Magyarországon már a 90-es évek gyengeségeinek jelei látszanak

„Vissza a lélektantól a politikai gyakorlathoz: kétségtelenül nehéz feladat a magyar gazdaság modernizálásához előirányzott uniós alapokhoz való hozzáférés. Ám ha az alapok nagy része vagy pláne egésze odavész Magyarország számára, valamint a kedvezményes kamatozású hitel nem lenne lehívható, az hatalmas baj lenne.

Baj, hiszen a magyar ingatlanállomány, ipar, közlekedés energiaigényessége túl nagy; nyilvánvalóan nagyon kellene a zöld átmenethez, az anyag- és energiatakarékossághoz az erre szánt, a kormány által igényelt és letárgyalt pénz. Azt nem helyettesíti a külföldi cégek által kinézett ágazatba befektetett állótőke. Ami pedig a kedvezményes hitelt illeti, formailag lehet pótolni a pénzügyi piacokon felvett kölcsönnel, de a kamatteherben óriási különbség van már most is. Hát még, ha valóban elakadnak a tárgyalások, és annak híre megy a piacokon…

Rendben van tehát, ha kormányzati körökben felkészülnek különféle eshetőségekre, így arra is, hogy a racionális megoldást valamilyen okból nem lehet elérni. Abból azonban nem következik, hogy irreális pályát kell meghirdetni, és ami még súlyosabb, ha a kormány meg is indul a rossz irányba, vagy rajta marad a zsákutcás régin.  

Hogy milyen új szakasz(ok)ba lép Európa, és milyen tényleges opciói vannak Magyarországnak, lehet komoly viták tárgya, de az világos, hogy milyen növekedési út zárult le. Lehet azt extenzívnek nevezni korábbi időszakok gazdaságpolitikai vitái alapján, hívhatjuk a mennyiségi növekedés korszakának, és behelyezhető a közepes fejlettségi csapda fogalmi rendszerébe. A lényeg az, hogy az addigi növekedési modell mindkét komponensével (a tőkével és a munkával) gond van, gond lesz.”

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton