáni zavaros időszakban. Viszont egészen elképesztő, hogy a 2010-ben hozott, holokauszt tagadását tiltó törvény a kormányváltás után nem eltörölték, hanem kiegészítették a kommunizmus bűneinek tagadását tiltó passzussal is. (Ezzel nyilván egyszerre demonstrálta a Fidesz, hogy szdsz-i értelemben vett demokrata, és orbáni értelemben vett antikommunista – tehát sem nem demokrata, sem nem antikommunista. Tipikus magyar megoldás.) Ebben a tekintetben teljes mértékben osztom Puzsér Róbert véleményét:

Nincs értéke a jó választásának, ha a rosszat erőnek erejével kizárod a választási lehetőségek közül. (...) Egy olyan helyen akarom azt mondani, hogy megtörtént a holokauszt, ahol amúgy szabad lenne akár azt is mondanom, hogy nem történt meg. Mert az egy jobb, szabadabb, humánusabb hely lenne.

A szólásszabadság korlátozására felhívó erők – legyen szó akármelyik fenti ügyről – a nyugati berendezkedés egyik alapvető pillérét kérdőjelezik meg. A szólásszabadságnak az én – elismerem, fundamentalista – véleményem szerint egyedül akkor kell gátat szabni, ha konkrétan uszító szövegről beszélünk. Ezen kívül részemről mindenki azt mond, amit akar, maximum úgy döntök, hogy nem olvasom el. Valószínűleg a Charlie Hebdot sem olvastam volna, ha francia vagyok. Azonban bármit megtettem volna, hogy lerajzolhassák, amit akarnak. Hogy Maksa Zoltán elmondhassa az érzéketlen, olcsó, szar poénját. Hogy lehessen szabadon vitatkozni a holokausztról és a kommunizmusról. Hogy egy hívő muszlim, vagy egy keresztény pedig leírhassa, hogy ezek az hebdós szerintük arcok mekkora tetvek voltak. Ez a szabadság a nyugati világ alapja. Én nem adnám fel.