Nem lesz tiltólistás az akác

Az emberi élet túl rövid. A természet más léptekben mér. Ebből tanulságos tévképzetek adódnak. Itt van az akác, a „legmagyarabb fa” esete! Eredeti hazája Észak-Amerika,főleg a nagy folyók széles völgyei.Európába csak 1601-ben hozták be, egzotikus parkfának. Erdőnyi méretekben csak jóval később, a 18.század végétől telepítik, az amerikai szabadságharcból hazatért európai önkéntesek javaslatára, akik megismerték kiváló tulajdonságait. Európában a francia területeken kívül leginkább Magyarországon, Romániában, Ukrajnában és Moldáviában terjedt el. Az Alföldön tömegesen 1865 és 1895 között telepítették, abban a reményben, hogy alkalmas lesz a futóhomok megkötésére. Egy másik felfutás a 1923-tól következett be, mikor Magyarország erdőterületeinek nagy részét elcsatolták és a fa iránti szükséglet kielégítésére nagymérvű fásítás kezdődött. Másfél évtized alatt 38 ezer hektáron telepítettek akácost, melyet a világháború után, 1946 és 1955 között egy újabb, 11 500 hektáros telepítés követett. Ez az összesen másfél száz év elég volt arra, hogy az amerikai eredetű akác igazi "magyar fává" váljon. Nemzedékek kitörölhetetlen emléke az akáccal szegélyezett alföldi utcák, az akácfákkal körbeültetett tanyák képe. Mint kiváló tűzifa, mely nyersen is meggyullad, nagy becsben tartotta parasztságunk. Nemkülönben azért, mert fája kezelés nélkül is rendkívül tartós, sok célra kiválóan használható. Szőlőkaró, kerítésoszlop szinte csak akácból készült évtizedeken át. És akkor még nem beszéltünk egy olyan tulajdonságáról, melyre mezőgazdaságunk fontos ágazat alapult. Az akác a legnagyobb hordást nyújtó méhlegelőnk. A szép, áttetsző színű akácméz sokkal magasabb áron értékesíthető, mint a sötét színű vegyes virágméz. Sok előnye ellenére az akác nem igazán tudott beilleszkedni a közép-európai lomblevelű erdők közé. Akácerdőben sétálni nem kellemes, nem zsong bennük az élet úgy, mint a tölgyesekben. Aljnövényzetük szegényes, vagy felveri a fák közét a fű, vagy bodzabokrok nőnek alattuk. Madárdal se hallik, legfeljebb egy-egy varjú vagy szajkó károgása. De május derekán, mikor a fehér akácvirágba borul, ez az év közbeni sivárság egyszerre feledésbe merül. A tömegesen megjelenő, hófehér virágzat és a semmi máshoz nem hasonlítható, édeskés illat mindenért kárpótol. Hiszen egy öregebb fán annyi virág jelenik meg, hogy a leveleket szinte nem is lehet látni tőlük. És a legtöbb embernek valahogy agyába furakodik egy régi, érzelmes dal, mely annyi lány ablaka előtt felhangzott szerenádként a boldog békeidőkben: "Akácos út, ha végigmegyek rajtad én..." Az akácosok igen elterjedt kultúrerdők. Gyökérzetük önálló nitrogénkötésre és ennek következtében a termőhely tápanyagviszonyainak aránylag gyors megváltoztatására képes. Az akác lombja gazdag nitrogéntartalmú együletekben, az avarja gyorsan bomlik, s ez a talaj felső rétegében nitrogén-túlkínálatot idéz elő. Ezt, valamint a késői lombfakadás miatt előálló kedvező fényviszonyokat az egyéves nitrofil gyomok aknázzák ki leginkább. Mivel az akác vízigénye, illetve szárazságtűrése tág határok között mozog, az általa kialakított növénytársulások széles termőhelyi változatosságot bírnak el. Az akácerdők nem egyformák!Vannak tápanyagban gazdag, üde talajú akácosok, melyeket főleg a mély löszutak védelmére, a nyirkos, suvadásveszélyes partfalak megkötésére ültettek, bár sokszor a telepítés célja