Amikor az ember száján először csúszik ki egy „ezek a mai fiatalok” kezdetű mondat, nem árt, ha elkezd gyanakodni – ez ugyanis az öregedés egyik legbiztosabb jele. Velem ez néhány hónapja esett meg, egyébként a tömegközlekedésben lassan általánossá váló walkmanes, elnézést, mobilos zeneüvöltetés kapcsán.
Amikor viszont autót vezetve először hallottam Nathan Evans Wellerman című dalát, diplomás esztétaként (LOL) rögtön tudtam, hogy itt valami figyelemre méltó jelenséggel van dolgunk. Nem magától értetődő ugyanis, hogy egy nevenincs fiatal énekes ütemes kopogásra előadott „a capellája” (remix) néhány hónap alatt világsláger lesz – out of the blue, ahogy az angol mondaná. Még kevésbé evidens, hogy mindez egy bálnavadászatról szóló nótával történik a „zöld forradalom” korában, középpontban egy hamisítatlan brit (európai, fehér) imperialista családdal a „woke” fiatalság körében (tisztelet a kivételnek). Merthogy a Wellerman valóban nem más, mint egy brit/új-zélandi tengerésznóta, egyike azoknak az örökbecsű dallamoknak, amelyek rendre elhangzanak különböző folkfesztiválokon (helló, Kaláka!) az angol/skót/ír stb. hagyományőrzők repertoárjában. (A műfaj talán legismertebb darabja, a What will we do with the drunken sailor? az én időmben még az általános iskolás ének-zene tankönyvben is szerepelt „Baj van a részeg tengerésszel” címen). A Weller brothers („Wellermen”) bálnavadász-hajója köré szőtt téma tehát egy tipikus 19. századi imperialista, kapitalista családi sikertörténet hátterére vetül kivándorlással, új-zélandi kereskedelmi lerakattal, bennszülött (maori) törzsfők lányaival kötött érdekházassággal – és persze mindehhez jó adag rummal. (Erre utal a refrén is: „To bring us sugar and tea and rum” – „És hoznak nekünk cukrot, teát meg rumot”). Meg merem kockáztatni, hogy egy kissé propagandisztikus hivatásdalról van szó, mint például Balassi Bálint Egy katonaéneke három évszázaddal korábbról...
Mindazonáltal még az információs forradalom korában is meglepő kissé, hogy milyen virulens módon terjedt ez a felvétel a pandémia legsötétebb heteiben-hónapjaiban: gyorsan rárepült például az amerikai haditengerészet énekkara, előbújtak más amatőr zenészek-énekesek, született diszkó- és fesztiválverzió, tánckihívás, valamint a pángermán összetartozás jegyében „legjobb német verzió” is.