A debreceni gigaberuházás és a közepes jövedelem csapdája

„A globális rend azonban a szemünk előtt alakul most át; a vámháborúk, a kereskedelmi tömbök jelensége sokat mond a változásokról. Ami a legújabb: lezárul az olcsó energia kora, egy időre mindenképpen. Szemben az 1970-es évekkel, most nem a nyersolaj fizikai szűkössége és a nemzetközi olajpiac sajátossága, hanem a klímaváltozás elleni fellépés elkerülhetetlen költségeinek a beépülése emeli meg az árszintet – tartós jelleggel. A politikai kockázat térképe és mértéke is más lett mára.  Az európai országok nagy többsége meglepő sebességgel és eredményességgel levált az orosz energetikai függésről egy éven belül; ám az ellátás-diverzifikáláshoz szükséges ráfordítások nagyok voltak, és megtérülési igényük tartósan növeli az energiaárakat.(...)

Legyen alapelv, hogy az adottságainkhoz illeszkedő tevékenységeket, azok között is a nagyobb hozzáadottértékűeket kell választanunk. Azt is be kellene látni, hogy mai arányaink mellett nincs már szükség nagyobb méretű iparra, nálunk ugyanis nem ment végbe olyan ipartalanodás, mint a déli peremvidék néhány országában. Ne gondoljuk, hogy a fejlett országok most valóban több ipart akarnak építeni állami pénzzel; a politikus beszélhet »kékgalléros« Amerikáról, de a valódi gazdasági cél a versenyképesség és az ellátásbiztonság javítása. A mi célunk sem lehet más, mint az értékláncon feljebb kapaszkodás a méreteinkhez, adottságainkhoz, képességeinkhez illeszkedő módon.

Súlyos hiba lenne a véges anyagi eszközöket energiaigényes ágazatok további bővítésére fordítani. A bajt tetézni, ha a tervezett volumennövekedés energiaigényére hivatkozva, az önellátás felé való elmozdulás érvére támaszkodva – előnytelen adottságainkkal nem törődve – hazai energiatermelésre menne az a forrás, amelyből energiatakarékosságot, minőségjavítást, nagyobb hozzáadott értékű szolgáltatási értéklánc-elemeket lehetne támogatni.”

Nyitókép: Mandiner / Bod Péter Ákos