„Még szinte el sem kezdett a német kormány működni, számos észrevétel érte itthon a jelzőlámpa koalíciót. Volt, aki lázasan a kormányprogram tartalmi elemeiben vélte felfedezni annak gyengeségét és kivitelezhetetlenségét. Másnál a koalíciós partnerek összetétele váltott ki szemöldökfelhúzást. A kritika, de inkább nevezzük így: a megjegyzések középpontjában leginkább a zöldek és annak két társelnöke szerepel. Hogy miért is? Egy gondolatkísérletet megér.
Az Orbán-kormány és -éra sok mindenre megtanított bennünket. Nem kell választási program, nem kell miniszterelnök-jelölti vita, nem kell koalíciós megállapodás, nincsenek tárgyalások, egyeztetések, politikai kompromisszumok és még sorolhatnánk, amik egyébként a demokráciák alapfolyamatai, és amikről szépen megpróbálnának bennünket leszoktatni. Ellenben szabad szövetségeseinknek, a diplomáciában nem ismert stílusban beszólni, szabad a legfontosabb kereskedelmi partnereinket leszólni, hátat fordítani szinte mindenkinek. És természetesen a partnerek kormányzati törekvéseit, célkitűzéseit kérlelhetetlenül megszólni, vagy inkább leszólni. Ugyanakkor az illiberális keleti partnerek esetében a magyar kormány éppen ellenkezőleg cselekszik, hallgat, elhallgat dolgokat, illetve az Európai Parlamentben a fideszes képviselők, vagy az Európai Unió Tanácsának ülésein a kormányzati képviselők kritika nélkül nyílt vagy burkolt támogatást biztosítanak számukra szemben az európai értékekkel és a közösség érdekeivel. De vissza Németországhoz!
Harmónia volt valamikor...
Szinte megfejthetetlennek látszik, hogy az elmúlt 10-12 év alatt miért sikerült a két ország kapcsolati rendszerét konfliktusossá tenni. Ki ne emlékezne, vagy ne tudna a harminc évvel ezelőtti magyar-német kapcsolatok sikereiről? Horn, majd Antall, Kohl és Genscher, illetve sokan mások fémjelezték ezt az időszakot, ami harmonikus és kölcsönös tiszteleten alapuló volt. Azóta, különösen 2015-öt követően ez megváltozott.”