egyszerűen a nedves, hűvös klímájú erdőterületen levő erdészház környékének egzotikus, jó mézelő fákkal való körülültetése volt. Az akác számára kedvező, üde termőhelyeken az állományok koronája elérheti a 80–100%-ot és a 25–30 m-es magasságot. Cserje- és gyepszintjében magasra növő, dudvás szárú, nitrogénkedvelő gyomok uralkodnak. Az aljnövényzet a Galio-Urticetea osztály fajaiból kerül ki. Jellemző fajok: a zamatos turbolya,a vérehulló fecskefű, a ragadós galaj, a kisvirágú nebáncsvirág, a ligeti perje, a magas aranyvessző, a nagy csalán és a borostyánlevelű veronika. Az akác, ha üde, tápanyagban gazdag, jó vízgazdálkodású termőhelyre talál, amelyek elsősorban a Dunántúlon, a Középhegység völgyeiben és északias lejtőin, főleg barna erdei talajokon találhatók meg, káros is lehet. Agresszív sarjképzéssel kiszorítja a honos fafajokat, és a természetvédelmi értéket képviselő védett növényfajok a megváltozott fény- és versenyviszonyok következtében eltűnnek az állományokból. Vannak száraz, meleg és tápanyagban szegény talajú akácosok, amelyek nálunk elsősorban az Alföld homokvidékein a homokfásítási és homokkötési programok nyomán terjedtek el, de idetartoznak a száraz alföldi és alföldperemi, domblábi lösztakaróra telepített akácosok is. A legsivárabb az a fajta kultúrállomány, amely sajátos, nitrofil növényzetet szelektál. Fajszegény, egyhangú faültetvények ezek, elsősorban a sík vidéken, illetve a dombvidékeken találhatók. Többnyire kétszintes állományok: az elegyetlen koronaszint alatt szegényes gyepszint található. Cserjeszint csak üde-félnedves termőhelyi viszonyok mellett alakulhat ki. A szélsőségesen száraz termőhelyeken az állományok záródása alacsony, 50–60%-os, a famagasság 10–12 m-t érhet el. Az akác számára optimális üde-félnedves termőhelyeken a záródás 80–100%-os, a famagasság pedig elérheti a 25–30 m-t. Az állományalkotó akác csak kevés fás növényfajjal képes társulni. Zárt állományaiban a behurcolt nyugati ostorfa , a kései meggy , az alásfa, illetve a honos fekete bodza képes behatolni. A szélsőségesen száraz termőhelyek felritkuló akácosaiban csak a szárazságtűrő cserjefajok élnek meg. A nitrogén-túlkínálat miatt a gyepszint elsősorban nitrogénkedvelő fajokból áll. A jobb vízgazdálkodású, üdébb termőhelyek bolygatott talajain jellegzetes gyomtársulás alakul ki, amelyet elsősorban egynyári és áttelelő fajokból egyaránt. A szárazabb termőhelyeken nyáron alig nő valami a gyepszinten, az üde-félnedves termőhelyeken magaskórósokat, illetve liánokat találunk. A gyengébb növekedésű, szárazabb, egykor legeltetett akácosokban a keskenylevelű perje alkot jellegzetes típust, míg a lazább, főként homokos szövetű talajokon inváziószerűen terjed a selyemkóró. Az akácosok szélsőségesen száraz típusaiban a pusztai vegetáció marad az uralkodó, a jellegzetes nitrofil fajok hiányoznak.

Az elmúlt 20 év alatt megduplázódott az akác az országban. Jól jött volna az EU pénze, hogy megállítsuk.

Helyes. Az akácra szükség van. Nem az akác szárított aki az Alföldet, hanem az azok, akik szabályozta a folyókat és lecsapolta a mocsarakat, így vízhiányossá tette az országot, ezért az őshonos fajok már nem tudnak megélni az Alföld nagy részén. De erdőkre szükség van, ezért érkezett az akác felmentő seregként.

Az akác is olyan, mint bármi más. A homokos, löszös talajon áldás, máshol meg átok. Nem lehetne árnyaltabban közelíteni a kérdéshez???