Két Magyarország találkozása: végleg leszámol ellenzékével Orbán Viktor, vagy leváltják a Fideszt?

„»Győztünk« – mondta a mikrofonba Orbán Viktor 2018. április 8-án a Bálnánál felállított színpadon, és ezzel valójában keveset mondott el a Fidesz brutális sikeréről. A kormánypárt sorozatban harmadszor is megszerezte a mandátumok kétharmadát, az ellenzék pedig totális vereséget szenvedett. A kiütés másnapján megjelent elemzésünkben azt írtuk: »Az ellenzék minden értelemben megbukott, a Jobbik gyökeresen más politikával centire ott tart, mint négy éve, a baloldal pedig atomjaira hullott. (…) Ez Orbán Viktor és a Fidesz országa.«

És most, három évvel később, éppen úgy elképzelhető, hogy szóról szóra közölhető lesz ugyanez az összegzés egy esztendő múlva a választások utáni reggelen, minthogy végül leváltják a miniszterelnököt, és felszámolják rendszerét.

Miért ennyire megjósolhatatlan ma az eredmény?

Azt minden előtt fontos leszögezni, hogy a politika gyors tempóban képes változni, egy »őszödi beszéd« egyetlen pillanat alatt fordíthat föl mindent, amit most látunk. Ami viszont az, hogy nagyjából két hasonló méretű tábor vetélkedését mérik a közvélemény-kutatók.

Hogy egyáltalán két táborról beszélünk, az már meg is üzeni, mi ennek a ciklusnak a radikális fordulata. A centrális erőtér végét is jelentő politikai változás, hogy a baloldali-liberális-zöld pártok (DK, LMP, Momentum, MSZP, Párbeszéd) és az egykor szélsőjobboldali, rasszista és antiszemita, mára konszolidálódott Jobbik szövetségre lépett, ezzel egyúttal a régi világ (DK, MSZP) és az új politika (Jobbik, LMP, Momentum, Párbeszéd) is békét kötött. Az érintettek ezzel a Fidesz magabiztos választási győzelmének garanciáját számolták fel.

A kormánypárt első kétharmados sikere után erősítette meg a többségi elvet a magyar választási rendszerben. Ennek köszönhetően legnagyobb kisebbségként az örökkévalóságig nyerhette volna a választásokat, mivel tőle balra és jobbra olyan erők helyezkedtek el, amelyeknek egymással kötött szövetségére nem volt semmilyen sansz, ahogyan arra sem volt esélyük, hogy önmagukban fölé kerekedjenek.

Érdekesség, hogy a Jobbik néppártosodásnak nevezett mérséklődési folyamata mégis ebbe a politikai irrealitásba vetett hit volt. Vona Gábor akkori Jobbik-elnök fölismerte, hogy a Fidesztől jobbra nincs elegendő szavazó ahhoz, hogy a pártja hatalomra kerüljön, így elindult a mérséklődés és a centrum irányába, ahogyan egyébként Orbán tette a kilencvenes évek közepén, amikor rájött, hogy radikális liberális pártként plafon van fölötte, így átvezette politikai közösségét az akkor vezető és szervezettség nélküli jobboldalra. Vona tévedése ugyanakkor az volt, hogy egyedül is képes a Jobbik a Fidesz fölé kerekedni.”