Wittner: Bocsánatkérés nélkül nincs megbocsátás

A szocialistáktól nem is kell elvárni a bocsánatkérést. Évtizedeken keresztül bebizonyitották, hogy nem lehet hinni egyetlen szavukat sem. Hát még azt, hogy valóban, lelkükből és lelkiismeretekből kérnének bocsánatot, úgy a tübb évtizeden keresztül elkövetett, meg az egészen közelmúltban elkövetett embertelenségeik miatt. Az egy-egy odavetett, már bocsánatot kérekjüket meg tartsák meg maguknak. A jövőben is. Ők már csak igy maradnak, örök mementónak, hogy jár az, aki nem hogy bocsánatot nem tud kérni, hanem magával szembenézni sem tud. Se nem mer. Se nem akar. A történelem rossz példái maradnak, örökre. Jól is van ez igy.

Kedves Mária, előbb talán lássuk az ügynök aktákat. Abból simán kideül, hogy kiknek is kell bocsánatot kérniük és kiktől. Lehet, hogy ön is rebeghetne némi bocsánatkérést. Mondjuk 2 hétig egyfolytában.

megbocsátás nélkül nincs jövő...

Tudós-Takács János: Bűnbocsánat és elégtétel 2011.07.4. hét. Hazánkban napjaink „reformkommunista” és liberális politikusai fennen hirdetik, hogy az elmúlt negyven év során elkövetett népellenes bűnök tetteseinek meg kell bocsájtanunk. A keresztényi megbocsájtásra hivatkozva kérik, mitöbb: követelik, hogy borítsunk fátylat a bűnösök minden égbekiáltó gaztettére és tekintsünk el — a társadalmi megbékélés érdekében — a bírósági felelősségre vonásoktól, de még a személy szerinti erkölcsi elítéléstől is. A jézusi ellenségszeretetre való apellálást nagyon furcsálljuk az istentagadók szájából, és rögtön érezzük, milyen hamis szemforgató érvelés ez részükről. Nagyon veszedelmes dolog ez, hiszen sok tájékozatlan, teológiai szempontból képzetlen embert, de még hívő keresztényeket is megtévesztenek ebben a kérdésben. Meg kell tehát vizsgálnunk a keresztény világnézet fényében e két kulcsfogalom, a megbocsájtás és az elégtétel pontos tartalmát és összefüggését a tisztánlátás érdekében. A megbocsátó szeretetet joggal nevezik a keresztény vallás etikai lényegének, hiszen isteni alapítója azért testesült meg, hogy az embereket a bűntől megváltsa. Az őt keresztre juttatókért még haláltusájában is így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Ugyancsak megbocsájtásra indít a Miatyánk könyörgése: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Jézus a Hegyi Beszédben is leszögezte a megbocsájtás erkölcsi követelményét. Most pedig nézzük meg azokat a tévedéseket, amelyek hamis irányba vezetik közvéleményünket. Az emberek egy jelentős része egyszerűen lehetetlennek tartja a jézusi követelmény teljesítését, mert egyébként érthetően nem tud pozitív érzelmekkel fordulni apja, férje vagy gyermeke gyilkosa felé. Akik tehát érzelmileg tartják lehetetlennek a megbocsájtást, azok félreértik ennek lényegét. Teljes mértékben eleget teszünk ugyanis a Jézus által megkívánt ellenségszeretet követelményének, ha nem állunk bosszút azon, aki nekünk anyagi vagy erkölcsi sérelmet okozott, nem rekesztjük ki a minden emberért mondott imáinkból és nem kívánunk neki rosszat. A megbocsájtás azonban nem jelenti azt, hogy teljesen fátylat kell borítanunk a múltra és úgy kell tennünk, mintha semmi sem történt volna. Még kevésbé jelenti azt, hogy az ellenünk vétkezőt legszűkebb baráti körünkbe is be kell fogadnunk és bűnbocsánat címén neki hozzátartozóink kárára előnyöket kellene biztosítanunk. Az ellenségnek való megbocsájtás jézusi parancsa csak a szeretet minimumát parancsolja meg mindenki, így ellenségeink irányába is. Ha úgy érezzük, hogy érzelmileg még erre a szeretet-minimumra is képtelenek vagyunk, ettől még nem válunk rossz keresztényekké. Isten ugyanis senkitől sem kíván lehetetlent. Érzelmeinknek nem vagyunk mindig és teljesen urai. Ezért Isten megelégszik azzal, ha akaratunk követi a jézusi normát: nem akarunk bosszút állni ellenségeinken, nem akarunk nekik rosszat kívánni és nem akarjuk őket imáinkból kirekeszteni. A jézusi szándékot azok is félreértik, akik a keresztény erkölcs nevében helyesnek tartják a teljes megbocsájtást és büntetlenséget követelnek a haza- és népellenes bűntettek elkövetői számára. Ezek az emberek ugyanis elfelejtik, hogy az isteni megbocsájtás is csak bizonyos feltételek teljesítése esetében következik be. A katolikus hit tanítása szerint őszinte megbánás esetén a bűnbánat szentségében mindenki elnyerheti bűnei bocsánatát. Ám ugyanez a katolikus hit tanítja azt is, hogy a bűnös feloldozása után a gyóntató kötelessége elégtételt kiszabni a gyónóra, s ezt az elégtételt a feloldozott bűnösnek el kell fogadnia és végre kell hajtania ahhoz, hogy az isteni megbocsájtás beteljesüljön. Az elégtételnek nem megtorlás a célja, hanem inkább az, hogy a korábbi bűnös okuljon, tanuljon a saját vétkeiből és értse meg, hogy az erkölcsi világrend megsértése nem marad következmények nélkül. Mindezek értelmében természetesen nem kívánjuk, hogy a börtönök újra megteljenek politikai foglyokkal. Nincs jogunk azonban arra, hogy a konzekvenciák levonása nélkül fátylat borítsunk a múltra, ha történelmi méretű bűnökről van szó. Az utókor okulása érdekében a bűnök tételes felsorolására, a bűnösök nevének nyilvánosságra hozatalára és a magyar nép ügyeinek irányításából való kizárásukra parancsolóan szükség van! Ha ugyanis az utánunk következő nemzedékek azt tapasztalják, hogy egy nemzet legjobbjainak kiirtását, mások igazságtalan bebörtönzését, megkínzását, milliók évtizedekig tartó megfélemlítését büntetlenül meg lehet úszni, ez — az emberi gyengeséget figyelembe véve — felelőtlenségre és hasonló bűnök elkövetésére fogja őket csábítani! És ha ráadásul azt is tapasztalják, hogy ezek a bűnösök luxus jólétben élnek, egykönnyen megszületik bennük az elkerülhetetlen következtetés: a nemzetellenes bűntett a legjobb üzlet… A keresztény etika követelménye tehát az, hogy akik a II. világháborút követő 45 évben népellenes bűntetteket követtek el, bűneik megvallása és megbánása, valamint az ezekért kapott jutalmakról való önkéntes lemondás után, legalább nevesítésből álló, javító célzatú büntetésben részesüljenek. Amíg ez meg nem történik, a társadalmi megbékélés sem fog bekövetkezni! Megjelent: Nemzeti Újság, 1993. ápr. 16., 8. oldal.