Manfred Weber azt üzente…

„Az immár évek óta húzódó brit kilépés, a közeli határidő miatt, minden bizonnyal megegyezés nélkül történik majd. Gyakorlatilag senki sem tudja, hogy ez milyen következményekkel jár majd az EU – Brit gazdasági kapcsolatokban. Éppen emiatt könnyű megjósolni, hogy – az első időkben bizonyosan – káosz alakul ki és mindkét fél komoly veszteségeket könyvelhet majd el. Így aztán jogos a kérdés: ha ilyen hátrányok érik mindkét felet, akkor miért döntöttek az angolok a kilépés mellett?

A kérdés megválaszolására számos, vagy inkább számtalan cikk, tanulmány, könyv született, melyek egymással vitatkozva próbáltak magyarázatot adni a kérdésre. Most azonban született egy rövid, velős és mindenki számára érthető válasz. Pár nappal ezelőtt Manfred Weber, az EU-parlament néppárti frakcióvezetője a következőt üzente, a brexit-tárgyalások kapcsán a brit miniszterelnöknek: »Miniszterelnök úr, üdvözöljük a valóságban. A mai világban nincsen nemzeti szuverenitás. Még a nagy országok számára sem Európában. Egy globalizált világban élünk.« E kijelentésből, a valóságtartalmától többé-kevésbé függetlenül, csak úgy süt a bántó, birodalmi gőg, mindemellett pedig szánalmas is, hiszen egy nem létező birodalom dölyfe ez, egy olyan országgal szemben, amely hosszú időn keresztül valóban a világ legmeghatározóbb, valódi birodalma volt. 

Weber alapvetően egy jelentéktelen, kisstílű, sértett ember, aki meg van győződve róla, hogy karrierje megbicsaklását (nem lett az EU-bizottság elnöke) külső tényezőknek köszönheti – a saját nagyszerűségével kapcsolatban ugyanis nincsenek kétségei. Archetípusa az »európai« politikusnak, mely európaiságot itt nem földrajzi, hanem valamiféle »eszmei« értelemben kell értenünk. Európa egységesülése az ő szemükben történelmi szükségszerűség, az ő cselekedeteik, nézeteik pedig a történelmi szükségszerűségnek felelnek meg, így azok egyedül helyesek és vitathatatlanok. 

Nézeteik arra a marxista történetfelfogásra mennek vissza, mely szerint az egyén nem számít a történelem menetében, azt kizárólag a »termelőerők fejlődése« határozza meg. Minden más, a kultúra, a jog, a társadalom megannyi jelensége csupán a »felépítmény« része, az előbbi által meghatározott dolog. Ez egyébként még Marx gondolatainak is egy foximaxi szintű, primitív lebutítása. 

(A »foximaxi« a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem köznyelvi elnevezése volt, ahol a pártkádereknek »felsőfokú« képzést biztosítottak, és bár már akkoriban is köznevetség tárgya volt, elég körülnézni a mai filozófia tanszékeken, hogy lássuk az oktatók egy része a mai napig ebből a közegből származik.) 

Az ott oktatottak szerint tehát az egyén egyet tehet: aláveti magát ennek a szükségszerűségnek, mert ha nem teszi, elbukik. Ennek egyik kedvező következménye, hogy emiatt nem szükséges semmiféle egyéni kiválóság a szükségszerűség felismerői, a történelem bizalmasai számára. Minden más gondolat, tett, tulajdonképpen káros, hiszen akadályozza a »történelmi szükségszerűség« működését. Nyugodtan állíthatjuk: nem más ez, mint a középszerűség diadala, a jelentéktelenség vallása, a »merjünk kicsik lenni« filozófiája. Ugyanakkor, a felismert történelmi szükségszerűségbe vetett hit egyben a pöffeszkedő dölyf alapja is, hiszen aki így gondolja, annak zsebében ott van a bölcsek köve, a »tudományosan« igazolt felismerés.”