Van még Európa egyáltalán?

„»Jönnek a hírek, mennek a hírek / Ki az, aki tudja, honnan indulnak / Jönnek a hírek, mennek a hírek / Ki az, aki tudja, hová érkeznek / A hír, ha egyszer elszabadul, többé el nem éred / Akármerre indulsz útnak, a hír megelőz téged / Hírek ellen nem építhetsz vastag fallal várat / Hírek ellen nem készíthetsz biztonságos zárat / Jönnek a hírek, mennek a hírek / Ki az, aki tudja, honnan indulnak / Jönnek a hírek, mennek a hírek / Ki az, aki tudja, hová érkeznek / Tűzként terjed, szél repíti, mint a folyó árad / Erdők súgják, völgyek búgják, láthatatlan szájak / Tenger ellen gátat emelsz, tüzet vízzel olthatsz / De egy hírt, ha lábra kapott, többé el nem fojthatsz«(Szörényi Levente)

Jó rég írta ezt Szörényi Levente, és mindig is az egyik kedvencem volt. »De egy hírt, ha lábra kapott, többé el nem fojthatsz.« Ez igaz. De van rosszabb is. Amikor azt sem tudod, mert nem tudhatod, vajon a lábra kapott hír hír-e egyáltalán. Élünk a legyártott valóságokban. A Mátrixban.

Korrupció? Migráció? Háború? Környezetvédelem? Soha nem fogod megtudni, mi az igazság. A normális ember minden dédelgetett álma, minden igazságérzete összeverve, betört orral, szűkölve menekül. Ami kergeti: a XXI. század.

Mint megtanultuk, a XXI. század 1991-ben kezdődött, a Szovjetunió felbomlásával.

»A másik fontos esemény Jugoszlávia felbomlása volt és az azt követő háborúk. A Balkánon bekövetkezett tragédia a 90-es évek első felében ugyanúgy, ahogy a másodikban, közvetett módon emlékeztetett minket arra, hogy a nacionalizmus és fundamentalizmus erőteljes ellenállást jelenthet az amerikai hegemóniával és a globalizmussal szemben, legalábbis rövid távon. A háborúk egyébként emlékeztettek arra, amire a kutatók már rájöttek egy ideje, vagyis, hogy az etnikai hovatartozást nem gyengíti szükségszerűen a modernizáció, hogy a földrajzi helyhez és családi kapcsolatokhoz kötődő alapvető azonosságtudat továbbra is meghatározó az emberek számára, függetlenül attól, milyen magas iskolai végzettségűek vagy hány tévécsatornát fognak, és az ilyen típusú identitást csak megerősíti a gazdasági globalizáció, amennyiben az emberek inkább érzik magukat áldozatnak, mintsem egyenrangú szereplőnek.

Jugoszlávia felbomlása ezenkívül megmutatta azt is, hogy a kollektív azonosságtudat nem adatik meg egyszer s mindenkorra, és az állam szuverenitása és oszthatatlansága nem feltétlenül érvényes a jövőre nézve. A háború utáni idők [a második világháborúról van szó] nemzetközi politikájának egyik dogmája épp az volt, hogy az országok határainak megváltoztatása elfogadhatatlan. Már nincs így. Jugoszlávia esete drasztikus módon mutatta meg, hogy nagyobb a kereslet a kisebb-nagyobb közösségek iránt, mint amit a létező országok nyújtani tudnak.

A balkáni háborúk az elsők között voltak a háborúk hosszú sorában, ahol nem lehetett világosan elkülöníteni a jó fiúkat és a rossz fiú­kat. Csak a késő 80-as években tudtak a nyugat-európai humanisták és moralisták könnyen állást foglalni a legtöbb háborúban. Általában a tisztesség ösztönére alapozva a szabadságharcos mozgalmakat és a kis népcsoportokat támogatja az ember az elnyomó állammal, szuperhatalommal szemben. De ki támogatja ugyanazokat a humanistákat a szomáliai polgárháborúban? Kit támogattak Ruan­dában – a hutukat vagy a tuszikat? És mi a véleményük a polgárháborúról Srí Lankán? Hogy az izraeli–palesztin harcról ne is beszéljünk. (Ami ezt az utóbbit illeti, mindkét félnek régóta szent meggyőződésű hívei vannak; a ­90-es években sokkal ambivalensebb volt a helyzet mindenhol.)«”

Nyitókép: Abdesslam Mirdass / Hans Lucas / AFP