Atlétikai vb: vettünk egy csokor virágot, elhervadt, és most kezdeni kellene valamit a vázával

„Félreértés ne essék, tudtuk, hogy el fog hervadni, tudtuk, hogy csak 9 napig tart, mint ahogy azt is tudtuk, hogy szép lesz. Nagyon szép. Tudtuk, hogy csodájára fognak járni, hiszen drága virágot vettünk. Nagyon drágát. Az már picit meglepő volt, hogy itthon is ennyi mindenkinek tetszett, hogy ennyien értették a szépségét.

De ettől még a kérdés adott: mi lesz most, hogy vége?

És ez nem számonkérés vagy ilyesmi, az ember, ha megengedheti magának, vesz virágot, könyvet, mozijegyet, elmegy koncertre, meccsre, költ olyan dolgokra is, melyek nélkül éppen lehetne akár élni. Persze, sajnos vannak olyanok is, akik mindezeket nem engedhetik meg maguknak, hiába szeretnének elmenni bárhova, enni sem nagyon tudnak éppen mit, lakniuk sincsen hol, hogy a tanuláshoz, gyógyuláshoz való jogról már ne is beszéljük.

A nagy kérdés az: mi magyarok melyik kategóriába soroljuk magunkat?

2017-ben, amikor elnyertük az atlétika-vb rendezését, talán joggal gondolhattuk, hogy ezt mi megengedhetjük magunknak, most, 2023-ban talán sokan érzik magukat úgy, mint akik betévedtek egy rettenetesen drága étterembe, és a fantasztikus vacsora végén eléjük tolják a számlát. Azt kell megértenünk, hogy ebben a szituációban mindenféle magatartás valid: vannak emberek, akik mosolyogva jönnek ki akkor is, amikor az utolsó fillérjeiket verték el homárra, és nem érdekli őket a holnap, és vannak olyanok, akik már akkor is szorongtak, amikor leültette őket a főpincér.

És nem alávalóbb ember az, aki most boldog, annál, aki szívja a fogát. És viszont. Nem magyargyűlölő az, aki már az első nap arra gondolt, mi lesz majd, és nem szélsőségesnacionalistarohadtnáci az, aki ünnepként élte meg ezt az egészet.

Ilyenek vagyunk. Sokfélék.

Vannak, akiknek nem veszi be a gyomra a sokszorosan túlárazott stadiont, vannak, akik örülnek, hogy legalább szép lett és jó minőségű. (Az utóbbi egyébként, azt hiszem, vitathatatlan). Ettől még a stadion ott van, ahogyan azt két hete írtam, gyaníthatóan ott is marad. Elbontani csak a felső karéj székeit fogják, hogy helyükön futókör és közösségi tér épüljön. A történetnek ez a része lezárult. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne kellene beszélni róla, hogy ne kellene levonni a tanulságokat akár, hogy ne lehetne átbeszélni, mit lehetne jobban csinálni, hogyan lehetne csökkenteni például az alkotmányos költségeket. Meg hasonlók.

És ez aztán el is vezet az egyetlen igazán fontos kérdéshez – melyet már az alcímben is feszegettem –: mi lesz most, hogy vége.

... (A teljes cikk a lenti linkre kattintva olvasható)

Egyetlen kínzó kérdés maradt csupán: mi lesz magával a stadionnal.

Amely alighanem túl nagy lett. Nem a vb-re persze, arra rendben volt, hanem majd most. Egy világbajnokságra a 36 000 férőhely rendben volt, a visszabontást követően viszont a 15 000 egyszerűen túl sok. Még ezzel a világbajnoksággal a hátunk mögött is elképzelhetetlen, hogy legyen olyan egynapos verseny Magyarországon – akár Gyulai Memorial, akár bármi más –, amire ennyi jegy elkel. Ha innen közelítjük meg a kérdést, azt kell mondanom, még a fele is túl sok lenne. Jól érzékelteti a problémát, hogyha minden elkészül majd, akkor Budapesten kétféle atlétikapálya lesz: az egyikben elférnek maximum (jóindulattal) 1000-en, a másikban 15-ször ennyien.

És közte semmi.

És sajnos azokat is ki kell ábrándítsam, akik az olimpiai álmokat szövögetik. A dolgok jelen állása szerint, egy olimpiára egy 36 000-es atlétikai stadion kicsi. Van négyévente egy hét ebben a sportágban, amihez egy 50-60 000-es atlétikai stadion szükségeltetik, tehát annak a visszaépítése, amit most majd elbontunk sem opció.

Szóval nem tudok mást tenni, mint feltenni újra a címben már megfogalmazott kérdést: mit csinálunk a vázával?”